Asszonyi Tamás szobrászművésszel beszélget dr. Török Katalin

2018. május 19.

Tudnod kell, hogy úgy ülök le eléd, mint a kezdeti Szentendrei Teátrum és a Templom-téri játékok „koronatanúja” elé, ugyanis akivel eddig beszéltem a témáról, mindenki ilyeneket mondott: „ezt csak Tamás tudja”, „erre csak Tamás emlékszik”, „Tamás majd pontosan megmondja”. Úgyhogy nagy teher nehezedik rád!

Az a helyzet, hogy meszesedik az agyam, és se nevekre, se időpontokra nem emlékszem, ráadásul rengeteg emlékiratot olvastam, amikből leszűrtem, hogy ahány emlékező, annyiféle emlék, úgyhogy amit mondok, sem nem hiteles, sem nem biztos, hogy úgy volt…

…mert keveredik a saját emlék a másoktól olvasottal?

’69 szeptemberében költöztünk ide, akkor csak 1970-ben láthattam a Pikkó herceg és Jutka Perzsi előadást a Fő téren. A cirkuszvállalat épített egy nézőteret, a tejbolt előtt folyt a játék, a templomajtó is benne volt a játékban és az akkori múzeumnak a sarokerkélye is. Délutánonként próbák voltak, mi szentendrei polgárok pedig ott ücsörögtünk a nézőtéren, és néztük az előadást. Abszolút kisvárosi, borzasztóan kellemes dolog volt. A másik emlékem, hogy a művészeti főiskolásoknak volt egy nagy happeningje a teátrumi előadások megkezdése előtt. Arra nagyon emlékszem, hogy itt a Kálvária téren, ezen a nagy lapos, füves mezőn, az Ervin mostani szobra előtt [Páljános Ervin szobrászművész, Millenniumi emlékmű, 2001.] az iparművészeti főiskolások, talán a belsőépítészek tetőlécekből építettek egy nagy és bonyolult, átlátható konstrukciót, egy tanulmány jellegű műtárgyat. Nagy nyüzsgést generáló művészeti attrakció volt. Kerényi Imre akkor már készítette a Templom-téri játékokat.

Mielőtt „felmegyünk” a Templomdombra, meséld el, milyen volt a cirkuszvállalat által épített nézőtér a Fő téren. Tribün volt?

Abszolút tribün jellegű volt, ha mondjuk szemből nézted, olyan könnyű szerkezet volt, hogy átláttál rajta, csak a deszkák, amiken ültünk és a háttámlák takartak. Nekem úgy rémlik, hogy nem bontották le akkor sem, amikor hétvégenként lementek az előadások.

A színpad is egyszerű szerkezetű volt?

1970-ben egy hozzávetőleg másfél méter magas színpad lehetett, mert arra nagyon emlékszem, hogy a Békés András rendezte Jutka Perzsi előadásban valami hadsereget szimbolizáló hat figura keresztülment a színpadon, majd lementek valami lépcsőn, a színpad előtt lehajolva körbefutottak a szemünk láttára, a túloldalon ismét felmentek a színpadra, végigvonultak rajta, és kezdődött az egész elölről.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Teátrummal?

A teátrumi előadásokat megelőző délutáni templomdombi programokba folytam bele, amiket Kerényi Imre kezdett el csinálni, valószínű az ő találmánya volt. Ez mindig délután volt, este a Fő téren ment az előadás, amit akkoriban – ha jól emlékszem – már nem Békés András rendezett, így őt akkor még nem ismertem.

Arra nem emlékszem, hogy Kerényi keresett-e meg minket, vagy mi őt. Amikor kiderült, hogy le fogják zárni a Templom teret, és csak belépődíjjal lehet majd felmenni, felajánlottam neki azt az ötletemet, hogy én majd csinálok pénzt, ami a Templom téren kerül forgalomba. Nem nagyon értette – hogy ez akkor valami zsetonféle? Ezen kicsit felhúztam magam: én pénzt akarok csinálni, nem zsetont. Ott volt ebben a szervezésben Pándi András nevű barátom is, aki akkor a párt Központi Bizottságának kulturális osztályán dolgozott, hozzá tartoztak az ifjúsági ügyek. Pándi Andrást onnan ismertem, hogy a főiskola után a XIII. kerületi tanácsnál voltam három hónapig művészeti előadó, amíg ki nem rúgtak. Pándi András a beosztottam, az „alattvalóm” volt, mint a XIII. kerületi József Attila Művelődési Ház kulturális előadója. A dekoratőr Édeske [Haraszty István képzőművész] volt, persze akkor még nem ez volt a neve. Szóval Pándi András mondta Kerényinek, hogy ne szarakodjál, bízd rá, ez tudja, hogy mit csinál. És akkor nekiláttam a pénzek készítésének. Lóhalálában ment a dolog, mert mennyiséget kellett csinálni, külön öntőmintákat, cseszegetni az öntőt, egyenként leszedegetni… Szóval ez nagy meló volt, de emlékszem, hogy borzasztóan élveztem. Kerényi is, amikor meglátta, hogy miről van szó, akkor már elfogadta. A színházzal csináltattam a Templomdombi Iskola melletti feljárathoz egy kis fedett pultot, valaki ajánlott egy meglehetően dekoratív leánykát, akit beültettem oda pénztárosnak. Kiírtuk fonetikusan, hogy: Nesionel Bank of Szentendre. Az árfolyamok is kint voltak, hogy pl. 1 Mani = 10 forint, egy Fél-pénz = 25 forint, 1 Zsozsó = 50 forint. Volt fent a téren csevapcsicsa-sütő, valami kis vásári komédiázás, a bank melletti bódéban a művésztelepi gyerekek kis munkáit árusították, fent volt a főtéri könyvesbolt antikvár könyvekkel. Szóval ez olyan családias história lett, a közönség is abszolút játékos kedvében volt, és zokszó nélkül tűrte, hogy amikor pl. forinttal akarta kifizetni a csevapcsicsát, mondták neki, hogy itt ezzel a pénzzel nem lehet fizetni, menjen vissza a „bankba”, és váltsa be. Ez az első évben még ment, a második évben már vérszemet kaptak a vásározók, akik innen-onnan jöttek, nem tudom, ki engedte be őket, de ők már a haszonra mentek.

Kérlek, meséld el a vásári pénz napi körforgását. Úgy tudom, nem ingyen csináltátok, hogyan jutott vissza hozzátok a pénz forintban?

Még ne beszéljünk többes számban, az elején még egyedül vagyok. Én ezt ingyen csináltam, zsebből, ez nekem a szórakozásom, úri passzióm volt. El nem tudod képzelni, hogy akkoriban milyen olcsón dolgoztak az öntők! Nekem ez belefért egy jó játékba, annyira, hogy legelső este már sötétedett, már a térről mindenki levonult, amikor a pénztáros csajjal elszámoltunk, és hát kiderült, hogy hiány van, mert csomó ember emlékbe elvitte a pénzeket. Ja, persze azt is kiírtuk, hogy a vásári pénzt tilos a térről kivinni.

A vásárosokkal hogyan történt az elszámolás?

Náluk ugye csak vásári pénzzel lehetett fizetni, amit este elvittek a bankos csajhoz, és annyi forintot kaptak érte, amennyibe azok kerültek. Amikor már mindenki megkapta, ami neki járt, maradt egy csomó pénz a bankban, az elvitt bronzpénzek ellenértéke. Én annyira elcsodálkoztam, hogy megmaradt valamennyi vásári pénz, hogy azt a még ott lézengők közé beszórtam. Mint egy Csekonics báró. Amikor hazajöttem, persze rájöttem, hogy hülyeséget csináltam, mert a jövő héten is kell a pénz, és a szétszórt pénzt meg el fogják vásárolni. Úgyhogy egy hét leforgása alatt megváltoztattam a pénzek nevét és értékét. Pl. a Fél-pénz helyett csináltam Suskát, ami két és fél Picula volt. Ez azért kicsit megbonyolította az életemet, de a második héttől megmaradtunk az új pénznél. Az első évben ez ragyogóan ment, nekem úgy rémlik, hogy még a következő évben is csináltam, de erre nem teszem le a cserkész nagyesküt. Úgy emlékszem, hogy Kerényi két évig csinálta a „templomteret”, és utána jött vissza Békés András. Akkor ismerkedtünk meg vele. Nagyon tetszett neki ez a – mai szóval – projekt. Békés András nagy művészbarát volt, Kerényinek mi olyan „ezek-azok” voltunk, ő a „főrendező úr” volt. Én a Babettámmal mentem le minden előadásra, ami ott állt a „bank” mellett a falnak támasztva, de kitiltotta a Templomtérről, mondván, hogy az nem jól mutat ott. Ki kellett vigyem.

Békés Andrással miként indult a közös munka?

Először is megkért bennünket, hogy vegyünk részt a díszlettervezésben. Összeálltunk, Jávor Piroska, Ligeti Erika és Csíkszentmihályi Robi. Ő hozta a belsőépítész öccsét, Csíkszentmihályi Pétert. Megterveztük a bódésort. Nagy fiaskó lett a hozzá nem értésünkből! Volt egy olyan koncepciónk, hogy feljön a nép a Templomdombra, balra elindul, a templom apszisánál összeszűkítjük a bódékkal az utat, és majd utána kitárul előttük a tér, és az milyen szép lesz.

Erre emlékszem, nem lehetett továbbmenni, beszorult a tömeg a bódék közé.

Úgy felbőszítettük a közönséget, hogy az nem igaz. Hiába, nem értettünk hozzá. Utána nem emlékszem már, mi miatt és kinek az ötletére, csináltunk egy nagy sárkányt. Csíkszentmihályi Péter hozott belsőépítész hallgatókat, pár napig a Bajcsy-iskola tornatermében aludtak, és ott dolgoztak. Megtömtek szalmazsákokat, és a terveink szerint arra csináltak sárkányfejeket és nyakakat. A három-négy méter magas, kocka alakú láda belül üres volt, csak a nyakak és fejek lógtak ki belőle.

Csíkszentmihályi Robi úgy emlékszik, hogy egy hosszú, nagy sárkányt csináltatok, a teste kitömött zsákokból volt, és a Templomdomb falára lett felerősítve, amit lentről is és fentről is jól lehetett látni.

Nem. Biztos, hogy nem a falon volt, az hétszentség. Egy nagy deszkaládából lógtak ki a sárkányfejek. (miközben meséli, le is rajzolja) És csak abban az évben állt, amikor készítettük.

Akkor szerinted hol volt?

A Templomdomb déli fala mellett, eléggé az elején. Van erről egy színes diám, de sehol nem találom. Ez annyira komoly dolog volt, hogy a Madách Színház finanszírozta. Csináltunk róla egy asztal nagyságú makettet, azt be kellett mutatni a színházban a gazdasági igazgatónak, meg többen is átnézték, és kaptunk érte tervezési díjat. Ezt az egészet én bonyolítottam le, mint a vásári pénzek öntését akkor is, amikor már nem egyedül csináltam, hanem bevontam Ligeti Erikát és Csíkszentmihályi Robit is.

Hol öntötték a pénzeket?

Kerepesen. Oda költözött ki az öntőm, aki igen jól értett ezekhez az apróságokhoz.

Csíkszentmihályi Róbert úgy emlékszik, hogy Halász úr öntötte a Rumbach Sebestyén utcában.

Az korábban volt, hozzá még főiskolás korunkban jártunk öntetni. A vásári pénzeket Szücs Laci csinálta.

Kik segítettek az utómunkálatokban, a cizellálásban, csiszolásban?

Mindenki, ebben benn volt mindenki.

Átmentünk az előbb a másik műteremrészbe, ahol megmutattad a vásári pénzek készítésének különböző fázisait. Én most már értem, mert láttam, de kérlek, mondd el röviden még egyszer, annál is inkább, mert lent azt mondtad, hogy ez a gyártási technológia a saját találmányod.

A pénz az nagyon vékony dolog, úgyhogy azt a technológiát, amit tanultunk, hogy csinálok gipszből öntőmintát, azt elviszem az öntőhöz, aki azt kiönti bronzból, itt képtelenség lett volna alkalmazni. Ezért azt találtam ki, hogy a pénzek előlapjáról és másik oldaláról is csináltam egy viszonylag vastag gipszlenyomatot, ezt kiöntettem a bronzöntővel, megcizelláltam, kijavítgattam és vékony ólomlemezt préseltem a két bronz negatív közé. Ezek az ólomlemezek lettek azután a pénzek öntőmintái, amikről a széria készült. Az elkészült pénzeket levagdostuk az öntéshez szükséges technikai részről, körbeköszörültük, bepatináztuk. Szerkesztettem egy „Scheier-dob” nevű szerkezetet, ami egy hatszögletű fahenger volt, a végére rászereltem egy rokka-kereket, ami spárgával össze volt kötve egy másik kerékkel és egy viszonylag lassan forgó villanymotorral. A fahengerbe beraktam sok apró, már bepatinázott pénzt, amik az egy-két órai forgatás alatt gyakorlatilag egymáson görögtek, s mint a patakban a kavicsok, lekoptatták egymásról a patinát.

Azzal jöttünk fel a lenti műteremből, hogy van egy sztorid.

Valamelyik évben Békés András, akivel haláláig tartottuk a barátságot, megvált a „főtértől”. Én nem tudom, hogy kifúrták-e vagy mi történt. Akkor András végigjárt bennünket, és mindenkitől vett baráti áron egy-egy műalkotást. Lementünk a Városháza dísztermébe, ott voltak a fellépő színészek is, akik mindannyian kaptak ajándékot Békés Andrástól, egy-egy szentendrei művész alkotását. Psota Irén egy Czóbel-képet kapott, Sztankay István, akiről elterjedt itt, hogy nem volt eladó lány, akivel ne került volna kapcsolatba, ő kapta az én Művirágok című sorozatom egyik darabját: egy magas fa tetején egy bronz absztrakt virág. Az egész műről egy falloszra lehetett asszociálni. András viszont nem kapott semmit. Amikor ezt észrevettem, felpattantam a Babettára, hazajöttem, volt egy nagyon szép Színház című munkám, és azt ott mindenki előtt átadtam. Haláláig felemlegette, olyan jól esett neki. Csíkszentmihályi Robihoz is szorosabb barátság fűzte. Robi küldte neki a meghívókat, amikor kiállítása volt, András mindig el is ment, halála előtt nem sokkal még szobrot is vett tőle.

Az eddig elmondottak mellett miben vettetek még részt Békés András idejében?

Akkor csinálta Kocsis Imre a Templomdombra – valószínű Békés András inspirációjára – azt a fényképezéshez használt festett paravánt, amin ovális lyukak voltak kivágva, és a paraván mögé állva ezeken a lyukakon kellett kinézni a fényképezéshez. Kiválóan megszervezték, nem tudom, kik csinálták, de egy órán belül hozták a kész képeket.

A Templomdombon több kis színpad volt, a templom déli fala előtt egy nagyobb színpad, ahol mindenféle vásári komédiát adtak elő. A díszletet Kocsis Imre tervezte, de arra már nem emlékszem, hogy nézett ki. Imre nem a „mi bandánk” volt, ő külön egyezkedett.

Kikből állt a „mi bandánk”?

Csíkszentmihályi Robiból, az öccséből, Csíkszentmihályi Péterből, Ligeti Erikából, Jávor Piroskából és belőlem. Annyira elmerkantilizálódott a dolog, hogy én már egyre kedvetlenebbül vettem részt az egészben. Az első évi gondtalan játék, amibe a közönség is abszolút benne volt, az a második évben már elkezdett…

Ilyen hamar?

Nagyon hamar, mert a vásározók rájöttek, hogy itt van lehetőség… Úgy elüzletiesedett az egész, hogy már nem volt hozzá kedvem.

Tehát titeket, szentendrei művészeket csak néhány év hozott helyzetbe a színházzal kapcsolatban és utána vége lett?

Igen. A Templomdombra Kerényi idejében kerültem, utána rövid ideig együttműködtünk Békés Andrással. A főtéri előadásokhoz csak annyi közünk volt, hogy a tanácstól a bemutatókra kaptunk jegyet.

Melyik az az előadás, amelyikre leginkább és a legszívesebben emlékszel?

Egyértelműen az indulásnál a Jutka Perzsire, az fantasztikus előadás volt. Emlékszem még a La Mancha lovagjára, de a musical nekem nem  műfajom. Nem éreztem jól magam már a tribünön se, ami ott volt egész nyáron, a könyvesboltba is alig lehetett bemenni tőle.

Vannak-e emlékeid abból a korszakból, amikor a Teátrum a Fő térről átköltözött a Városháza udvarára?

Kaptunk tiszteletjegyeket, de már nem mentünk le, mert már eléggé elpopularizálódott az egész, ami persze ellentmondás, mert a Jutka Perzsi is populáris, de az más, az valódi vásári komédia, nem pedig operett és más ilyenek. Nem is beszélve a díszletről. A Jutka Perzsinél maga a város volt a díszlet, a Városháza udvaránál pedig díszletet kellett építeni. Valamit lehetett ott is használni az épületből, de az már udvari színház volt. Nem királyi udvari, hanem…

Az 1969-ben az Új Művésztelepre beköltöző művészek között veled együtt öt szobrász volt. Rajtad és Ligeti Erikán kívül a többieket nem mozgatta meg a Teátrum? Papachristos Andreasról azt hallottam, hogy eléggé benne volt mindenben.

Igen, de ő nagyméretű kőszobrokat csinált, nála az ilyen aprólékos munka szóba sem jöhetett. Rajki László és Rózsa Péter sem jött szóba, ki ezért, ki azért.

Abban, hogy te, Csíkszentmihályi Róbert és Ligeti Erika álltatok össze, abban a már korábbi ismeretség mellett szerepet játszott az is, hogy mindhármatok munkásságában az éremművészet előkelő helyet foglal el? Vagy ez későbbi történet?

Abban az időben az érem egyáltalán nem számított. Nem fordult elő, hogy az éves műcsarnoki kiállításról kizsűriztek volna, mert meg se nézték. Akkor, amikor Aczélék [Aczél György kommunista politikus, a Kádár-korszak kulturális életének egyik legfőbb ideológusa és irányítója] lementek, és bizonyos képeket leparancsoltak a falról, az érmészet szóba se került. Én például csináltam egy éremsorozatot, Forradalmi motívumok címmel, egy konceptuális dolgot, ahol 4-5 cm-es érmecskéken néhány motívum, pl. börtönrács, ököl, Rákosira emlékeztető kövér fej, kígyó voltak. Ezek a kis motívumok kettesével variálva és cserélgetve, pl. a fejecske mellé került egyszer a börtönrács, egy másik érmen az ököl. Két-két érmecske alatt volt egy 8 cm-es érem, összesen nyolc kicsi és négy nagy érem. Ezek voltak a Forradalmi motívumok. Úgy adtam be őket, hogy mellékeltem egy elhelyezési rajzot, melyik hova kerüljön, hogyan van az egésznek értelme. A vitrinbe persze teljesen össze-vissza tették be őket, külön a kicsiket, külön a nagyokat. Még a kiállítás rendezője se nézte meg őket, nemhogy a cenzorok.

Ami az érmészet felé vitt engem és Ligeti Erikát is, az alkati dolog. Amit nem tudok azonnal megcsinálni, az már hosszadalmas. Csíkszentmihályi Robi tudja csinálni ezt is, az érmeket, és képes hónapokig dolgozni pl. egy nagy köztéri szobron. Papachristos meg csak erre az utóbbira képes, a nagyméretű kőszobrokra. Mészáros Dezső ugyanaz. Ligeti Erika is és én is olyanok vagyunk, ha nem megy egyik napról a másikra, akkor nem működik. Mi hárman szépen össze tudtunk dolgozni, ha egyikünknek nem volt ideje egy éremhez, szólt a másiknak. Féltékenység vagy irigység soha nem volt közöttünk. Abban az időben, a hetvenes évekről beszélünk, a művelődési házaknak évente 2-3 kiállítást kellett rendezni, s mivel a mi kiállításainkkal soha nem volt baj, nem szóltak le a pártbizottságról, a művelődési házak kézről kézre adtak minket. Rengeteg éremkiállítást csináltunk hárman. Nekem volt például egy ládám, ami belül rekeszekre volt osztva, és abban álltak a 40 x 60-as, bársonnyal borított deszkák, amin lógtak az érmek. A ládát le lehetett zárni, és így utazott az anyag Taskenttől kezdve Dunaújvárosig, mindenhova. Imádták a kultúrházasok, nem volt velük semmi munka, a kész deszkalapokat csak fel kellett akasztani a falra, és letudták a kiállítást. De az egésznek olyan vonzata is volt, hogy hozott nekünk munkát. Ha megemlékezést, évfordulót tartottak, és felmerült, hogy kéne adni valamit emlékbe, valakinek eszébe jutott a mi korábbi kiállításunk, megvolt a kontakt, és máris jöhetett a megrendelés. Nagyon sok megbízást kaptunk a kiállításoknak köszönhetően.

A Teátrumtól öt évtizedes fennállása alatt nem kaptatok emlékérem készítésére megbízást?

Nem kaptunk, nem emlékszem ilyenre. Viszont amikor a város köszöntötte Békés Andrást 80. születésnapja alkalmából, akkor én készítettem el a város megbízásából azt a dél-afrikai zöld márvány talapzaton álló, áttört, tehát mindkét oldalról értelmezhető, színházi témájú kisplasztikát, amit átadtak neki.