Csíkszentmihályi Róbert szobrászművésszel beszélget dr. Török Katalin

2018. május 9.

Asszonyi Tamásék 1969-ben költöztek Szentendrére, Önök akkor már öt éve itt éltek.

1964-ben kellett megszerezni a lakhatási engedélyt, és 1965 tavaszától laktunk itt. 

Kellett külön lakhatási engedély abban az időben?

Igen, az OTP-kölcsön miatt. Az OTP akkori igazgatójának családjától vettük a telket, ő biztatott, hogy efelé fog fejlődni a város, lesz víz, villany. Amikor mi idejöttünk, még minden nap itt ment el előttünk a csorda, ami a mostani Kálvária út és Pomázi út találkozásánál gyülekezett.

Tehát amikor kezdetét vette a Teátrum, néhány éve már itt laktak a városban. Hogy jutott el a híre Önökhöz?

Nagyon szerényen indult, és így volt jó. A főiskolások, gondolom Békés András tanítványai megjelentek itt, Szentendrén, végigbohóckodták az utcákat, hogy este előadás lesz. Ettek, ittak, mulattak. Az egész olyan volt, mint az a vidéki vándorszínházi társulat, ahol az amatőrök élvezik az életet. Majd jött az esti előadás, nagyon megmaradt például, hogy egy hang a templomtoronyból szólt A Jutka Perzsiben [Pikkó herceg és Jutka Perzsi]. Ez a „vicc” folytatódott este valamelyik műteremben, ahol egy körbeülős társasjátékot csináltunk már jól beszeszelve, és le kellett kacsintani valakit.

Mesélje el, hogy volt pontosan ez a játék!

Le kellett kacsintani valakit úgy, hogy a többiek ne vegyék észre. Mindenki gyanús volt mindenkinek, mert nem tudtuk, hogy ki az, aki kacsintgat, és „öli” maga körül a többieket. Akit lekacsintottak, az jelezte a többieknek, és kiesett a játékból. Ez a játék az egyik volt a sok közül. Mindig összejöttünk valahol, beszélgettünk, barátkoztunk. Nagyon zaftos dolog volt, olyan spontán, egyszerű, tiszta.

Ezeken az összejöveteleken ott voltak az aznap esti előadás színészei is? 

Igen, hogyne. Ők is meg voltak hívva Ligeti Erikához, Asszonyi Tamásékhoz. Több helyre mentünk együtt. Voltak, akik jöttek, voltak, akik hazamentek Pestre. 

Ezek szerint jártak le rendszeresen az előadásokra?

Mindegyik darabot megnéztük. Nem volt egyszerű, mert kicsik voltak a gyerekek, óránként rohantam haza megnézni őket. Mamika [Sághy Éva édesanyja] vigyázott rájuk. A színésznövendékek gólyalábakon jártak körbe, középkori stílusú, archaizáló dolog volt az egész, és nagyon hatott. A templom előtt és mellett állt a pódium. Persze az ablakokban ott voltak a lakók, akik odacsődítették a máshol lakó vendégeiket, családtagjaikat, úgyhogy gyönyörűen turbékolt a dolog. Később történt már, hogy a Templom téri vásárokhoz Kocsis Imre festett egy nagy hátteret, és le lehetett ülni elé fényképet csináltatni, ami még aznap el is készült. Nagy dolognak számított ez akkor. Már nem emlékszem annak a nevére, aki fotózott, valamilyen Miskának hívták, az asszony volt hivatalosan a megyei fotós.

Kinek az ötlete a vásári pénz?

Asszonyi Tamásé, ő kezdte el, ő csinálta a legtöbbet. Az úgy volt, hogy a Templomdombra vezető feljáratokat lezárták, és ott kellett pénzt váltani, csak azzal lehetett vásárolni. Asszonyi Tamás gyártotta őket mint az őrült, néhányat csinált Ligeti Erika, egy-kettőt én is. A játékosság Tamás egész pályáját végigkíséri. Volt például egy olyan kiállítása, hogy Felesleges tárgyaim. Szellemes volt.

Csíkszentmihályi Róbert hogy kapcsolódott be a vásári pénzek készítésébe? Kedvet, gusztust kapott hozzá? 

Persze, állandóan kértek rá. Én egy pénzt csináltam, a Kenőpénzt olyanra, mintha a pénzérme elkenődött volna, el volt torzítva, mintha ráléptek volna és csoki lett volna, de bronzból.

A pénzek nevét mindenki maga találta ki?

Igen. Olyan nevek voltak, hogy Suska, Mázsa, Picula. Nagy hajtóerő volt, hogy mindig utána kellett gyártani. Az emberek pénzt váltottak, hogy vásároljanak, de mivel haza is vittek belőle, mert nagy poén volt, mindig fogyott és fogyott. Az ötletet később felhasználtam, akkor kezdődött a dunaújvárosi acélszobrász művésztelep, az elsőn részt vettem én is, nem acélszobrászként, hanem gipszeket csináltam, és azokat kiöntöttük a művésztelepen. Talán mutattam ilyen pénzeket, vagy tudtak róla, lényeg, hogy csináltam nekik ebédjegyet, vacsorajegyet, amiket be lehetett váltani tetszőleges időben. Kitaláltam pl. olyat, hogy „este kevesebbet illik enni, úgy egészséges” – az volt a vacsorajegy, vagy „egy tallér egy tálért”. A vasműveknél öntötték ki őket.

A város felkérte a művészeket ezekre a munkákra?

Nem, ez spontán dolog volt. A város csak kullogott utána. A város fizette az első plakátokat, amit Deim Pali [Deim Pál festőművész] csinált. Aztán egyik évben egy nagy hétfejű sárkányt csináltunk szalmával kitömött, összedrótozott zsákokból és mindenféléből a legegyszerűbb módon. Lefújtuk festékkel, a fejek két-három méterre kilógtak a testből. A Templomdomb falára volt felerősítve, lentről és fentről is lehetett látni. Ki is fizette a színház. Nagyon olcsón csináltuk, nem bennfentes díszletezők voltunk, hanem kóbor művészek.

A dolog vitte maga magát, de mindig romlott. Sajnáltam a minőségromlást, mert a vége az lett, hogy télen-nyáron ott volt az a hatalmas, ablakok elé nyúló nézőtér a főtéren. Attól kezdve már nem is nagyon mentünk le, csak akkor, amikor tiszteletjegyet kaptunk. Figyeltük is, hogy először az első sorba kaptunk jegyet, második évben a harmadik sorba, aztán a nyolcadik sorba, a végén már az utolsó sorban voltunk. Évről évre mérni lehetett a kegyvesztettséget.

A kezdeti sikereket mennyire árnyékolta be a Nalaja-happening botránya?

Zámbó Öcsiék [ef Zámbó István képzőművész] csináltak egy kiállítást a Templomdombon. És ez meg is mérgezte a dolgot, az a gyanúm. A hatalommal nem lehet…! Zámbó Öcsiék börtönbe is kerültek. Napközben játékból felmentek a színpadra, és Öcsike előadta az edwinizmus filozófiáját. Amikor aztán a rendőrök megkérdezték, hogy az mi, azt felelte, hogy a kétsejtűek találkozása a Gondviseléssel, vagy valami ilyesmi hülyeséget. Erre rögtön azt mondták, na, ez gyanús. Bevisszük, majd bevallja. 

Úgy tudom, hogy Békés Andrással közeli kapcsolatba kerültek.

Igen, küldött is nekem a babérkoszorújából, amit valahol kapott. Asszonyitól [Asszonyi Tamás szobrászművész] is kaptam egy babérkoszorút, amikor a MűvészetMalomban a 70. születésnapom alkalmából volt egy nagy kiállításom. A megnyitóbeszédek után váratlanul odajött hozzám, és a fejemre tett a kertjükben termett babérból készített koszorút. Volt sikere!

Asszonyi Tamással évtizedek óta tart a barátságuk.

Igen. Tiszteljük és becsüljük egymást. Ő is drukkolt nekem a Kossuth-díjhoz (és fordítva), valószínű ő is hallotta, hogy „megkaptam” már egy párszor, csak soha nem jutott el hozzám, mindig kisiklott. Összetalálkoztam az utcán egy iparművész kollégával és rákérdezett: – Megkaptad? Mit? Hát a táviratot. Benne voltam a bizottságban, téged hoztunk ki győztesnek. Nagyon köszönöm – válaszoltam, de aztán valahogy táviratot nem kaptam. Tehát még innen is ki tudott siklani a dolog. Különben is egy táviratot feladhat bárki, aztán a kulcslyukon keresztül figyelik, hogyan reagál az, aki megkapta, mert ugye nem mindenki kedvelte a másikat. Azt tudom, hogy engem még a D. Fehér Zsuzsa idejében Kő Pállal egyszerre akartak kitüntetni, de úgy tudom, Pozsgai Imre azt mondta, amíg Szervátiusz [Szervátiusz Tibor szobrászművész] nem kap, addig nem lehet róla szó. Aztán Szervátiusz és Kő Pál egyszerre kaptak, én lemaradtam. Csak nekem ez nem fájt. Az embereket az ilyesmi általában nagyon megviseli. Amikor annak idején először felmerült a nevem, nem akartam elhinni, azt mondtam, hogy ez hihetetlen. Aztán a tíz-tizenöt év alatt devalválódott. Mindig mikor jöttek a hírrel: – Rajta vagy! – eszembe jutott a cizellőr barátom, aki mikor hívtam telefonon, hogy hol tartanak a munkával, mindig azt felelte: „Rajta vagyunk”. Ez azt jelentette, hogy még hozzá se kezdtek. 

A cizellőrről jut eszembe, a templomdombi bronzpénzeket hol öntötték, Szentendrén?

Nem. Szentendrén akkor nem volt bronzöntöde. Pesten a Rumbach Sebestyén utcában a Halász úr öntödéjébe vittük. [Asszonyi Tamás erre másképpen emlékezik – a szerk.]

Visszaugorva a társas összejövetelekre, ismerte Szikora Imre pizzériáját a Duna-korzón? Az is az egyik kedvelt helye volt a teátrumi színészeknek.

Rá nem emlékszem, inkább otthon, egymásnál jöttünk össze. Volt például egy olyan eset, hogy Kovács Gyula, Ligeti Erika férje egyszer éjfélkor becsöngetett, hogy tudok-e adni egy üveg vodkát. Mondtam, hogy nem, de miért kell? Azt válaszolta Gyula, hogy Erika most mintázza Marina Vladyt, aki inni kér. Ilyen is volt például. Vagy egy másik alkalommal Hajdú Laciéknál [Hajdú László festőművész] volt a szilveszteri buli, ahol mosogatásra vártak a mustáros, virslis tányérok egy lócán. Jött a Papachristos [Papachristos Andreas szobrászművész] tök részegen, és végigfeküdt a lócán. Másnap végigjárta a művészeket a telepen, hozzánk is becsöngetett: Te is ott voltál – mondta, ki kente be a hátamat mustárral? Papa, te feküdtél bele. Mire felhorkant: mindenki ezt mondja, de én kiderítem… 

Ez nagyon színes korszak lehetett.

Hát igen. Például miután felavatták a művésztelepet, és beköltöztek a művészek, Csicsay elvtársék [dr. Csicsay Iván, a Pest Megyei Tanács elnökhelyettese] közösségi életet akartak varázsolni ilyenekkel, hogy ha pl. valakinek gyereke születik, vagy hazajön a kórházból, vagy kitüntetést kap, akkor a többiek kitódulnak elé, és a kapunál énekelnek neki valami szocialista csasztuskát, ahogy ez abban az időben szokás volt. De érdekes, hogy ez kihat napjainkig is. Csináltak rólam egy portréfilmet, a Kőbárkát, Szakolczay Lajos velem egyidős róka, meg Szalay Péter fiatal rendező. Azzal akarták kezdeni, de ez halott ötlet volt persze, hogy én a születésnapomat ünneplem, a családom jön a Pomázi úton, és ómagyar dalokat dúdolnak, én meg csodálkozom, hogy mi van. Jé! – hát ma van a születésnapom! – el is felejtettem. Tamás [Asszonyi Tamás] csinálta ezt jól, mert amikor a Duna-parti házban főzték a gulyást, és valahogy lecsalták oda őt, belépett és azt mondta: Egy pillanat! Zsófi [Asszonyi Zsófia, Asszonyi Tamás lánya], vedd elő a cédulát a borítékból, amit otthon adtam és olvasd fel: „Engem fognak ünnepelni a születésnapom miatt”.

Volt-e olyan színész, akivel az előadásokon ismerkedtek meg, és tartósabb kapcsolat, barátság lett belőle?

A Szacsvay [Szacsvay László], aki Csicsay elvtárs lányának volt a férje. De összeesnek a dolgok, nem tudom, hogy ő például játszott-e teátrumi előadáson, de abban az időben vele kapcsolatban voltunk. Ismertünk egy volt ötvöst a Török Pál utcából, Sebestyén Ferkót [Sebestyén Ferenc, a „kisképző” ötvös szakának későbbi tanára], az apja tanár volt a Török Pál utcai Kisképzőben. Nála ismerkedtünk meg a nők bálványával, a szívtipró Koncz Gáborral. Vele nem alakult ki hosszabb barátkozás, csak előfordult egy-egy alkalommal.

A későbbi darabok közül van-e olyan, ami emlékezetes maradt, vagy egybefolynak az előadások?

Egybefolynak. Főleg azért, mert nem tudtam a közös nevezőt. A Fő téren elindult egy vándorszínészi, commedia dell’arte jellegű dolog. Ami ahhoz kapcsolódott, az szimpatikus volt, elfogultságból. A későbbiekben azt éreztem, hogy nagyon elhivatalosodott az egész, és az már gátló volt. 

A kezdeti főtéri előadásoknak és a Templom-téri játékoknak hogy lett vége? A művészek kifogytak az ötletekből, és fokozatosan elhalt?

Elhivatalosodott. Kezdetben minden nagyon spontán volt, és nem szólt senki ellen. Mindenki ujjongott, és mindenki jól érezte magát. Amikor már beépült a nézőtér a főtérre, megszűnt a Fő tér. Olyan érzésem volt, hogy akik ezt teszik, nem tudják, miről is van szó. Persze tudták: ha több az ülőhely, több pénzt lehet beszedni ahhoz, hogy finanszírozzák az egészet. Én ezt értem, de szíven ütött. Nekem itt ért véget a Teátrum.