Perjéssy Barnabás

Budapest, 1943. október 22.

Ősei a 19. század közepétől éltek Szentendrén. Általános és középiskolai tanulmányait Szentendrén folytatta, majd 1967-ben az ELTE Bölcsészkarán történelem-könyvtár szakosként diplomázott. 1996 és 1998 között a Magyar Művelődési Intézetben Felsőfokú közművelődési szakember, művelődési szolgáltatás-szervező képesítést szerzett.

Pályáját Polgáron, a Járási Tanács VB Művelődési Osztályán közművelődési felügyelőként kezdte. Ezt az egy évet leszámítva szakmai karrierje Szentendréhez kapcsolódott. 1968 és 1971 között a Városi Tanács VB Művelődési Osztályának közművelődési felügyelője, majd a következő négy éves ciklusra elnyerte a József Attila Művelődési Ház igazgatói posztját. A művelődési ház funkcióváltásának következtében az 1975-1989 közötti időszakban a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár közművelődési igazgatójaként dolgozott. A rendszerváltást követően 2002-ig a Dunaparti Művelődési Házat vezette, majd 2007-es nyugdíjba vonulásáig a Szentendre Művelődési és Művészeti Intézményeit (Dunaparti Művelődési Ház, Szentendrei Teátrum, MűvészetMalom, Püspökmajor Klubkönyvtár) igazgatta.

A szentendrei kulturális élet szervezésében elért eredményei elismeréseként – városi és megyei szinten egyaránt – számos díjjal tüntették ki (1997 – Pro Urbe, 1998 – Feketedió-díj: MNE Pest Megyei Szervezete szakmai díja, 1999 – Bessenyei György-díj, 2005 – Szentendre Város Művelődéséért Díj, 2006 – Pest Megye Művelődéséért Díj).

A Szentendrei Teátrumot 1992 és 2006 között több alkalommal vezette (1993–1997, 1999, 2002–2006). Igazgatása alatt a Teátrum műsorpolitikájának gerincét évente egy saját produkció és különböző vendégprodukciók alkották. Nevéhez kötődik a Szentendrei Teátrum bekapcsolása a Szabadtéri Színházak Szövetségébe.

Kapcsolódó tartalom:

Timár András

Iglódi István:
Vízkereszt vagy amit akartok,
1973.

Zsámbéki Gábor:
A kávéház,
1974.

Ádám Ottó, Szirtes Tamás:
La Mancha lovagja,
1975.

Pethes György:
Tisztújítás,
1985.

Ruszt József:
A piros bugyelláris,
1988.

Alföldi Róbert:
Kései találkozás,
2003.

Hosszútávon gondolkodni – csak így volt érdemes…

Timár András interjúja Perjéssy Barnabással

2017. október 6.

Köszönöm, hogy felajánlottad a tegeződést. Milyen kötödésed van Szentendréhez?

Én tulajdonképpen szentendrei őslakos vagyok, a családom is innen származik. Itt jártam iskolába és talán amiatt, mert engem mindenki ismert, nem akartam Szentendrén kezdeni a pályámat. Az egyetem elvégzését követően Polgárra mentem a feleségemmel, de ott csak egy évet dolgoztam népművelőként. Nagyon rendes főnököm volt. A felesége elmesélte, hogy ők harminc évvel azelőtt úgy jöttek ide, mint mi: jóformán ki se pakoltak, aztán megszületett a gyermekük, és kénytelenek voltak berendezkedni. Azt javasolta, ha el akarunk menni, akkor még most tegyük. Megfogadtam a tanácsát: az első gyermekünk már Szentendrén született. Úgyhogy összesen ennyi a Szentendrén kívül töltött időszakunk. A visszajövetel viszonylag egyszerűen ment, mert vettem a bátorságot és megpályáztam a Megyei Könyvtár vezetői posztját. Azt gondoltam, semmi esélyem, de valahogy csak el kellett kezdeni… A későbbi tanácselnök, Marosvölgyi Lajos, aki a művelődési házat vitte akkor négy órában, felfigyelt a pályázatomra, és azt javasolta a vezetésnek, hogy vegyenek fel a művelődési házba. Tehát anélkül, hogy bármit csináltam volna, átkerültem a művelődési házba. Szentendre voltaképpen akkor kezdett kialakulni: a múzeum, a Megyei Könyvtár, a megyei Művelődési Ház és az újság. Minden akkor jött össze a legkülönbözőbb helyekről.

Ekkor indult a Teátrum is…

Igen. A Teátrum úgy indult, hogy egy fiatal színművészeti főiskolásokból álló csapat kijött Szentendrére nyaralni, és meglátták a főteret. Köztük volt Garas Dezső, Zsámbéki Gábor és azt mondták: „Itt színházat kell csinálni!”. A Teátrum történetéről szóló tanulmányokban az olvasható, hogy Békés András alapította meg a Teátrumot. Ez így is zajlott, ugyanis a főiskolások, köztük Zsámbéki mint ötletgazda nem voltak abban a pozícióban, hogy megvalósítsák a tervüket. Ehhez kellett Békés András, aki akkor a Színművészeti Főiskolán tanított. Így indult el a Pest Megyei Pártbizottság támogatásával a Szentendrei Teátrum.

Ki volt a Pest Megyei Pártbizottságnál, aki segítette a Teátrumot?

A megyénél a Teátrum fő patrónusa dr. Csicsay Iván volt, aki igyekezett mindennek utána járni. Nálunk például lehetett templomi orgonaversenyt rendezni. Pest megyében Szentendrén kívül talán csak Fóton engedték ezt meg. Ez nagy szabadságot jelentett, annak minden hátrányával együtt, mert állandóan egyeztetni kellett, és persze problémák is adódtak. De örömmel csináltuk. Csicsay nagy volumenű ember volt, minden akadályt elgördített a Teátrum útjából, és ezt örömmel fogadta a város.

Ekkor még csak a főtéren voltak előadások?

Igen, jó néhány évig a főtéren játszottak, aztán Kerényi Imre letett egy fantasztikus dolgozatot az akkori vezetésnek. Egy olyan elgondolást vázolt fel, ami több játszóhelyet is magában foglalt. Ez meg is valósult.

Meddig tartott a Teátrum felívelő időszaka?

A kezdeti években nagyszerű előadások születtek, ott volt például a Vízkereszt Őze Lajossal, Goldonitól A kávéház, aztán az operaelőadások komoly, nagy művészekkel. Békés András még nagyon odafigyelt, hogy együtt legyen a társaság, a színészek, a városlakók, mindenki. Hogy érezzük: a teátrum a miénk. András kihozott egy-egy osztályt a főiskoláról. A kempingben szállásolták el őket, ahonnan előadás előtt egy-két órával bejöttek, és ott voltak közöttünk. Akkor ez a közvetlenség még egészen szokatlannak hatott. Kishonti Ildikótól kezdve, az akkor még kezdő, később azonban nevet szerzett színészek közül sokan itt kezdték a pályájukat. A színpad háta mögött felállított tribünön fantasztikus előjátékokkal harangozták be az esti előadásokat. A színészek mind együtt mentek Szentendre utcáin közönséget toborozni. Szóval nagyon élveztük, amikor a főiskolai osztályok kihozták ide a vizsgaelőadásaikat, vonzó volt az a fiatalság és erő, ami belőlük áradt. A képzőművészek és az iparművészek pedig a színházi előadásokkal párhuzamosan kiállításokat rendeztek. Azonban az előadások szép lassan kikoptak a főtérről, és sokan úgy éreztük, a színvonaluk is egyre rosszabb lett. Ezzel együtt megszűnt a Teátrum és a város együttműködése is.

Említetted a képző- és iparművészeket, a szentendrei művésztelep alkotói hogyan vettek részt a színház életében?

A nyitásnál ott voltak. Békés András nagyon odafigyelt erre, többükkel jó barátságot is ápolt. A műsorfüzeteket ők tervezték, és ha jól emlékszem, András első távozásakor az induló gárda valamennyi színészének felajánlottak egy-egy műalkotást. Később megromlott a viszony: a plakátok körül hatalmas cirkuszok alakultak ki. Deim Pali és Balogh Laci állandóan veszekedtek. András ezt megelégelte, és mást kért fel plakáttervezőnek. Aztán jóval később, a MűvészetMalom körül is fellángoltak az ellentétek.

Hogyan lettél hosszú évekre a Teátrum igazgatója?

Én 1975-től a rendszerváltásig a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár közművelődési igazgatója voltam. A rendszerváltás környéki átmeneti időszak szinte valamennyi intézménynél különféle nehézségekkel járt. A Teátrum műsorpolitikája is nagyon lukacsos volt már ekkor. Őszintén szólva, A piros bugyelláris jelentette számomra a negatív tetőpontot. Én még olyan rossz előadást életemben nem láttam. Az egyetlen olyan teátrumi előadás volt, amit nem néztem végig, otthagytam. Én ilyet soha nem mertem volna megtenni, pláne nem Szentendrén, ahol mindenki ismert mindenkit, de ez túllőtt mindenen. A Tisztújítás már senkit nem érdekelt. ’92 környékén aztán egyszer csak elkapott a polgármester, és elővezette, hogy nem tudják kire bízni a Teátrumot, segítsek nekik ebben az átmeneti időszakban. Ekkor már a Dunaparti Művelődési Ház igazgatója voltam. Elvállaltam, és igaz, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de tizenegy évig vezettem a színházat. Én igazából nem akartam teátrumigazgató lenni, mert évekig egy dolgot láttam: a színházigazgatókat állandóan fúrták, pedig tisztességes emberek voltak.

A vezetésed alatti években milyen célokat valósítottál meg? Milyen nehézségekkel kerültél szembe?

A kezdetektől problémát jelentett, hogy a kulturális intézmények helyzete folyamatosan változott, hol a megyéhez, hol a városhoz tartoztunk, de a városon belül is gyakran váltogatták, hogy éppen melyik intézmény felügyelje a színházat. Ezek a rendszeres és sokszor logikátlan átszervezések nagyon megnehezítették a folyamatos munkát, és engem is akadályoztak abban, hogy elfogadtassam magam vezetőként a színházi szakmával. Pedig fontos lett volna, hogy megismerjenek, és tudják, hozzám fordulhatnak, ha például a Teátrum ügyeivel kapcsolatos ötleteik vannak.

A műsor összeállításánál több problémával is szembe kellett néznünk. Voltak olyan előadások, amikről azt gondoltuk, hogy a szentendrei közönség is élvezné. De ezek vagy megfizethetetlenek voltak, vagy olyan apparátussal bírtak, amit lehetetlenség volt idehozni. Sokszor ez a két kategória össze is olvadt. Ide sorolhatók a nagy nemzeti színházi előadások vagy az operettek. Az Állami Bábszínházzal is kötöttünk megállapodást, de aztán annyira felemelték a gázsikat, hogy nem tudtuk őket fogadni. Ugyanígy jártunk az Örkény Színházzal is, egyre drágábbak lettek, és ezt már nem tudtuk kigazdálkodni. Többféle koncepció szerint igyekeztünk összeállítani a nyarat. Legtöbbször a tervezés elején megállapodtunk egy saját készítésű vagy koprodukciós bemutatóban, amiből minél többet próbáltunk játszani, és emellé már csak vendégjátékokat hívtunk meg. A La Mancha lovagja például tizennégy-tizennégy előadást ért meg mindkét évben, amikor játszottuk. Ez volt a leginkább költséghatékony megoldás. A ’90-es években előfordult olyan eset is, hogy a szezon produkcióit valamilyen tematika köré csoportosítottuk. Ebből a szempontból emlékezetes az 1997-es De mi lett a nővel? című vendégelőadás, amelyre tizenvalahány egyéb produkció épült. Ezt azonban hosszú távon nehezen tudtuk volna megvalósítani. A Színművészeti Főiskolások rendszeresen jöttek egy-két előadással. Az igazgatásom harmadik etapjában pedig nagyon sikeresnek bizonyultak a Zeneakadémiával közösen tartott bemutatók is. Ezek többségét Kovalik Balázs rendezte. Nagy segítséget jelentett, amikor Mátyás Irén, a Zsámbéki Szombatok Művészeti Fesztiváljának igazgatója a Gyulai Várszínházzal karöltve megalapította a Szabadtéri Színházak Szövetségét. Ehhez a Szentendrei Teátrum is csatlakozott. Közösen pályáztunk, összehangoltuk a műsorokat. A szövetség lehetővé tette a műsorcserét is. Ezek között akadt olyan, ami nagy sikert aratott, és olyan is, amivel keményen ráfaragtunk.

A nyári időszakon kívül voltak Szentendrén színházi előadások?

Év közben kevéssé tudtunk színházat fogadni. Amikor párhuzamosan vittem a Dunaparti Művelődési Házat és a Teátrumot, könnyebben ment ez a dolog, mert a művelődési ház egész évben otthont adott színházi előadásoknak is. Itt a folyamatosság a lényeg, a hosszútávon gondolkodás. És még így is nagyon nehéz volt egyben tartani a közönséget.

Neked mi volt a legfontosabb a Teátrummal való évtizedes kapcsolatodban?

Hát, ezt most azért nagyon át kell gondolnom… Tudod, ennyi évbe sok minden belefér. Én eleve szerettem, nagyon szerettem őket. Mit is mondjak… Jó volt, hogy a színház sokáig hozzám tartozott. És hát, amikor sikerült olyan előadásokat létrehozni, ahol Alföldi rendezte Törőcsiket és Garas Dezsőt… Ezek igazán szép esték voltak.