Kende Tamás interjúja Száva Pállal

2018. május 4.

Azt mondtad, hogy már nem emlékszel évszámokra, meg konkrét eseményekre. De ennél talán jobban is izgat, hogy neked mint fiatal szentendrei építésznek mi is volt ez a Teátrum. Mert egyrészt ez egy spektákulum, egy kultúrpolitikai eseménysorozat, másrészt a városképet, a városszerkezetet minden évben erősen befolyásoló ügymenet volt.

Annyiban tudunk pontos időmezőt meghatározni, hogy 1976-tól 1980-ig a városnál dolgoztam mint műemlékes építész és részben mint osztályvezető főmérnök.

Szentendrét ismerted 1976 előtt is?

Nem olyan nagyon, de 1976-tól igen. Akkor már működött a Teátrum. Mondhatnám: ez a klasszikus időszaka volt a Fő téren. De beágyazva a történeti folyamatokba arról kell beszélni, hogy Szentendre belvárosa mit jelent! A legtöbb kisvárosban, de Szentendrén különösen szemléletesen látszódik az, hogy az egykori város – nagyjából a 11-es út és a Duna által határolt terület – volt az, amely teljes infrastruktúrájával, populációjával jelentette Szentendrét a 19. században és még bőven a 20. század első felében is. Ahogy a város térben kiterjeszkedett, elkezdték ezt az egykori várost belvárosnak nevezni, valamiféle óvárosnak. De ezzel párhuzamosan az is kiderült, hogy ennek a városnak alig van önfenntartó képessége. Kétségtelen: akkor még voltak a korukhoz képest meglepően modern ipari üzemek, de ez mégsem ment.

Innen kezdve közismert, amit elmondok, csak a beágyazáshoz érdekes: az aczéli kultúrpolitika egyértelmű részeként – emlékeim szerint ebben személyesen is intézkedett, nem is keveset – alakult ki a múzeumok városa, a festők városa. A Régi Művésztelep után megépült, ha jól tudom, a hatvanas évek végén a másik művésztelep. A belváros területén pedig az egykori iparos, kereskedő, tulajdonképpen klasszikus felépítésű épületek helyezkedtek el, ami alatt azt kell érteni, hogy a földszinten, a pincében a kereskedéssel összefüggő helységcsoportok voltak, míg az emeleten a család vagy bérlő lakott. Na, ez a háztípus felgyorsulva kiürült, éppen azért, mert az említett kultúrpolitika múzeumvárosként definiálta Szentendrét. Szalai András építész-művészettörténész barátom mondta: az ország ékszerdoboza az ország dobogó szíve fölött.

Ha szabad közbevetnem: annyira összefüggtek ezek a dolgok, hogy épp 1968-ban dőlt el, a képzőművészeti főcsapás mentén múzeumváros lesz Szentendre, és ekkor bontják le az egy évvel korábban átadott helytörténeti állandó kiállítást. És ugyanez az év, amikor a Szentendrei Teátrum létrejön.

A Szentendrei Teátrum, főleg a megvalósítás során és azt követően hozzájárult a díszletjelleghez. Köztudott, hogy a Fő téren hosszú éveken át észak felé nézett a nézőtér. Tehát a Kereskedő-ház és a kereszt között illetve a Bogdányi út, az akkori Vörös Hadsereg útja felé néző fő utcai szakaszra, a Blagovestenszka templom, a Görög templom, a Görög utcai sarok és a szemben lévő emeletes lakóházak között volt a sok esetben színpadtechnikailag nem is olyan nagy ráfordítást igénylő játszótér, színpad. Bevonták az előadásokba az épületeket. Különböző darabokra emlékszem, ahol akár az ablakból kiabált ki a főhős szeretője és így tovább… A lényeg: még inkább megerősítette azt az érzetet, hogy ez egy díszlet. Hogy a Fő tér és talán kiterjesztve, az egész belváros díszlet. Egyébként mindez az ott lakók számára jövedelmező volt. Emellett ne menjünk el! Volt egy ellentmondó– mármint saját magának nem adekvát – lakossági vélemény, hogy egyfelől borzasztó, hogy ez egy díszletváros, és díszletet csinálnak a házamból, ugyanakkor ezt most jó pénzért el lehet adni. Végül is a folyamat sajnálatos, ám az egyes épülettulajdonosok reakciója – még ha nem is teljesen elfogadható, de – érthető. Ez felgyorsítva hozzájárult ahhoz, hogy ma már gyakorlatilag nincsen lakás a Fő téren és még az önkormányzati tulajdonú épületek emeleti szintjei is kiürültek. Röviden ennyit erről a szakaszról.

Később aztán nem tudom, hogy miért fordították meg a nézőtéri irányokat, ami kényelmetlenséggel járt… Persze hozzáteszem, hogy a szörnyű első-ütemű nézőtér meredek, magas nézőtér volt és a Kereskedő-ház ablakait is elérték a hátsó sorok, ami a nyár nagy részében borzalmas városképi elem volt. Később ez annyiban változott, hogy a nézőtér megfordult 180 fokkal, a Dumtsa Jenő utca felé nézett, kissé szögalakban. Tulajdonképp ma is így rendezik be hasonló rendezvényekre. De emlékszem, hogy jóval enyhébb volt, talán el is hagyták az emelt nézőteret. Viszont emiatt színpadot kellett építeni a Dumtsa utca torkolatában.

Megfordult a színpad…

Ami persze két dolgot jelentett. Nyilvánvalóan kevésbé örültek ennek a darabok létrehozói: rendezők, díszletezők, mert az építészeti környezet már nem volt annyira klassz. El kell ismerni, hogy egyébként varázslatos volt a templom előtti rész, és ha elfogadom, hogy az építészet legyen díszlet, akkor jó volt ez ott. Megfordítva azonban már nem. Ráadásul abban az időben – tehát most bőven a hetvenes, de inkább a nyolcvanas években vagyunk – jobban jelentkeztek a rendfenntartói, közlekedési, ellátási problémák, tűzoltó útvonalak, egyebek. Ebből a szempontból is sokkal rosszabb lett ez a megfordított rendszer, mert bosszantó volt sokak számára, hogy a HÉV felől gyalogolva a Dumtsán nem tud feljönni a Fő térre északról, hanem kerülniük kell. Ezek most ilyen kicsinyes problémáknak tűnhetnek, de valójában tényleg bántotta az embereket, ez érezhető volt. Emiatt egyre nagyobb területeket kellett lehatárolni, mert előadások közben a hangoskodások vagy épp az autóforgalom zavart okoztak.

Tájolási problémák is voltak. A nézőtér délre nézett, ami látszólag jó irány, de a lemenő nap nyáron ebbe bőven belevilágított. Mások amiatt morogtak a színházi társaságból, hogy akusztikailag eléggé reménytelen helyzet volt ez, miközben az északi oldalon az élő szót nyugodtan lehetett abban a katlanban hallani, ami a megfordított iránynál már nem volt így. Összességében egyre terhesebb lett ez a dolog, és aztán valahogy el is múlt.

Amikor a városnál dolgoztam, tehát ebben a nyolcvanas időszakban, sőt, még utána is nagyon sok tárgyaláson vettem részt, miután a városra elég sok terhet rakott ez az egész. Mármint, hogy a Tanácsra és hát a Tanácstól is vártak intézkedéseket, és nyilván a Műszaki Osztály ebben főszerepet kellett játsszon. Volt alkalmam találkozni olyan erőszakos rendezőkkel, mint Kerényi Imre, aki akkor pártfegyelmivel fenyegetett: ő akkor párttag volt, én meg nem. És még egy csomó hasonló emberrel, akik ma is kultúrpolitika elismert résztvevői.

Nekem régi mániám, hogy a lehetséges múlt a konfliktusokból rekonstruálható. Miben volt a konfliktus megfogható? Mik ezek a konfliktusok?

Semmiféle ideológiai, kultúrpolitikai dologhoz nem volt ezeknek köze, inkább konkrét műszaki megoldások jelentettek problémát. Olyan dolgok, hogy azonnal legyen közvilágítás itt vagy ott, vagy épp ne legyen, vagy a tűzoltói kérdések, hangosítás, áramellátás stb. Hogy mi mit vigyünk, és mi a produkció költségvetési része. Mert azért a nyolcvanas években volt itt már bőven gazdasági elszámolás. Inkább ezekkel függött mindez össze, hogy ki mit fizet…

Mennyire szentendrei ez a Teátrum? Tényleg csak díszletként szolgált Szentendre, egyfajta brandként?

Biztos vagyok benne, hogy igen. Egyáltalán nem szentendrei ez a Teátrum. Egyébként abban az időben nagyon sok igényesen, vezető színészekkel megvalósított előadás készült, és nagyon sok esetben ezt komolyan is vették.

Maga a Teátrum az ún. rövid nyári színházi időszakra vonatkozott. A város életére, a maradék tíz hónapra semmi hatása nem volt?

Semmilyen különösebb hatása nem volt, illetve annyi, amit nagyon tömören mint folyamatot említettem, hogy biztosan hozzájárult a belváros, de legfőképp a Fő tér kiüresedéséhez. Nem arról van szó, hogy elmenekültek volna az emberek, de arról igen – és ez utólag még inkább látszik, de már akkor is érezhető volt, én magam erről tanulmányt is írtam, előadást tartottam műemléki konferenciákon –, hogy ezzel a szcenárióval bevégeztetett az, hogy egy egykori város belvárosa túlértékelt díszletté vált.

Hozzáteszem, történelmi távlatból sok más lehetőség nem is volt. Ne felejtsük el, álmunkban sem gondoltuk azt, hogy maszekvilág lesz. A Fő téren mindenféle „elcapcarált”, államosított vagy éppen a negyvennégyben elvitt kereskedő családok házai álltak. Ezeknek a funkcióit átvették a különböző megyei kereskedelmi vállalatok. Jól-rosszul működtek dolgok, és voltak egészen aranyos ötletek. Vannak édes anekdoták. Mindez nem változtat azon, hogy egy kereskedő, talán azt is mondanám: egy polgári belváros megszűnt. Ehhez hozzájárult mindez a folyamat, de mi mást lehetett volna tenni?!

Azt állítjuk, hogy nem a Teátrum generálta, hanem felerősítette…

Nagyban hozzájárult ehhez. Elfelejtettem megemlíteni a város szempontjából, hogy azokban az években mindez egyfajta együttélési forma volt a templomdombi vásárokkal és előadásokkal. Erről ma már nagyon keveset beszélünk. Az mindenféleképp egy városi rendezvénysorozat volt, gyakorlatilag egész nyáron. Ugyanúgy szolgálta az idegenforgalmat. Persze mi az a szolgáltatás, mi az az idegenforgalom? Elhatározzuk, hogy egyfajta minőségi idegenforgalom kell Szentendrén, szemben mondjuk a szerencsésebb Százhalombattával vagy épp Budaörssel, ahol anyagi alapjai voltak a fejlődésnek. Persze megkérdezhetjük, hogy mi az a fejlődés… Itt viszont mindenképp ez a kulturálisnak mondott funkció irányított. Hosszú ideig megvolt a törekvés, hogy megpróbálják elhúzni az egészet azért, hogy a vendégéjszakák száma növekedjen. Akkor épült a nagy szálloda a Pap-szigettel szemben, ami azóta üresen ott áll. Ezek összefüggő fejlesztések voltak. Ne felejtsük el a Skanzent se, ami nagy nehezen kezdett beindulni, és ami megint rengeteg negatív és pozitív gondolatot, érzelmet felvet, nem szólva a tudományos értékéről… Mindegy. Ez az időszak volt, amikor a Templom-téri játékok szórakoztató dolognak tűnt. Ma már ez nyilvánvalóan érdektelen, hisz minden faluban vannak ilyen dolgok, de akkoriban ez valóban nóvum volt az Asszonyi Tamás-féle pénznyomással meg egyebekkel. Templom-téri játékok lehetnének most is, csak azért nincsenek, mert a Templomdombot visszakapta az egyház, ami méltatlannak tartja a vásározást.

A legelső évekre nem emlékszel. Mikor láttál először előadást?

Már itt dolgoztam. Már csak azért is láttam, mert el is várták, hogy valaki a város részéről itt ügyeleteskedjen.

Miből állt az ügyelet?

Áramszünetnél, valami komolyabb akadálynál tudtam, hogy kit kell felhívni. Másfajta rendelkezései voltak a rendőrségnek. Varga Mátyás rendőr altisztre mint érdekes emberre emlékszem vissza. Őt kellett kihívni adott esetben. Az ügyelet formális volt, és valójában soha nem történt semmi.

És a Teátrum vége? A rendszerváltással párhuzamosan születik meg az az új szentendrei bátorság, ami a Teátrum-ellenességben manifesztálódott.

Ezt már csak járókelőként, újságolvasóként ismerem. Voltak azért közbenső próbálkozások. Például az épp most megszüntetett Eleven-kertben még építészeti pályázat is volt, amit Alföldi Robiék nyertek meg, hogy ott alakítsanak ki szabadtéri színházat. Látványos dolog lett volna behozni a Dunát mint látványt. De ezek már nagyon erőtlen kísérletek voltak színháztechnikailag is. Nem is valósult meg. Fölmerültek más helyszínek is, amelyek aztán mind elhaltak. Akkor még volt autós mozi a Teátrum étterem kockaparkolójában, oda is szerették volna átvinni. A város vezetése tehát próbálkozott – a politika megnyugtatására, ahogy én ezt értelmezem – érzékeltetendő, hogy az egész csak helykeresési probléma. Nyilvánvalóan nem az volt. Végül beköltözött a Teátrum a városház udvarára. Az se volt egyszerű. Kevesen emlékeznek már, hogy a Rákóczi sulinak az uszoda-tornatermi épülete viszonylag új, a hetvenes évek végén épült, és ott volt egy nagy szabadtéri mozi: az is felmerült mint teátrumi helyszín. Közben az a suli bővült, így a színház beszorult a városháza udvarára.

Mikor jártál legutoljára szentendrei előadáson?

El szoktunk menni. Tavaly is, tavalyelőtt is voltunk. Tavaly Keresztes Tamással Az őrült naplója nem a könnyű nyári játék kategóriába tartozott. Külön kell ezt választani… az egész őrületet, hogy még mindig cipeljük a Szentendrei Teátrum és mindenféle őrületek múltját. És persze kérdés: mennyire lesz ennek jövője? De azért történnek ilyen furcsa kultúrpolitikai hibák, hogy Az őrült naplóját vagy az Übü királyt bemutatják: azért ezek emlékezetes és jó darabok.

Viszont engem az a része tényleg nagyon érdekel, hogy miként szűnhetett meg egy belváros. Amikor elkövetkezett a magánosítás időszaka, nevezzük rendszerváltásnak, akkor ez az egész még inkább felerősödött. Akinek pénze volt, az megvette a panaszkodó belvárosi lakóktól jó pénzért az ingatlanokat. Ennek következtében is, jelen pillanatban megint csak válságos helyzet alakult ki. Ha egy kicsit messzebbről nézem, ma ugyanúgy nincs meg Szentendrének a funkciója, az arculata. Nem tudom, hogy kell-e, de tény, hogy egy Duna menti kereskedőváros ma a matrjoska babákból él. Az ipar megszűnt. Fölmerültek egyéb ötletek, hogy majd felsőoktatás is lesz, az Iparművészeti Egyetemtől valami orvosi dologig.

Zárásként annyit mondanék, hogy nem véletlen az, hogy a szovjet laktanya üres. Harminc éve lassan. Mert nemcsak városi ötlet nincs, hanem egyszerűen nincs ok arra, hogy valaki idejöjjön. És ehhez az ún. aczéli kultúrpolitika és a Teátrum – furcsa módon, távolról, de összességében – hozzájárult. Még a jó ötletek is kicsúsztak a kezeinkből.