Timár András és Deres Kornélia interjúja Benkovits Györggyel

2017. november 17.

Születésed óta Szentendrén élsz, a hetvenes évektől kezdve a város közéletének aktív részese vagy. Te honnan indítanád a Szentendrei Teátrum történetét?

Az 1800-as évek végén Szentendre teljesen csődbe ment. Előtte nagyon gazdag város volt: ötezer lakossal, hetvenezer akónyi bortermeléssel. Ez azt jelenti, hogy körülbelül húszezer tehén ára volt csak a borból a bevétele. De ez a hihetetlen gazdagság 1900-ra kifúlt. Tizenöt év múlva Szentendrén már a férfi lakosság egyharmada hús nélküli ínségkonyhára jár, tehát éhezik. Na mármost, ez azt eredményezi, hogy a város gyakorlatilag tetszhalott állapotba kerül, mintha jégbe fagyott volna, s ez eltart az 1950-es évek végéig. Az ’50-es évek végén, ’60-as évek elején egyszer csak elkezdődik valamiféle pezsgés. Ebben a pici pezsgésben a Teátrum óriási dobásnak számít.

Ez a pici pezsgés minek volt köszönhető?

Itt ’56-ban kompromittálódik a teljes elit. Az MDP első titkára három év börtönbüntetést kap, a másodtitkár egy évet, mert ő is részt vett benne, és ezzel nem tudtak mit kezdeni. Ezért hoznak ide ’57 után az akkori Egyesített Tiszti Iskolából egy politikai tisztet, Sziráki Ferencet tanácselnöknek. Sziráki úgymond a „levegőből” kerül ide. 183 centi és piszok jóképű, hosszútávú evezős bajnok, akinek nagy dumája van. S ő ahelyett, hogy pártutasításokat hajtana végre, fejlesztési tervet kezd el csinálni úgy, hogy végigjárja a helyi kocsmákat. Leül a kisiparosokkal megbeszélni, hogy mit szeretnének Szentendrén, megkérdezi, milyen ötleteik vannak. Tehát olyan módszerekkel, olyan módon indít, ami meglepő.

Ráadásul, mögötte van az akkori élet-halál ura, az egyik legbefolyásosabb magyar politikus: Cservenka Ferencné, Kádár közvetlen barátja, harcostársa, akivel a harmincas évek óta ismerik egymást. Olyan befolyása van a politikai bizottságban, mint a Komócsinnak [Komócsin Zoltán kommunista politikus, újságíró, országgyűlési képviselő], vagy erősebb, mint a Biszkunak [Biszku Béla kommunista politikus, az 1956-os forradalom utáni megtorlás egyik irányítója, 1957–1961-ig belügyminiszter, 1961–1962-ben miniszterelnök-helyettes, 1962–1978. között az MSZMP KB titkára], tehát bármit el tud intézni. Ennek a nőnek van egy gyenge pontja: odavan a jóképű fiúkért, mint amilyen a tanácselnök. A nagy korkülönbség miatt a gyerekének tekinti vagy Adonisznak, az mindegy is. Nem látszik akkor, hogy ennek a vonzódásnak milyen jelentősége van. A Teátrum viszont látszik. Hogy ki is az, aki ekkor a Teátrumot megcsinálja, nehéz pontosan kideríteni.

Tehát nem vagy nem csak Békés András hozza létre?

Nem. Nagyon rövid idő alatt történik meg, hogy Teátrum legyen Szentendrén. A nézőteret például a Fővárosi Nagycirkusztól kapják kölcsön, merthogy az vidéken állt, levetett volt már. Azt gondolom egyébként, hogy nagy szerepe van az akkori művelési osztályvezetőnek, Székely Lajosnak is, akit Izbégről mint tanárt vett ide Sziráki Ferenc. Neki voltak fölfelé kapcsolatai, például Cseterki Lajos, az akkori elnöki tanács tagja. Ilyen szálakon keresztül segítenek, hogy „ó, hát a nagycirkusznak van ilyen nézőtere, szóljatok” – és akkor odaadják, ide lehet hozni ezt a nézőteret. Nagyon sokáig, talán ’79-ig ez a nézőtér áll. Majd kicsinek találják, meg rozogának, és akkor a Hajagos Árpádot bízzák meg, hogy vasból csináljon egy hatalmasat. Akkora a nézőtér, hogy majdnem megduplázódik, ami aztán később konfliktust is kivált.

Mekkora nézőszámmal számoltak?

A nyolcvanas évek végére Szentendrén hétszázhetvenezer fizető látogatója van a Kovács Margit Múzeumnak. Ez az egyetlen mérce amúgy. [A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága–Ferenczy Múzeum Közönségkapcsolati Osztályának kimutatása szerint a Kovács Margit Múzeumnak 1985-ben 785.585 fő látogatója volt, míg a legnagyobb látogatószámot, 831.904 főt 1980-ban érte el.]

Hétszázhetvenezer múzeumnéző egyetlen évben?

Igen, ez valami hihetetlen. Elképzelhetetlen. Ez azt jelenti, hogy özönlött ide a nép, sorban jöttek a téeszek dolgozói, iskolai kirándulások állandó helyszínei lettünk. A Teátrumba egy jobb előadásra egyszerűen nem lehetett bekerülni, szinte csak protekcióval. Az első sor, meg a tűzoltó székek az elvtársaknak voltak fenntartva természetesen.

A helyiek hogyan fogadták a Teátrum ötletét?

Ugye Hajagos Árpi megépíti ezt a nagy nézőteret, közben már óriási az idegenforgalom. És persze óriási nyomás keletkezik abból, hogy akár van előadás, akár nincs, a Teátrum elfoglalja a Főteret. Nem lehet tőle szabadon mozogni, és a közhangulatot meghatározó helyi butikosok és vendéglősök hihetetlen nyomást gyakorolnak.

Szentendrén 1967-69 körül alig történik valami. Aztán ideküldik Dr. Maróthy Lászlót az MSZMP városi pártbizottság első titkárának, aki korábban a KISZ Központi Bizottság első titkára volt. És gyakorlatilag mindenkit levált Szentendrén, nem marad senki, akit ne állítanának szűrő elé. Minket úgy választanak ki, hogy engem például elküldenek az Ifjúsági Intézetbe, ahol majdnem egy teljes napig teszteket csináltatnak velem, s kérdezik, hogy beszélek-e németül. Ez persze nem csak velem történik meg. Olyan embereket szednek össze, akik kvázi megfelelőek, és utána elkezdik önteni ide a pénz.

Tehát megbízható voltál, mert átmentél egy ilyen tesztsoron.

Én egyházi iskolában végeztem, a szüleim maszekok voltak. Ebből a tesztből elsősorban arra emlékszem, hogy a kultúrához való viszonyunk volt érdekes: mondjuk, hogy tudom-e, értem-e, ki volt Vajda Lajos, Ferenczy Károly. Tehát ez a taktika lép életbe, átalakítják az apparátust, ami majd fogadja az idegenforgalmat vagy a kultúrát. De mondom, nem mi vagyunk fontosak, mert a városon tartja a kezét Aczéltól kezdve mindenki, az akkori politikai stáb. Olyannyira, hogy szinte nem volt olyan nap, hogy politikai delegáció ne érkezzen Szentendrére.

Kik jöttek?

Margaret Thatcher. A kuvaiti elnök. Naponta érkeznek ilyen delegációk, de nemcsak ők, hanem mondjuk később Gorbacsov kétszer vagy a dán királynő. Ez így lett kitalálva, hogy Szentendre az a Budapesthez közeli, megbízható hely, ahol el lehet tölteni néhány órát: ebéd, és utána nyilván a Kovács Margit Múzeum.

Hol fogadják ezeket a delegációkat?

Mindig a Fő téren. Amikor a Palesztinai Felszabadítási Szervezet katonai vezetője érkezett, lezárták a teret, nem engedtek be senkit, és kivezényeltek mindenkit, akik éppen a múzeumban dolgoztunk. Már három órája vártunk ott ketten, hideg idő volt, de még ennél is rosszabb, hogy esett az eső. És csak nem jött, mi pedig nem tudtuk, hogy miért nem, csupán azt láttuk, hogy természetesen mindenütt rendőrök civil ruhában, és ilyeneket beszéltek, hogy „Börzsöny kettő, elhagyták már a bázist?”, „Börzsöny három, nem”. Kiderült, hogy a külügyi szálló aljában összetalálkoztak a jordán külügyminiszterrel, és leültek tárgyalni. De nekünk erről persze nem szóltak, nekünk itt kellett állni, és gyakorlatilag itt álltunk négy órán keresztül. Aztán az történt, hogy egy Mercédesszel olyan harminc métert kellett mennünk, a Fő térről föl az Aranysárkányhoz, ami ki volt ürítve, benne harminc biztonsági és fontos ember, meg mi ketten és a sofőr. Ott megebédeltették, majd beszállt az autóba, és elvitték.

Egyébként is óriási protokollforgalom bonyolódik ekkoriban Szentendrén. Szerintem 1945-től biztosan ennyi vendég egy városban sem jár, mint ebben az időszakban. A Teátrum azért is érdekes, mert a Kovács Margit Múzeum első szárnyának megnyitása és a Teátrumé majdnem egybe esik. 1972-ben nyílik meg aztán a második szárny, és itt azért erősen érződik a színpad miatti feszültség, ami csak este működik, meg a próbák idején, de a nézőtér folyamatosan útban van. Közben persze hoz a városnak népszerűséget is, néhány év múlva már az állami televízió is közvetíti a Fő téri előadásokat. Akkoriban teljesen tipikus dolog volt: „Megnézzük, mi van Szentendrén. Eszünk egy fagyit, elintézte a Jóska, hogy a teátrumba elmegyünk, vagy mert jóban vagyok a nem tudom kivel, sikerült szereznem jegyet, és utána megvacsorázunk”. Ez aztán jó nagy feszültséget okoz, ugyanis nincsen elég hús, nincs elég kenyér. A Teátrum idejére külön kontingensek kellenek.

Úgy érted, hogy a nyári időszakra?

Igen, a nyárira. Akkor úgy volt, hogy ha bányásznap van, akkor mindent lehet kapni, de csak akkor. A hiánygazdaság ideje ez, de Szentendre a Teátrum működésének idejére sokféle kiváltságot megkap, a sört például. Ugye sehol nincs sör, még a Balatonon sincs, de Szentendrén akkor is van. Talán még élnek azok, akik el tudnák mesélni, hogyan tudták ezt elintézni.

A Teátrumhoz visszakanyarodva, milyen rendezők, színészek jártak ide?

Szentendrén ’69–88 között mindenki kint volt, kezdő rendezők és sztárok, mindenki. Esemény volt Szentendrére jönni: vagy utálkozni vagy szeretni vagy féltékenykedni. Még akkor is, ha egyik előadásban sem dolgoztak, itt volt például Gobbi Hilda, Major Tamás, Várkonyi Zoltán. Major Tamás gyakorlatilag az ’50-es évektől állandóan kint van, mert a felesége, Beck Judit festőművésznő itt lakott. Egyszer beleesett a vízbe Major fényképezőgépe, és mi vagy négy évig kerestük a gépet. Ez akkor legendává vált, hogy egy autót lehet majd venni belőle, olyan nagyon drága fényképezőgép volt az. Mi pedig keresgéltük a Dunában.

Mennyire volt, mennyire lehetett ellenzéki az a csapat, amelyik létrehozta a Teátrumot?

Inkább szabad szájúak voltak. Nem kommunisták, inkább régi baloldaliak, akiknek kicsit kedvében járt a kádári vezető garnitúra. Szentendrén a 12.000 lakosból körülbelül kilencszáz MSZMP tag volt, ahogy én emlékszem, de nem tudta senki, hogy például ki párttag Pesten közülünk. Ez részben a magánszférához tartozott, másrészt úgyis tudta mindenki, hogy aki a tévében, rádióban vagy a külügyben, külkereskedelemben dolgozik, azok nagy része párttag kell, hogy legyen, de senki nem beszélt erről, vagy hivalkodott vele.

Ehhez azért hozzátartozik, hogy az ’50-es évek Szentendréje annyira halott állapotban van, hogy csökken a lakosság. A városban nincs egy ház se felújítva, nincs igazi gazdasági bázisa, se kisipara vagy nagyon szerény mértékben. Egy papírgyár van, ami jelentős, de semmi olyan koncepció, ami a városnak lehetőséget adna a megújulásra. Az itteniek jelentős számban inkább bejárnak dolgozni Budakalászra vagy Pomázra. De a szőlőn kívül a rossz talajminőség miatt nem nagyon lehet mást termelni, hiába próbálkoznak gyümölccsel. Tehát a Teátrum nemcsak mint színházi produkció, hanem mint társadalmi megmozgató, Szentendre társadalmát mobilizáló erőként is megjelenik.

Hogyan alakul a Szentendrei Teátrum sorsa a rendszerváltozás környékén?

A ’80-as évek végén nagy változás jön: 1988-ban szerintem 200 millió a költségvetés, 1992-ben pedig 130 millióra csökken.’94-től megyei képviselő voltam, és folyton azzal szembesültünk, hogy hosszú-hosszú éveken át Szentendre vitte el a pénzeket, Cegléden például ezért nem volt kultúrház. Amikorra létrejönnek a demokratikusan választott testületek, politikailag is megnyilvánul a kitapintható Szentendre-ellenes irány. Szentendrén rajta van az Aczél-bélyeg. Hogy Schmidt Géza bácsit, az akkori második ciklus Pest megyei Közgyűlésének elnökét idézzem: „Most már ne csak a kommunista észak fejlődjön, hanem a demokratikus dél is”.

A Teátrummal kapcsolatban hogyan változik a város hozzáállása?

A korai viszony nagyon bensőséges, aztán kicsit elhidegül. Egyrészt mindennapossá, megszokottá válik, hogy ha itt a nyár, akkor Teátrum is van. Hiába csinálnak szocialista brigádoknak vagy csak a szentendreieknek bemutató előtti előadást, ez az igényeket messze nem tudja kielégíteni. Masszívan jelen van az a fajta hozzáállás is, hogy a pestiek a helyi lakosok „elől” nézik el a színházat. A másik feszültségforrás a műsorpolitika változásához és az idegenforgalom vélt vagy valós elvárásaihoz kapcsolódik. Az eredeti koncepció szerint a Teátrum célja régi magyar darabok felújítása Szentendre főterén, de gyakorlatilag a La Mancha lovagjával már eltérnek erről az úttól. Nagyon sikeresek később a Békés András nevéhez kötődő teátrumi operaelőadások is. Ő ugye ebben az időszakban készíti a nagy Wagner- és Verdi-rendezéseit az Operaházban, de ez a klasszikus zenei irány is csak időnként jelenik meg a teátrumi műsorkoncepcióban.

A ’70-es évek végére és a ’80-as évekre aztán sokféle új műsortípus keveredik, a zenés előadások, a többé-kevésbé igényesen szórakoztató bulvár vagy a Kerényi Imre által készített izgalmas Templom-téri játékok, ahol kicsit pikánsabb darabok is előkerülnek. Az évtized közepére azonban valahogy minden próbálkozás befullad, nincs nagyon saját elképzelés, illetve azt hiszem, hogy a szervezők sem tudnak igazán jó produkciókat hozni, aminek csak részben oka a tapintható gazdasági válság. Az idegenforgalom bővülésével, illetve a tömeg miatt kialakult hiánnyal (nem lehet parkolni például) ez már feszültséget hoz létre. Tehát nem önmagában a Teátrum, hanem ezek a körülmények együtt okozzák részben a feszültséget és a Teátrum válságát is.

De a konfliktusok fő oka az, hogy a Fő téren még mindig ott a színpad?

Azt kell tudni, hogy Szentendrére nemcsak pénzt nyomtak a ’70-es években, hanem a légkör is szabadabb volt. Tehát amiért valakit Szegeden sittre vágtak, azért itt nem. Határon túli irodalomról beszéltek, meg olyan dolgokról, amiről amúgy nem volt szabad szólni. Ráadásul Szentendre óriási előnye a földrajzi helyzetéből is adódott. Ha politikai értelemben elkövettél itt valami disznóságot, és mondjuk nem alkalmaztak sehol, egyszerűen bementél Budapestre dolgozni. Másutt ugyanezért akár a megyét is el kellett hagynod. Ilyen szempontból is megvolt Szentendrének ez a védettsége, sokkal nagyobb szabadsága: itt olyanokról lehetett dumálni, amiről máshol nem volt szabad.