Ladányi Andrea

Budapest, 1961. április 29.

Az Állami Balettintézet elvégzése után, a nyolcvanas évek első felében a Markó Iván vezette Győri Balett szólistája. 1986-ban fogja a megtakarított ezer dollárját, kimegy Kanadába egy filmforgatásra, ahol végül három évet tölt, továbbképzi magát. Újabb három év következik, ezúttal Finnországban, ahol Jorma Uottinen koreográfussal dolgozik, a Nemzeti Színház, majd a Nemzeti Opera tagjaként. Itt tapasztalja meg azt, hogy bármilyen térben lehet mozgással, tánccal foglalkozni, legyen az erdő vagy bank, múzeum vagy börtön. 1992-ben visszatér Budapestre, balettmester diplomát szerez, 1995-ben LA dance company néven független társulatot alapít, közben színházi és musicalkoreográfusként tartja fenn magát.

1999-ben találkozik Grünwalsky Ferenccel, aki elkészíti róla 1600 darabos fotósorozatát a komáromi erődrendszerben. Ebből az együttműködésből születik a maratoni futó alakja, amit Ladányi egy hétrészes előadás-sorozatban hív életre. Az Éjféli Marathon címet kapó sorozat két darabját is Szentendrén mutatja be. 2000-ben a Nyitány nyitja a nyári fesztivált a Városháza udvarán, valamint ugyanebben az évben a frissen megnyílt MűvészetMalom terébe készül a semlegesi hullámok. A következő évben a sorozat darabjaiból egy hétórás maratoni táncestet szerkeszt, amelyet 2001 nyarán a szentendrei MűvészetMalom tereire is adaptál.

2002-től a Színház- és Filmművészeti Egyetem Mozgás Tanszékének vezetője. Az osztályával készült 44 feet című 22 fős, nemzetközi sikert is aratott előadást Szentendre is meghívja 2004-ben. Időközben Horváth Csabával is elkezd dolgozni, az ő koreográfiáiban táncosként (Az ős K, 2000., Ketten, 2007.), Szász János rendezővel pedig koreográfusként (Lear király, 2007.) volt jelen a szentendrei estéken.

„Vadul lehet vele garázdálkodni”

Péter Petra interjúja Ladányi Andreával a szentendrei nyári fesztiválokról

2018. április 21.

 

A kétezres évek elején többször is felléptél Szentendrén. A szakmai kapcsolaton túl van-e személyes kötődésed is a városhoz?

Leszámítva azt, hogy nagyon kedvelem a várost, nincs. A MűvészetMalom és a Városháza udvara is remek játszóhely, mindkettőt igazi kuriózumnak tartom. A Városháza udvara a kert miatt izgalmas, a Malom tere pedig nagyon inspiráló, mintha állandóan kommunikálnál vele. Szentendrét magát is jó helynek tartom, ez a két színházi tér pedig még úgy is különleges, ha az ember csak adaptál oda előadást.

 

2001 nyarán a MűvészetMalomban játszottad az Éjféli Marathon című valóban maratoni előadást.

A Marathon hétórás előadás volt. Egy hét részből álló történet, ami elképesztő módon tudott ott működni, éppen azért, mert a közönség helyszínről helyszínre vándorolva követte az eseményeket. De akár ott is hagyhatta az egészet, ha úgy érezte.

 

Honnan jött az ötlet egy maratoni előadás létrehozásához?

Akkoriban Jancsó Miklós volt a Veszprémi Fesztivál elnöke, ott látott engem táncolni, ami után meghívott egy szereplőválogatásra a következő filmjéhez. A casting másnapján az operatőr, Grünwalsky Ferenc írt egy húszoldalas esszét a marathoni futóról, a görög mitológiáról, meg mindenféléről. Engem ez nagyon inspirált, hogy csináljak egy 24 órás előadást, ami nem jött össze, egyszerűen kivitelezhetetlen volt. Helyette elkezdtem egy sorozaton dolgozni. Független együttes vezetőjeként ugyanis az volt a működésünk logikája, hogy minden évben bemutassunk valamit.

 

A 2001-es teátrumi műsorfüzetből tudható is, melyik részt mikor és hol mutattad be. A hét tétel bemutatói 1998 és 2001 között voltak különböző helyszíneken, múzeumokban, színházakban… A Nyitány például 2000-ben a Városháza udvarán nyitotta az az évi fesztivált. Ez volt az első saját munkád Szentendrén. Erre már a Marathon-sorozat kapcsán kaptál felkérést? 

Akkoriban saját együttesem volt, és rengeteg helyről kaptam felkérést. Azt tudom, hogy a Városházát jól ismertem, mert sok előadást néztem ott nyaranta, legyen az próza vagy bármi más. Nagyon bírtam a hangulatát, ahogy az emberek a fák között ülnek… A színpadot a fák miatt gyönyörűen lehet világítani.

 

Ugyanennek az évnek az őszén az Időhíd 2000 című szentendrei összművészeti fesztiválon játszottátok a semlegesi hullámok előadásotokat is.

Most már emlékszem, igen. A semlegesi hullámok fönt volt egy padlástérben, a Nyitány meg a Városháza udvarának a kertes színpadán.

 

Ez a padlástér a MűvészetMalom padlástere volt már?

Igen. A Malom volt.

 

A Marathon legkorábbi darabja Memory of… címen 1998-ban a bécsi ImPulsTanz fesztiválon volt először látható, aztán 1999-ben több rész is elkészült: a Pepsi-Sziget című a Szigeten, a Mese a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, ahol a legjobb táncos és koreográfus díját is megkaptad. Illetve volt még egy 1999-es bemutató Test-tér címmel a Ludwig Múzeumban.

Igen, ez utóbbi volt a Grünwalsky-fotókiállítás. A Marathonban tulajdonképpen összeraktam az előző évek bemutatóit, amiknek a központi figurája mindig egy karizmatikus főhős volt. Ha nem is a maratoni futó, de egy olyan fizikai modell, ami köré építettem egy világot. Az érdekelt, ahogyan ez az atléta alkatú főhős végigmegy a legkülönbözőbb stációkon. És valójában egyetlen célom az a fizikai kihívás volt, hogy bírok-e hét órán keresztül táncolni.

 

Jól értem, hogy te végig színen vagy, a többi szereplő pedig hol jelen van, hol nincs, tehát váltogatják egymást?

Igen, ez volt a játék. Van egy főhősünk, aki egyszer csak bekerül egy közegbe, ahol öt-nyolc fiatal van jelen, s akikkel valamilyen viszonya jön létre. Aztán megy tovább, és egy internetes világba jut, ami a semlegesi hullámok volt, akkor és ott a cyber fehér ruhás emberekkel lesz viszonya. Majd bekerül egy mesébe, ahol virágnak vagy gaznak volt öltöztetve mindenki, és így megy tovább. Tulajdonképpen ez az ő utazása.

 

Ennek az összeszerkesztett változatnak az első előadását a Műcsarnokban tartottátok 2001 tavaszán.

Ahol szintén teremről teremre lehetett vándorolni. Volt Veszprémben is egyszer, városi terekben: kirakatokban, templomkertben…

 

A Műcsarnok után vittétek Veszprémbe az előadást?

Konkrétan másnap. A Műcsarnokban megcsináltuk a hétórás előadást, beültünk a buszba, és lementünk Veszprémbe megcsinálni a másik hétórásat. Amiben az a vicces, hogy ennek csak a lejáró próbája szintén hét óra. Amikor a főpróba hete volt, akkor mindenki vett egy nagy levegőt, és azt mondtam, akkor most hét óráig ezt nyomjuk. Nincs szünet. A fizikum és a jelenlét ugyanolyan fontos ebben a folyamatban. Nagyon szerettem azt az előadást. A Malom tulajdonképpen a harmadik helyszín, ami nagy kihívás volt, mert teljesen át kellett rendezni bizonyos dolgokat.

 

Szentendre után ment még valahol a darab? Hányszor játszottad?

Csak háromszor.

 

Mennyit próbáltatok a Malomban? Mekkora munka volt oda újratervezni az előadást?

Azt hiszem, legalább két-három napig kint voltunk. Ki kellett találni az útját, el kellett helyezni a nézőket, megszervezni a világítását és hangosítását is, mivel a zenei anyag egy folyamatként épült fel. Nem a darabot kellett gyakorolni, mert az, ha megvan, akkor megvan. Hanem magára a helyszínre gyakorlatilag teljesen más darabot kellett újraalkotni. A Műcsarnokban vízszintes úton mentünk egyik teremből a következőbe, jobbra vagy balra azokban a hatalmas terekben. A Malomban teljesen más utazás volt.

 

Át is szerkesztetted a hét tétel sorrendjét? 

Nem, a sorrendjét nem, mert ott nagyon sok minden összefüggött a zenei összevágással, a jelmezekkel…

 

Készült az előadásról felvétel?

Nem tudom. A műcsarnokos próba egy hisztérikus folyamat volt, a szónak a legpozitívabb értelmében. Hét órát egyben próbálni az brutális. Nem tudom, fölvette-e valaha valaki. Akkoriban ezeket nagyon meg kellett szervezni. Vagy volt rá pénzed vagy nem. Még az is lehet, hogy a táncosaimnak vannak felvételeik, csak én nem tudok róla. Nem nagyon foglalkozom a múlttal.

 

Ezzel nem vagy egyedül a táncosok között… Arra emlékszel, hogy 2004-ben a 44 feet című, egyetemistákkal létrehozott darabbal jártál a városban? Akkoriban a Színház- és Filmművészeti Egyetem osztályai viszonylag sokat mentek Szentendrére. Hogy kerültetek oda ezzel az előadással?

Akkor második éve én voltam az egyetem Mozgás Tanszékének a vezetője, ahol elég elképesztő oktatási programot találtam ki. Tizenkét tanár dolgozott nekem, a legkülönbözőbb műfajban, és minden vizsgára kértem tőlük egy-egy három perces etűdöt abból a műfajból, amit ők tanítottak. Ezekből raktam össze azt a darabot, ami világszínvonalú volt. Nincs szerénység. Egy valószerűtlen csoda jött létre, amilyet a Cirque du Soleil-ben lehet legfeljebb látni. Érthetően nagyon sok helyre meghívtak bennünket. Nem tudom, hogy az egyetem milyen jelenléttel volt Szentendrén. Én akkor csak ezzel a Mozgás Tanszékkel foglalkoztam nagyon intenzíven.

 

Emlékszem, hogy Lábán Rudolf-díjra is jelölték ezt a darabot.

Igen, de azt visszautasítottam. Persze a huszonkét színművészetis diákkal, akik benne voltak, megbeszéltem.

 

Miért utasítottad vissza?

Azt gondoltam, hogy akkor kapjanak díjat, ha öt-hat évig a táncművészetben töltenek el időt, vagy legalábbis olyan fizikai megnyilvánulásban, aminek a tánchoz köze van. Mert a Lábán-díj az a táncművészek díja. Hogy van egy elementáris produkció, nem egyenlő azzal, hogy én ezt a műfajt képviselem. Így is történt, a huszonkettőből körülbelül nyolcan folytatták a fizikai színházat vagy más mozgásszínházi irányt, a többiek maradtak prózai színészek. De nem volt vele semmi gond, mert egyetértett velem a huszonkét ember.

 

A Szász Jánossal való együttműködés hogy él benned a 2007-es Lear király kapcsán?

Azt teljesen el is felejtettem, hogy Szentendrével koprodukcióban készült. Gyulán mutattuk be, és a teljes próbafolyamat, az öt hét is Gyulán volt. Illetve előbb Pesten dolgoztunk egy művelődési házban, és aztán költöztünk le. Akkor ezek szerint volt két előadása Szentendrén is. Azt a produkciót Szász miatt hívták meg, én ott csak koreográfus voltam. Most már emlékszem, hogy ott rakosgattuk a köveket, és hogy be lett világítva az a fa a Malom udvarán. A színpad kisebb volt, mint a gyulai, de az nem gond ilyenkor. Táncban néha gond, ha kisebb a helyszín, de prózában nem. A tér a sok fával gyönyörűen működött, varázslatos volt. A néző közelebb kerül az előadáshoz, mert nem zárt színházban van, és nem is olyan szabadtéren, ahol a műanyag székeken és a színpadon kívül nincs is más. Itt ez az egész környezet bevon, egyszer csak ott vagy benne a játékban.

 

Mennyire ismered Magyarországon a szabadtéri színházakat? Hogy látod, Szentendrének mi volt az arculata, a specialitása?

Azt hiszem, Magyarországon nincs olyan szabadtéri színház, ahol ne léptem volna föl. Nézd, azt gondolom, hogy a Városháza egy isteni hangulatos hely. A Malom pedig totálisan modern helyszín. Az egy art space, ahol irgalmatlan nagy a lehetőség, hogy te azt hogyan használod ki kreatívan. Legyen az prózai előadás, táncelőadás, ének, opera… Ez volt húsz évvel ezelőtt. Nem tudom, hogy ha most kimennék, ugyanúgy inspirálna-e. De bizonyára. Nagyon modern és nagyon művészi helyként emlékszem rá. Egy igazi nyitott tér, ahol lehet vért önteni, vagy amit akarsz. Igazi nyugat-európai hangulata volt. Oda még ma is szívesen vinnék előadást.

 

Ismerted korábbról is Szentendrét? Mennyire láttál bele abba, hogy hogyan alakult át modern művészeti helyszínné a „Kádár-kori ékszerdoboz”? Esetleg emlékszel-e olyan személyre, aki meghatározó volt az arculat formálásában? 

Az az igazság, hogy nem. Nem ismertem senkit. Nekem csak vendégjátékom volt ott, új dolog létrehozására nem kaptam felkérést, az nem adatott meg. Ha most fölkérnének, akkor biztosan nem adaptálnék egy előadást, mert a Malom kimondottan olyan inspiráló helyszín, amivel vadul lehet garázdálkodni.

 

Mondtad, hogy Magyarországon mindenfelé jártál. Ismersz ehhez hasonló helyszínt, ami ennyire nyitott és inspiráló?

Nem nagyon tudok másik ilyen helyet. Dunaújvárosban van a Kortárs Művészeti Intézet, ott is lehet jókat performálni, de az inkább modern múzeum. Múzeumokban is rengeteg helyen performáltam. Ott a hatalmasság, ami izgalmas. A Malomban pedig a többszintesség, az osztottság különleges. Kisebb és nagyobb terek, szűkek és tágasak. Emlékszem, az ablakba beraktam táncosokat, meg lelógattam őket, hogy csak a lábuk látsszon. A közönség is mászkálhatott a térben. De közben átlátható is tudott lenni: ha leülteted a nézőket az épülettel szemben, akkor is teljes értékű dolgokat lehet benne csinálni. Szerintem ezért egyedi a hely. Mert ez nem egy színpad, hanem egy épület, amire reagálsz, amivel viszonyod jön létre. A Marathon például teljesen új interpretáció felé formálódott ezen az új helyszínen. A kortárs táncban vagy a modern művészetben mindig az az izgalmas, amikor újat teremtesz.

 

Hogy látod az akkori magadat ezen a táncművész, performance-művész területen? A kritikák azt emelik ki, hogy a testedet műalkotásként is lehetett szemlélni, illetve hogy a tested kidolgozottsága esztétikailag is mennyire fontos volt az egész folyamatban. Performance-művészként is tekintesz magadra?

Nem, a performance inkább egy műfaj. Ha kortárstánc-előadást, ha táncszínházit, ha fizikai színházi előadást csinálsz, ezek mind-mind mások. Mondok egy példát neked. A legutolsó performanszom Bánki Ákossal, egy festőművész sráccal volt. Az akció során négyszáz négyzetméternyi fehér papírt festek meg a testemmel, mégpedig úgy, hogy ő önti rám a festéket. A végén pedig eladjuk az elkészült festményeket. Ez performance, még akkor is, ha vannak fix elemei, például zenei pontjai, de ez mégis egy ott és akkor születendő dolog. Nem táncszínházi előadás, ahol koreográfia van. Voltak improvizációs estjeim, ahol mindenféle kötöttség nélkül csak improvizáltam, ahogy aznap este éreztem. Ezek különböző műfajok. De mindegyiket a tánc köti össze.

Ami pedig az alkatomat illeti, egyfelől elképesztő és csodálatos szerencse, hogy ilyen testem van. Másfelől pedig megvan a technikai tudásom, amit elsajátítottam. A kettő együtt teszi, hogy alkalmas vagyok erre a pályára. Ezért lehetett engem kirakni mint élő szobrot a Ludwig Múzeumban, amikor Grünwalsky fotókiállítást készített rólam. Minden héten egy előadás is kapcsolódott a kiállításhoz, amin mint egy műtárgy álltam ott a nagy Ludwig Múzeum közepén. A falon lévő fotók jelentek meg élőben a modell által, aki én voltam. De voltak bizonyos zenei tételek is, koreográfiákkal vagy improvizációkkal.

 

Életed fontos előadásai kötnek Szentendréhez. Hogyan gondolsz ma a városra? 

Én az a típusú ember vagyok, akit lenyűgöz New York és Tokió, de ugyanúgy lenyűgöz egy olaszországi kisváros, ez a fajta „miniatűr beauty”, ami Szentendrén is van. Nekem a szívem mindig arra nyit, ahol vagyok. És imádom a turistákat is. Szeretem a nyüzsgést.