Kovalik Balázs és László Ferenc beszélgetése

2018. április 24.

Ha jól tudom, a személyes Szentendre-történeted 1992-ben kezdődött, méghozzá rögtön színpadi szerepléssel.

Eredetileg és alapvetően az egyik rendezőasszisztens voltam az 1992-es Kerényi Miklós Gábor-féle Sevillai borbélyban, csak aztán Kerényi menet közben az előadásba is berakott minket: Figaro cselédjei voltunk, vagy valami ilyesmi. Ez volt az első munkám Szentendrén.

2000 nyarán azután már vezető tanárként és rendezőként, a Zeneakadémia opera tanszakával érkeztél Szentendrére. Ez hogyan történt? Az általad mester gyanánt tisztelt, Szentendrén pedig teátrumalapítóként számon tartott Békés András teremtette meg ezt a kapcsolatot?

A Zeneakadémia opera tanszaka valóban jórészt Békés András révén jutott el Szentendrére. Az első előadásra még Domokos János igazgatása alatt került sor, de aztán úgy emlékszem, az ezredforduló után éppen valamilyen zűrök voltak a Szentendrei Teátrum körül (azt hiszem, kiújuló ellentétek a képzőművészekkel), és Perjéssy Barnabás nyakába szakadt, hogy a Dunaparti Művelődési Ház vezetőjeként összeállítsa a nyári játékok programját. Perjéssy, aki végtelenül tisztességes ember volt, felkérte két-három tájékozott barátját és ismerősét, köztük Békés Andrást is, hogy segítsék ebben a munkában. Békés pedig szorgalmazta, hogy Szentendre térjen vissza a kezdetekhez, vagyis legyen újra a főiskolásoké a Teátrum: jöjjenek a színművészetisek és a zeneakadémisták a produkcióikkal! Perjéssynek megtetszett ez az ötlet, eljött hozzánk a Zeneakadémiára, megnézett egy vizsgaelőadást, aztán leültünk tárgyalni.

2000 és 2005 között végül összesen hat produkciót vittetek el Szentendrére, négyet a Te (Szentivánéji álom, 2000, Tiresias keblei, 2001, Mozarteum, 2002, Artemis diadala, 2004), kettőt pedig Martina Veh rendezésében (Csudajó Gyógyszálló, 2003, Julius Caesar Egyiptomban, 2005). A többségük a MűvészetMalomban került előadásra, ahol voltaképp maga a helyszín is főszereplővé vált.

Amikor 2000-ben kapcsolatba léptünk a Szentendrei Teátrummal, akkor a Főtérrel éppen nem lehetett számolni. Kimentünk felmérni a lehetőségeket, megnéztük a malmot, hogy alkalmas lehet-e majd operaelőadások helyszínéül. Én gyönyörűnek és izgalmasnak találtam azt a teret: egy ipari műemlék, ami részben fél-szabadtér volt, hiszen nem voltak ablakai, részben meg egy hatalmas belmagasságú terem, vakolatlan téglafallal. 2000 nyarán azután már ide is hoztuk a malom belsejébe a Britten-féle Szentivánéji álom-vizsgaelőadásunkat. Horgas Péter tervezte a díszleteket hozzá: egy nagy tetraéderszerű emelvényt építtetett, az volt az erdő, amelyet vertikálisan lehetett bejátszani.

A leginkább emlékezetessé a 2004-es Rameau-bemutatótok, az Artemis diadala vált, ahol keresztül-kasul bejátszottátok a MűvészetMalom területét, s ahol így a közönség is vándorolt. De érdekes módon, még ennek az elhíresült előadásnak is az elvárhatónál csekélyebb volt a kritikai visszhangja.

Neked nem kell mondanom, hogy a szaksajtó mindig érdekesen működött nálunk, a napi- és hetilapok számára pedig a kultúra már akkor is jóval kevésbé volt fontos annál, semhogy egy zeneakadémiai vizsgaelőadásnak érdemi figyelmet szenteltek volna. Ennek ismeretében aztán a kritikai visszhang léte vagy nem léte általánosságban is eléggé kiszámíthatatlannak – és így kevéssé relevánsnak tekinthető. A vizsgaelőadásoknak pedig akkor sem volt igazán sajtója, amikor bent a Zeneakadémián tartottuk meg azokat, hát még amikor el kellett menni értük Szentendrére! Az Artemis diadalának valóban, ezzel együtt is volt némi visszhangja, leginkább talán épp azért, mert operában szokatlan térhasználat jellemezte azt az előadást. Tehát vándorolni kellett a közönségnek, a malom különböző tereit kellett kalandosan bejárni, és az ilyesmi mindig izgalmasnak hat. Számomra az volt érdekes benne, hogy a növendékekkel lehetett ilyen formabontó előadást csinálni, ami nekik nagy élmény volt – és ráadásul kiszakította őket a szokott mindennapi közegükből. Nekem általában is ez volt a fontos ezekben a szentendrei előadásokban, és azért imádtam lejárni oda a növendékekkel, mert felszabadult volt a hangulat, és a két-három próbahét alatt remekül összeértek a csapatok. Addig próbáltunk, amíg a kedvünk tartotta, nem kellett semmilyen külső tényezőhöz igazodnunk, ha elfáradtunk, elugrottunk lángost enni: az egész egy jó hangulatú buli volt. És ami pedagógiai szempontból különösen lényeges a zeneakadémisták számára: Szentendrén megszabadulhattak attól a görcstől és attól a felvett, művészi-művésznői póztól, amit a Liszt Ferenc téri épület aranyozott cirádái tulajdonképpen már rögtön az első évben kiváltottak belőlük, különösen a lányokból.

Hogyan ért véget a zeneakadémisták szentendrei kitelepüléseinek periódusa?

Idővel nekünk is súrlódásaink támadtak a képzőművészekkel, akik nem nézték jó szemmel azt, hogy a MűvészetMalomban ezek az előadások, ideértve a színművészetis produkciókat is, jóval nagyobb közönséget mozgattak meg, mint az ő itteni kiállításaik. Emlékszem, például megtörtént, hogy egy kovácsoltvas-kiállítás kedvéért a terem falát úgy két méter magasságig lefestették fehérre… Aztán volt egy közelben lakó helyi tekintély is, akit zavart az előadások zaja, szóval pár év után elveszítettük ezt a játszóhelyet. De közben is volt, hogy nem itt, hanem a Városháza udvarán tartottuk meg a nyári vizsgaelőadást. Például 2003-ban ott rendezte meg az akkori zeneakadémiai munkatársam, a német Martina Veh azt a Suppé-pasticciót, amit Csudajó Gyógyszálló címen játszottunk. Akkor különösen sok lány volt az évfolyamban, és az egészhez keretsztorinak egy beauty hotel lett kitalálva. A szentendrei jelenlétünk végül 2005-ig tartott, valahogy új emberek kerültek döntési helyzetbe, akik inkább a könnyű műfajt és a haknis vendégjátékokat pártolták. De a véghez azért némiképp az is hozzájárult, hogy a Zeneakadémián is az az álláspont vált uralkodóvá, hogy „méltóbb helyszínen”, lehetőleg egyenesen az Operaházban tartsuk meg a vizsgaelőadásokat. Amit egyébként én akkor is, most is rossz, sőt káros ötletnek tartok, és korántsem csupán azért, mert ilyen sehol máshol a világon nincs, hanem mert ott sohasem volt biztosítva a megfelelő felkészülés lehetősége: alig kaptak a növendékek megfelelő mennyiségű próbát, sem zenekarral, sem színpadilag.

Beszéljünk még Békés Andrásról, aki nélkül talán soha nem jött volna létre a Szentendrei Teátrum. Vajon mi motiválhatta őt ebben a kezdeményezésében? Talán az a frusztráló helyzet, amit az Operaházban már a hatvanas évek végén megtapasztalhatott a nálánál sokkalta konzervatívabb Mikó András főrendezővel együtt dolgozva?

Az ugyan tagadhatatlan, hogy Békés Andrástól egyáltalán nem volt idegen a frusztráció, de azért, úgy tudom, rendezett ő akkoriban Pesten, az Operaházban is egészen remek előadásokat. Békés függetlenül a mindenkori helyzettől, akár mondjuk Mikó András nyomasztó hatalmi helyzetétől, s egyáltalán mindentől: eredendően kereső alkat volt. Az egész pályafutása erről tanúskodott: fotóriporterként kezdett, kipróbálta a pantomimet, színművészetis tanárként bábosztályt indított… (Előtte amúgy semmi köze nem volt a bábozáshoz, de beletanult a témába, kapcsolatokat épített ki, és végül ő akkreditáltatta azt a szakot.) Szóval tényleg mindent ki akart próbálni, és egészen az élete végéig megőrizte ezt a nyitottságát. Ő ilyen volt, mindig kereste az új utakat, az új lehetőségeket. Egy csendes forradalmár volt: nem ököllel rontott neki a korlátoknak, hanem minden irányban kezdeményezett, és az így megindított kis dolgaiból néha egészen nagy dolgok váltak. És néha az ilyen léptékváltások már azután történtek meg, miután Békés – önszántából vagy másképp, de – továbblépett, az érdeklődése új irányba fordult. Az én zeneakadémiai történetem is így indult, miután őt onnan kiebrudalták (többek közt azért, mivel musicalt is merészelt énekeltetni a növendékekkel), még távoztában felhívta az ének tanszéket vezető nagyszerű Patkó József figyelmét rám, aki épp akkor végeztem Münchenben. Szóval Békés egész beállítottsága olyan volt, ami ösztönözhette őt erre a szentendrei vállalkozásra: kitalálni és megcsinálni valami olyat, ami addig nem létezett. És ami ebből a szempontból legalább ennyire meghatározó lehetett: Békés számára végtelenül fontos volt a tanári hivatás, a Színművészetin és a Zeneakadémián egyaránt. Szóval a növendékeket vinni, őket megmozgatni, motiválni – ez állhatott a Szentendrei Teátrum életre hívása mögött is. Neki egyébként sokáig nyaralója volt Szentendrén, alighanem így csodálkozhatott rá először arra az akkor még Csipkerózsika-álmát alvó kisvárosra. [Békés Andrásnak a Teátrum alapítása után lett nyaralója Szentendrén – a szerk.]

Te láttad Békés András valamelyik szentendrei rendezését? Mondjuk azt az 1997-es Don Pasqualét, amely a legutolsó rendezése volt, s amelyről Fodor Géza utóbb azt írta: Békés „visszaadta az Operában már régen kiüresített mű értelmét, méltóságát, tragikomikus mélységét”.

Azt az előadást nagyon is láttam, és az egyik jelenetére máig erősen emlékszem. A cselédek kórusjelenetére a 3. felvonásból, ahogy a kórus tagjai egyszerűen beálltak középre, és benyomták a közönség képébe azt a szöveget a házban kialakult helyzetről – nagyon durva ötlet volt. Mint egy Brecht, olyan.

Arról a Don Pasquale-előadásról jó szemű megfigyelők azt is leírták, hogy például a címszereplő Gregor Józsefet Békés sikeresen kicsalogatta a szokott operaénekesi-buffói komfortzónájából.

Ez teljesen jellemző volt Békésre. Azokat az énekeseket, akik erre fogékonyak voltak, ki tudta mozgatni a rutinjukból, segítette megszabadulni őket a sallangjaiktól. Akikben viszont nem volt meg ez a fajta hajlandóság, azok a legtöbbször egyáltalán nem is értették azt, hogy Békés miről is beszél nekik. Egyszer például elmesélte nekem, hogy az egyik énekesnőnek megpróbált elmagyarázni valamit a szerepe lényegéről, mire tíz-tizenöt perc után az énekesnő leállította, hogy jó-jó, ezt értem, de akkor most jobb hátulról vagy bal hátulról jöjjek be? Ilyen esetekben azután Békés András tekintete valóban üvegessé vált, és mondjuk, olyan választ adott, hogy „fogalmam sincs”. És ez sokak számára kérdésessé tette a szakmai hozzáértését, noha ez valójában csak arról tanúskodott, hogy Békés az igazán fontos dolgokhoz képest abban az adott pillanatban tényleg mellékesnek tekintette az ilyen kérdéseket. De akik nyitottak és érdeklődők voltak, s akik hozzá hasonlóan egy darab, egy szerep lényegét keresték, azok rengeteget profitálhattak a vele való közös munkából. Az ilyen énekesek számára Békés András egy mester, egy szent volt.