Krizbainé Szabó Éva

Eger, 1954. április 29.

Közvetlenül a Szombathelyi Tanárképző Főiskola népművelés-magyar szakjának elvégzése után, 1976. szeptember 1-jén kezdett el dolgozni a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága Ferenczy Múzeumában mint múzeumpedagógus. Ez volt az első munkahelye, s innen ment nyugdíjba 2016. december 30-án. 1978-tól a PMMI Közművelődési Osztályának vezetője, 1988-ban nyolc évre GYES-re ment, ez idő alatt az osztályt megszüntették, illetve a munkatársakat a Képzőművészeti Osztályra helyezték át. 1997-től beosztott múzeumpedagógus, egyetemi másoddiplomája (JPTE kulturális menedzser szak) megszerzésétől kezdődően, 2003–2006-ig a PMMI megyei közművelődési titkára. 2006–2013-ig vezette a Közönségkapcsolati Csoportot, ezután (2015-ig) városi közművelődési koordinációs munkát végzett. Lelkes kultúra- és fesztiválszervezőként Szentendre elmúlt évtizedeinek kulturális életét mélységében ismeri. Jelenleg nyugdíjasként Szentendre Önkormányzata Kulturális és Turisztikai Bizottságának külső tagja.

1976-tól az akkor még a Fő téren zajló előadások sikeres lebonyolításában fontos szerepet játszó intézmény, a Ferenczy Múzeum belső munkatársaként közeli külső szemlélője a Teátrum „hinterlandjának”. Már 1977-ben közreműködője a Teátrumhoz kapcsolódó Templom-téri játékoknak, Kerényi Imre kérésére szervezték meg és működtették a szentendrei kreatív fiatalok standját. Később, 1981–83-ig a Templomdombi Sokadalom rendezvényének szervezője.

1981-ben költözött Budáról Szentendrére, egy szamárhegyi kis házba, amit 1987–88-ban – ekkor már férjével, Krizbai Sándor festőművésszel – felújítottak, azóta is ott laknak. „Bár nem vagyok ős-szentendrei, az elmúlt 42 évben a város igazi otthonommá, s kicsit életem (munkám) értemévé is vált. Ebben követett a ma is szentendrei festőként számon tartott férjem, s nagy örömömre idősebbik fiam, Gergely »Krizbo« is.”

Teátrum a kispadról nézve

Kende Tamás interjúja Krizbainé Szabó Évával

2018. május 9.

 

Azt mondtad, arra már nem emlékszel, hogy 1973-ban vagy 74-ben balról vagy jobbról jött be a furgon…

De emlékszem. 1973-ban voltam életemben először a Teátrumban. Akkor még nem a múzeumban dolgoztam, hanem a barátom lépett fel itt statisztaként, őt jöttem megnézni. Zseniális volt az egész, a Vízkereszt vagy amit akartok előadása Béres Ilonával. Egy kicsit a kulisszák mögé is láthattam, mert a barátommal jól elvoltunk ott az előadás próbái közben. Nagyon kellemes emlékeim vannak. Aztán ’76-ban idejöttem dolgozni a Ferenczy Múzeumba, és attól kezdve a múzeum – egészen addig, míg a Teátrumot el nem vitték a Fő térről – egyfajta szimbiózisban volt a színházzal.

 

1969-től?

Azt nem tudhatom, de valószínűleg. Ugyanis a színpadtér mindig a Ferenczy Múzeum bejárata és a templom előtt volt. A Ferenczy Múzeum pedig rendkívül jó lehetőséget adott arra, hogy színpadi járásként szolgáljon. Bement a színész a múzeum nagykapuján, és mivel a hátulsó kijáraton ki tudott menni, kényelmesen jöhetett aztán be jobbról, az utca felől. Esetenként fordítva is működött ugyanez. Ez volt az egyik oka a szimbiózisnak, hogy rendezői szempontból nagyon jól ki lehetett használni a múzeum épületét. Másrészt a Teátrumhoz nem tartoztak öltözők. Ezért az épületen belül adtunk mindig helyet a színházasoknak, egyrészt raktárnak, másrészt öltözni. Az egyik teljesen szokatlan élményem egy ilyen öltözéshez kapcsolódik. Egyszer sokáig maradtam benn a múzeumban, és az egyik színésznő „öltözője” az én irodám előtt, a lépcsőn volt. De nem a töméntelen kirakott ruha az, ami fejbe kólintott, hanem hogy a kiskutyáját is ott tartotta az én irodám előtt. Azért ez egy múzeumban igen szokatlan élmény. A fiatal színészek is ott mászkáltak közöttünk Funtek Fricitől kezdve Mácsai Palin keresztül Frajt Editig. Sápi Zsuzsa kolléganőm lakásának ablakai a színfalak mögé nyíltak, és előfordult, hogy egy-egy pohár bort kiadtunk a fiataloknak – a „borozók” közül Bubik Istvánra és Hegyi Árpád Jutocsára határozottan emlékszem.

Aztán jött a színháznak az a fejezete, amikor a Teátrum „kiszélesedett” a városban, és fölment a Templomdombra. Ezt Kerényi [Imre] kezdte el a Templom-téri játékokkal, aki mondjuk nem egyeztetett az egyházzal. Volt is belőle jó nagy botrány, amikor a kissé pikáns népi farce-okkal körbejátszatta a plébániatemplomot. Más idők voltak azok, nyilván az egyház végül megengedte, hogy ott legyenek a színészek, és tulajdonképpen a Teátrum egyik legjobb programját csinálják meg. Abban aztán részt vett mindenki, aki Szentendrén élt és mozgott. A művészek készítették a teátrumi pénzeket, Asszonyi Tamás, Ligeti Erika, Csíkszentmihályi Robi ezeket a petákokat és félpénzeket, krajcárokat és mindenféle bronzból kiöntött váltópénzeket. Kerényi meghívta a szentendrei fiatal képző- és iparművészeket és a lézengő rittereket is, úgyhogy volt egy standsor, egy nagyon szépen, autentikusan megtervezett standsor, és ott egymás mellett árultak a szentendrei művészekkel mindazok, akiknek volt valami eladni valójuk. Hihetetlen jó hangulat uralkodott a városban. És én is ott voltam. Ruhákat varrtam. Akkoriban nagyon menők voltak ezek a flokonból varrt bő szoknyák, ilyeneket varrtam. Kezdéstől zárásig ott tanyáztunk, nagyon jól éreztük magunkat.

Amikor Kerényi elment a várostól – egymás utáni két évben játszották az ő programját, a Tévedések vígjátékát és a Templom-téri játékokat –, Békés András vette át a Templomdombot, és valamilyen politikai kabarét csinált [1979-ben Köztársasági huntzutságok címmel – a szerk.], ami óriási bukás volt. A fizető vendégek nem jöttek, ellenben rengetegbe került az előadás. A következő évben a Templomdombon a régészek elkezdtek ásni, így ott már nem lehetett rendezvényeket tartani. Úgyhogy levitték az egészet a Duna-partra, és csináltak egy rettenetes, színvonaltalan bazársort. A lépegető műanyag elefánttól, a kifújható ördögöcskéktől elkezdve minden volt ott, nem csak szentendrei művészek munkái, szóval borzasztó volt az egész. Ezen mindenki fölháborodott, és a múzeumot bízták meg, hogy szervezze meg a vásárt. Ezt aztán én csináltam három éven keresztül.

Maga a színház óriási népszerűségnek örvendett. Volt úgy, hogy június végén elkezdték játszani az éppen aktuális darabot, július végéig tartott hivatalosan a teátrumi időszak, és már május közepén elfogytak a jegyek. Emlékszem, az orvosomat úgy köteleztem le, hogy vagy ingyen jegyet vagy épp megvásárolható jegyet szereztem neki. A pesti értelmiség is nagyon rá volt kattanva a Teátrumra. Nagyon szerették, és sokan is jártak ki.

 

Mi volt az a mágnes, ami idevonzotta őket?

Zseniális dolog volt, ahogy a Fő tér részt vett az előadásokban: a templom ablakából kiabáltak ki az esküvőre a darab végén, a happy end-es darabokban a nyitott templomajtón keresztül vonultak be a szereplők a templomba. Tulajdonképpen az összes ház a színpadhoz tartozott, és részt vett az előadásban, például az összes emeleti ablakból tudtak játszani a színészek.

 

1973-ban ismerted a Teátrumot mint fogalmat?

Nem. Abszolút nem. Én nem foglalkoztam Szentendrével, mielőtt idejöttem volna dolgozni. Ennek megvan a maga oka. Pontosan hetvenegyben gimnazistaként jöttem ki életemben először Szentendrére, és volt a Duna-parton egy rettenetes baleset, amiben az egyik osztálytársnőm meghalt. Hiába tudtam, hogy Szentendre a világ közepe kezd lenni, de én nem voltam hajlandó kijönni. Akkor is csak véletlenül kerültem ide, amikor az a bizonyos Vízkereszt-előadás volt. Aztán erőt vettem magamon, itt kezdtem el dolgozni, majd itt ragadtam.

Szóval nagyon-nagyon jó csillagú volt ez az egész. Jók voltak a darabok és sokfélék, Shakespeare-ekhez is nagyon illett ez a vizuális környezet. Jó, hát barokk, de nem annyira, hogy zavarná egy reneszánsz dráma előadását. Aztán megcsinálták a Dundo Maroje-t, amit teljes egészében Szentendrére rendeztek. Igaz, kicsit modernizálva, mert még sportkocsi is bejött a Fő térre az előadása közben, de mégiscsak nagyon Szentendréhez passzoló darab volt. Goldoni A kávéháza is zseniális lett. Még a Három a kislányt is el lehetett viselni, mert abban meg Benedek Miklós alakított olyat, hogy őrjöngtünk tőle.

 

Koromnál fogva én már csak a tévés- és a filmarchívumos felvételekből ismerhetem ezeket az előadásokat. Nem akarom elterelni a beszélgetést, de érdekel, hogy ez az egész miért futott ki? Miért halt el?

Ennek nagyon konkrét oka volt. A Teátrum igazából egy hónapos időtartamra szólt, de három hónapig tartott a városban. Ugyanis már május végén, de június legelején egész biztosan felállították a Fő térre azt az eszméletlenül ronda, az egész teret beárnyékoló, tönkretevő üléssort, ami emlékeim szerint egyre magasabb lett, végül már a kereszt magasságáig tartott.

 

Az nem lehet, hogy az érdeklődés miatt lett egyre magasabb?

Azt nem tudom, a kezdetekkor hogy volt, de egyre tarthatatlanabbá vált ez az állapot. Bujkálnunk kellett a színpad alatt, a fémállványok és alkatrészek között. Magyarország egyik legszebb tere nem volt látható. Persze egy ideig a szentendreiek élvezték a helyzetet, mert beülhettek nyilvános próbákat nézni, és láthatták, hallhatták, ahogy a színészek az instrukciókat kapják, és ahogy az előadás felépül. A helyzet akkor lett katasztrofális, amikor a teátrumi előadás-sorozat végével sem bontották el a sok száz fős nézőteret. Ugyanis kitalálták, hogy ha már ilyen jó ez a helyszín, miért ne lehetne idehozni más előadásokat is. Ezek a – mit tudom én milyen – zenés bemutatók már egészen augusztus közepéig ott-tartották azt az ormótlan vastraverzet a Fő téren. Ez ellen pedig már egyre erősebb lett a városban a tiltakozás, mondván: tönkreteszik Szentendre főterét, és éppen nyáron, amikor a legtöbb látogató jön a városba. Úgyhogy végül is elvitték a főtérről a színházat. Kompromisszumos megoldásként aztán volt kísérlet arra is, hogy gyorsan letehető és előadás után elszállítható műanyag székekkel csináljanak nézőteret. A templom előtti kis terecskét azonban így már nem lehetett használni, és mivel a Képtár előtti részen a talaj lejtése miatt jobban rá lehetett látni a színpadra, át kellett vinni oda a játékteret. De hát ez meg ugye éppen az emblematikus szentendrei részt kénytelen nélkülözni a Ferenczy Múzeum épületével és a templommal.

 

Mondtad, hogy a múzeum és a Teátrum egyfajta szimbiózisban létezett. És mégis kimúlt a Teátrum…

Nekünk nagyon jó volt, hogy a Teátrum ilyen sok vendéget vonzott. A nyári időszakban egész nap rengeteg turista jött, azonban tudhatóan volt egy pauza úgy hat és nyolc óra között, amikor a múzeumok már bezártak, az előadás pedig még nem kezdődött csak úgy fél kilenc–kilenc körül. Mi azt gondoltuk, hogy mivel az előadást is kultúrközönség látogatja, majd összekötik a múzeumok látogatásával, ezért is hosszabbítottuk meg a nyitva tartásunkat. Jó kis együttműködés lehetett volna, de nem jött be a közönség – tévedtünk, viszont legalább próbálkoztunk.

 

Hogyan is kerültél Szentendrére?

Én pesti, pontosabban budai lány vagyok. Elvégeztem Szombathelyen a tanárképző főiskola népművelés-magyar szakát. Az OTDK-dolgozatomat [Országos Tudományos Diákköri Konferencia – a szerk.] dr. Kurucz Albert bírálta, aki mint a Skanzen igazgatója hívott Szentendrére dolgozni, mert egy néprajz iránt is érdeklődő népművelőre volt szüksége. És bár ott helyhiány miatt végül nem állhattam munkába, de a Ferenczy Múzeum alkalmazott. Aztán később már én nem akartam sehová továbbmenni. Úgy gondoltam, a legjobb helyem itt van. Innen is mentem nyugdíjba negyven év után.

 

Azt mondtad, népművelőként végeztél. Maga a Teátrum értelmezhető népművelésként?

Nem. Ez egy kellemes nyári szórakozás, egy nagyon-nagyon kellemes nyári szórakozás.

 

Mekkora törést jelentett a Teátrum eltávolítása a Fő térről?

Mivel éppen ebben az időszakban mentem GYES-re az első fiammal, ezt a harcot én nem követtem közvetlen közelről. Azt tudtam csak, hogy az előadásokat átvitték más helyszínekre. A MűvészetMalomba kerülésnek nagyon nem örültek a művészek. Attól féltek, esetleg átveszi a Malmot a színház, amit alapvetően a képzőművészek találtak ki, építettek fel, és az ő koncepciójuk alapján kezdett el működni. Ekkor a 2000-es évek környékén járunk, de hosszú ideig tartott ez a botrány. Már visszajöttem dolgozni, amikor még mindig voltak a Malomban színházi előadások. Aztán mégiscsak sikerült a színházat kiebrudalni onnan.

 

A célközönség inkább a helyiek vagy a pestiek voltak?

Mikor ki, ötven év alatt nagyon átalakult a helyzet. A szentendreiek mindig is jártak a Teátrumba. Az például jó ötlet volt a jegyhiány és az ebből adódó, jogos háborgás elkerülésére, hogy a városlakók számára nyilvánossá tették a kosztümös főpróbákat. A Teátrum ügy volt. Már kora tavasszal arról kezdett el beszélni a város – vagy legalábbis az a kör, amelyikben én mozogtam – hogy na, mi lesz idén a Teátrumban?! Ez borzasztó fontos dolog volt: ha ismertük a darabot, örültünk neki, ha nem, akkor meg kíváncsian vártuk, milyen lesz.

Éppen arról beszéltem Perjéssy Barnával, aki hosszú évekig a színház vezetője volt, hogy nehezen érzékelhető a kontinuitás a mai és az egykori Teátrum között. A Teátrumnak eredetileg az volt a lényege, hogy évente egy nagyon jól felépített, ide tervezett-rendezett előadást lehessen látni egész nyáron át. Tehát a célközönség akkoriban – persze a szentendreieken kívül – a városba elsősorban a Teátrum miatt érkező tömeg volt. Őket kellett kiszolgálni, és ezért volt sok előadásnap egymás után, hogy mindenki meg tudja nézni. Az új Teátrum helyzete és a hangulata is egészen más lett. A városházi és egyéb színhelyeknek már nem volt akkora vonzereje, ami a budapesti közönséget megmozgatta volna. A szentendrei közönség annál azonban sokkal kisebb, hogy egész nyáron át ugyanaz a darab menjen. Legfeljebb ha két-három este tud telt házzal működni. Így hát többféle darabot kellett bemutatni, kevesebb előadással, és ez nem igazán teszi folytonossá a Teátrumot.

Egyébként 2013-ban volt is a városban olyan hang, hogy vissza kéne hozni a Teátrumot a főtérre, és a régi koncepciót feleleveníteni. De nem történt meg. Leginkább azért, mert nagyon nehéz lenne még a mai technikával is olyan nézőteret felhúzni, amit délután felraknak, az esti előadás után leszednek, majd másnap mindezt újraépítik. Márpedig Szentendre főterét még egyszer nem fogják lezárni a Teátrum miatt. És nem is értenék vele egyet. Csak ki kell jönni nyáron egy este a városba…. Hát fekete a tömegtől a főtér. Most ezt vegyük el az emberektől? Én nosztalgiával sajnálom a régi Teátrumot, de belátom: azt már nem lehet újra feleleveníteni.

 

Mire emlékszik, mint legkevésbé jó élményre?

Eszméletlenül sok szúnyog volt a Teátrumban. A hetvenes években nem volt még szúnyogritkítás. Emlékszem, ahogy ültünk ott fenn a kakasülőn, és százával csíptek a szúnyogok. De annyira, hogy kórházba is kerültem miattuk, mivel szepszist kaptam. De az is lehet, volt valami vegyszeres kezelés, és a vegyszer miatt kerültem be, mindenesetre tíz napig kórházban voltam.

 

… és a legjobb élmény?

Azok az előadások voltak a legkellemesebbek, amiket a Kerényi [Imre – a szerk.] csinált, és amihez kapcsolódott a Templomdomb. Óriási volt a hangulat, ahogy bejátszották egész Szentendrét. Amikor három évre én vettem át a templomdombi vásár rendezését, Kerényi rengeteget segített. Az első évben támogatást sem kaptam rá, nem is voltak fellépők, csak hangosított zene és a vásárosok sem fizettek helypénzt. A második évtől aztán profibbá vált az egész, kaptam rá pénzt, nevünk is lett, innentől Templomdombi Sokadalom néven működtünk. Ráadásul mindkét további évben kvázi nyereségesek lettünk, azaz a rendezvény végén mindig maradt a bevételből elköltetlen pénzmaradvány, a támogatás kb. 10%-a. Nyitástól zárásig, reggel 9-től este 7-8-ig tartott a vásár nagyon szigorúan válogatott kézművesekkel és autentikus népi iparművészekkel. Délután 2-től lezártuk a teret, és ekkortól belépőjeggyel lehetett megnézni a műsort: Magyarországon élő nemzetiségek, népcsoportok tánc- és zenei bemutatóit minden napra más-más nemzetiség napjával, az artistaképzősök műsorával és képmutogatással, mint hagyományos vásári műfajjal. Mácsai Pali és Funtek Frici garabonciás jelmezben felváltva voltak nálam képmutogatók, és hát mindketten zseniálisan mulattattak. Akkoriban tulajdonképpen reggeltől estig a színházban éltem. Persze fiatal voltam, élveztem a pörgést. Valamiféle olyan összehasonlíthatatlanul jó hangulat uralkodott a városban, ami miatt öröm volt itt és mindebben benne lenni.