Vámos László Scapin furfangjai-rendezése (1986)

2019. május

Molière 1668 és 1671 között keletkezett, 1671. május 24-én a párizsi Palais-Royalban bemutatott komédiája, a Scapin furfangjai erősen magán viseli a commedia dell’arte nyomait. A hatást már a címben is kimutathatjuk: Scapino a zannók, a szolgák egyik képviselője, scappare igéből származó nevének jelentése arra utal, hogy minden bajból kimászik, megmenekül. A cselekmény magvát pedig a műfaj állandó jellemei, témái, vagyis az urak és szolgák, az öregek és fiatalok a tudós komédiából és az antik vígjátékokból kölcsönzött illetve továbbvitt ellentétei szolgáltatják.[1] A dramatikus történetet a furfangos és temperamentumos szolgák, jelen esetben Scapin, valamint Szilveszter szemén keresztül látjuk. Ők azok, akik a cselekményt ügyesen, ravaszul irányítják, átlátják a helyzeteket, és nevetségessé teszik a komikus ellentmondásokkal teli idős, fösvény, gyanakvó, ám hiszékeny gazdáikat, Argante-ot és Géronte-ot, illetve összehozzák a naiv, ártatlan és tanácstalan szerelmes fiatalokat, Octave-ot és Jácintot, továbbá Leandert és Zerbinette-et.

Vámos Lászlót Molière drámája végigkísérte pályáján.[2] Először harmadéves főiskolásként, 1949-ben rendezte meg a Magyar Színházban. Két évvel később Debrecenben, a Csokonai Színházban vitte színre, 1959-ben a Madách Kamaraszínházban, 1976-ban pedig televízióra adaptálta a vígjátékot. A tévéváltozat sugárzása előtt adott nyilatkozatából némiképp kiderültek Vámos motivációi: „Engem Molière-ből az izgatott – kezdi Vámos László –, hogy az ő életművében a legnagyobb csúcsokról, a legmagasabb rendű szatírából is visszanyúl az ősi commedia dell’artéhoz. (…) a Scapint (…) olyannak játszottuk el, amilyen, tehát bohóctréfának, bohócmaszkokkal, cirkuszi díszletekkel, jelmezekkel, játékstílusban”.[3]

Ám Vámos nem ekkor találkozott utoljára a darabbal. Szentendrei rendezésének bemutatója 1986. július 3-án volt a Fő téren, a premiert követően abban az évben további nyolc alkalommal játszották, és 1987 nyarán is műsorra tűzték. A rendező a bemutató idején a Magyar Színházművészeti Szövetség főtitkári pozíciója mellett a Nemzeti Színház művészeti vezetőjeként dolgozott: nem véletlen, hogy a produkcióban jórészt az akkori Nemzeti Színház művészei működtek közre.[4] A Film Színház Muzsikában a próbákon készült képek illusztrálják Vámos László nyilatkozatát, amely indokolja a darabválasztást, és utal a játékstílus gyökereire: „Színházaink közül szinte minden kőépületben dolgoztam már. Érdekes módon Szentendrén első ízben rendezek. Nézőként persze évről évre minden előadást megnéztem itt. E helynek egészen különleges, semmilyen szobaszínházhoz nem hasonlítható atmoszférája van. Valamiféle utcaszínház – hasonló az egykori vásári komédiák, a színjátszás egyik ősgyökere színteréhez. S merthogy itt a genius loci annyira meghatározó, nem könnyű ideillő színdarabot találni. A Scapin furfangjai a molière-i életműnek a commedia dell’artéból származó, úgynevezett plebejus vonalához tartozik. Egyike azon műveknek, amelyek nagyon idekívánkoznak”.[5]

E ponton térjünk vissza a commedia dell’artéhoz, és foglaljuk össze azokat a további ismérveket, amelyekre a Szentendrei Teátrum előadásának, Vámos László negyedik Scapin furfangjai-rendezésének elemzéséhez kiindulásként tekintünk.

Az írásban először az 1540-es években említett műfaj egyik legfontosabb ismérve a rögtönzés, amelynek lényege, hogy az előadás egyeztetett főbb csomópontjai között a cselekmény és a játék a színész tehetségén, az elsajátított tréfa- és szcenáriumarzenál variálásán, azok kreatív használatán múlik.[6] Ezeknek az előadásoknak a színpadi hatása a színészi alakítás virtuozitásától függ, cserébe nem igényelnek komoly színpadtechnikát, bonyolult gépezetet, díszletet vagy világítást, így gyakran játszották őket szabadtéren, közterületen. A láthatóságot és az érthetőséget a tipikus ruházat, a maszkok és a mozdulatok segítették.[7]

A szentendrei előadásról készült felvételen látható, hogy a játék még szürkületben kezdődik, de már világítanak a reflektorok.[8] A kamera helyéből érzékelhető, hogy a nézői tribün emelkedik. Nincs épített színpad, a játék tere a Fő tér és a Görög utca sarkán álló Blagovesztenszka templom előtti rész, illetve a Bogdányi út. A Görög utca felé eső részen áll (a felirat szerint) A Nosztalgia Egylet Omnibusza. A Bogdányi útra vezető térrészen egy fehér kombi található, amelynek a csomagtartóajtaja nyitott, így látszanak benne a zöldségekkel megpakolt ládák. A templom falánál nyitott, piros sportautót látunk. A Bogdányi út elejét egy másik piros jármű, a Szentendrei Városgazdálkozási Vállalat locsolókocsija zárja le,[9] mögötte egy platós kisteherautó, ezen ülnek a zenekar tagjai.

A felvétel kezdetén – mint kiderül, az előadáshoz tartozóan – autódudálás hallatszik, a színészek félig civilben, félig jelmezben tanácstalanul álldogálnak és járkálnak a műszaki személyzettel együtt. Az ügyelő megafonba kiabálva keresi az AE 03-57 forgalmi rendszámú Barkas tulajdonosát, és kéri, menjen az autójához. Ezt követően elmondja a közönségnek, hogy a rendező kíván hozzájuk szólni. Vámos László nem megafonba vagy mikrofonba beszél, a teret azonban hallhatóan betölti. Magyarázatba kezd arról, mi a felfordulás oka, és gyorsan hozzáteszi, hogy már voltak újságok, amelyek megírták a zűrzavart, ám csodák csodájára ismét megtörtént ugyanaz: forgalmi dugóba keveredett a díszleteket és a jelmezeket, valamint kottákat szállító autó. A nézők aktívan részt vesznek a játékban, és bőszen ötletelnek, mi mindent lehetne tenni. Vámos László a hiányzó parókák hajhosszát ecseteli, mentegetőzik a tornacipők és a szedett-vedett jelmezek miatt, és hozzáteszi azt is, hogy aki úgy gondolja, becsapták, nem azt kapja, amit várt, az előadás végén a pénztárban visszakaphatja a jegy árát.[10] Azt is részletezi, hogy a járművek milyen funkciókat töltenek be, milyen helyszínek jelzésére szolgálnak. Vámos nyugtatja a nézőket: nézzék az események jó oldalát, hiszen ez a váratlan helyzet feladat elé állítja a színészeket is, ennek következtében pedig új, egyszeri és megismételhetetlen dolog jön létre. A rendező a színészeket is instruálja: jöjjön Scapin biciklivel, ha már ott áll a falhoz támasztva egy kerékpár, rábólint egy kosárra, ami egy méretes pocak lehet, kijelöli Argante lakóhelyét, és javasolja, hogy a zöldségekkel teli taxi határozza meg foglalkozását, azaz legyen zöldséges. Ezt követően Vámos még egyszer elnézést kér a közönségtől. Közbeveti, van Molière-nek egy másik darabja, A versailles-i rögtönzés, és felveti, ennek a mintájára adjanak új címet az előadásnak: a Scapin furfangjai helyett hívják Szentendrei rögtönzésnek. Ezt követően a zenekar belekezd a nyitányba, ám az egyik színész, Mácsai Pál előrefutva jelzi, megérkezett a barkasos, így még mindig nem tudják elkezdeni a produkciót. Tovább tanakodnak, megvárják-e, míg megérkezik a díszlet és a jelmez. Vámos úgy dönt, egy óra 15 perces darab miatt nem várják meg az egyórás beépítést, így elkezdik az előadást.[11]

A felvételen tisztán hallható közönségreakciókból kiderül, hogy a nézők elhitték az előjáték valódiságát. A városi köztér mint helyszín, az indító zűrzavar panelekből építkező improvizációja, benne a helyzetileg és szövegileg is rögzített csomópontok – az ügyelő hívása, a rendező közbelépése, a barkasos megérkezése – a commedia dell’arte jegyeit viselik magukon. A nézők nem gyanakodtak a megrendezettségre, erről akár az előadásról rendelkezésre álló felvételből, akár az előadásról született kritikákból és tudósításokból is meggyőződhetünk. „Az ötlet kiválóságát nem elsősorban az bizonyítja, hogy az első előadásokon a közönség rendre »bedől«, s még az sem, hogy két kritikuskollégám írásban is csatlakozik a közönség reakciójához, hanem az, hogy az előjáték idejére tökéletes – bár egyértelműen színházi – illúzióval egyfajta homogén teátrumi atmoszférát teremt. Az előjáték főszereplője egyébként maga a rendező, Vámos László, aki kitűnő epizódalakításával színészként is jelzi: hogyan kellene tovább folytatni” – írja a Színház folyóirat kritikusa.[12] A folytatásból azonban hiányzik a helyszínhez alkalmazható és alkalmazkodó fikciós keret, a rögtönzés látszatának továbbvitele.

A rendező a felvezetőben ugyan megindokolja a járművek jelenlétét, a továbbiakban Götz Béla autódíszlete azonban csak jelzés marad, jórészt arra rendeltetve, hogy körberohangálják. Az autók szinte kihasználatlanok maradnak a háttérben. Statikusságuk természetesen nem abból adódik, hogy állnak, hanem abból, hogy kevésszer kapnak valódi funkciót, elsikkadnak a bennük rejlő, búvó- vagy leshelynek alkalmas játéklehetőségek. Szűcs Katalin így foglalta össze hiányérzetét: „Hogy nem »éltek« [ti. az autók – a szerző megjegyzése] igazán a színpadon, csupán néhány szellemes ötlet erejéig. Ilyen, talán továbbépíthető ötlet lehetett volna, ahogyan Leander szerepében Kassai Károly az apja által eltartott aranyifjú mozdulatával vágódik be az említett, téren ragadt sportkocsiba. Akkor talán nemcsak kellékeiben lehetett volna mai az előadás, hanem szellemében is”.[13]

Vágó Nelly jelmezeinek eklektikája, szedett-vedettsége a karaktertipizálást nyomokban tartalmazza. Az előadáskezdő játékban még mindenki civil ruhában van, hiszen a fikció szerint a jelmezek nem érkeztek meg, és a színészek maguk is megoldást próbálnak keresni. A darabkezdésre néhány egyáltalán nem esetleges jelmez mégis előkerül, ám alóluk kivillannak a tornacipők, kilóg a rövidnadrág.

A fiatal szerelmeseket játszó Kalocsay Miklós és Kassai Károly a ’80-as évek közepének könnyű anyagú, világos öltönyeit hordják – amihez az akkori trendekben egyáltalán nem dukált tornacipő –, a mintájukban díszesebb és erősebb tartású anyagból készült mellények, a zsabó vagy a hosszított fazonú kabát azonban Molière korát idézik. Kalocsay fiatalságát és naivságát még egy szemüveg is hangsúlyozza, a 18. századba pedig a kezében tartott fehér díszkendő segítségével ugrunk vissza. Nehezen illeszthető a darab keletkezésének korába a szerelmes lányokat játszó színésznők, Kerekes Éva és Pregitzer Fruzsina ruházata, amelyek részben civilnek, részben jelmeznek látszanak: előbbi hosszú fehér vászonruhája és vállkendője, rövid szőke hajában az apró masni pregnánsan nem fest karaktert, vagy utal társadalmi osztályra, utóbbi hosszú fekete haja, láthatóbb piros masnija, virágos fekete vállkendője, hatalmas aranylánca és fülbevalója a cigánylány megjelenítésének színpadi sztereotípiáira épít.

A két apát alakító színész markáns, a véletlenszerűség látszatát is kerülő, a figurák fő karakterjegyeit sűrítő jelmezt kap. Bár Argante hastömésére voltak utalások az előjátékban, Dózsa László hosszú, barna, ondolált parókája nem kelti a rögtönzés illúzióját; a Géronte-ot játszó Dégi István hálósapkaszerű fejfedője, nyakába akasztott kis táskája, mozdulatait hangsúlyozó viseltes ernyője sem, kabátja alól azonban kikandikál zöld pólója és féllábszárig érő nadrágja.

A szintén tornacipős Szilveszter szerepében Mácsai Pál, az ő civilben látott fekete térdnadrágja is kilifeg a méretes hastömés alól, amit a commedia dell’arte jelmeztradícióit idéző fekete és fehér háromszögekből összevarrt felső takar. Az öltözék kiegészítője egy kortalan, már az előjáték alatt is a kezében szorongatott fekete svájci sapka. Az átveréshez kapott álruhája, az ezüstszín sisak, a bordó-arany palást, az álbajusz és az embermagasságnál nagyobb kard komikumforrássá válik. A címszerepet alakító Reviczky Gábor hétköznapisággal vegyített teatralitásához kétség sem fér: rövid szárú nadrág, kissé megnyúlt pólóján fekete atlétatrikó, hímzett mellény, derekán öv gyanánt piros kendő, fején oldalra csapott piros sapka, bal kezén csuklószorító.

A színészi játékmódot szintén csak részben tudjuk olvasni a commedia dell’arte felől. Ahogyan Takács István összefoglalta a fő problémát: „a »mintha rögtönöznénk« fikciója nem érvényesül eléggé és elég következetesen az előadásban. Márpedig, ha igazából nem tudunk már rögtönözni (vagy csak kevesen tudnak), akkor az egyetlen megoldás az, ha a rögtönzéseket kitaláljuk és megmunkáljuk – azaz megtervezzük a spontaneitást. Itt ez csak félig-meddig sikerült”.[14] A karakterábrázolás sikere egyértelműen a külsőségekre vezethető vissza. Molière drámáiban a fiatal szerelmesek legfőbb tulajdonsága az, hogy fiatalok és szerelmesek; emellett fontos ismérvük sanyarú sorsuk, amely az atyai szigorból fakad. Hamvasak, ártatlanok, a világra rácsodálkozók, önálló döntéseket nem hoznak. Azaz alapvetően pasztell karakterekről van szó, akiket egyéníteni nem nagyon lehet, akikből még erőteljes színészi eszköztárral is csak típusok maradnak. Elrévedő és átszellemült tekintet, amikor az álmok férfijáról vagy hölgyéről beszélnek. A szerelmesek találkozásakor zavart ruhagyűrögetés és egyik lábról a másikra állás, a zord atyai szózatok, tiltások és elrendelések hallatán ijedt, beleegyező csönd, majd félelemmel teli sírás a szolgáknak. A cselekvésekre, következésképp az alakításokra minden esetben az illusztratív jelzőt használhatjuk, némi önreflexív irónia Kerekes Éva alakításában fedezhető fel.

A zord apák a commedia dell’arte előírásainak megfelelően egy tőről fakadóan zsugoriak és hiszékenyek, külsejüket tekintve azonban ellentétes típusokat képviselnek: Argante, azaz Dózsa László korpulens és hangos, Géronte szerepében Dégi István a szangvinikus, szenilis, élettől, kedvtől és egészségtől kevéssé kicsattanó. A cselekmény bonyolítása és a problémák megoldása szempontjából a legfontosabb szerepe a szolgáknak, Scapinnek és Szilveszternek, azaz Reviczky Gábornak és Mácsai Pálnak van. Előbbi nyughatatlan, utóbbi rezignált; közös bennük, hogy furfangosak, frivolak, szemtelenek, gátlást nem ismernek, ám ezt máshonnan indítják. Reviczky „Scapinje akkor jó, amikor szerepén belül szerepeket játszik – a botozásjelenetben –, ám gyakran erőltetett beszédmodort és nyakló-csukló mozgást vesz föl” – írta Koltai Tamás.[15] Kollégái viszont egyértelműen dicsérték a színészt: „Reviczky Gábor profin játssza a minden hájjal megkent Scapint, szerepformálásában egy mai vagány szélhámoskodása is benne van. Meg sem lepődnék, ha a kocsik között előkapna egy pakli kártyát, s »itt a piros, hol a piros«-játékra kérne téteket, ahogyan az egy autópiacon is megeshet” – értékelte az alakítást Stuber Andrea;[16] Bogácsi Erzsébet szerint „Fölényes, játékos, szemtelen, okos – olyan, mint amilyen e színész lenne Molière-től Goldonin át Beaumarchais-ig, és tovább, jó néhány más szolgaszerepben is”.[17]

Míg Reviczky kapcsán az újdonság erejét nem emelték ki, Mácsai Pál Szilvesztere egyértelműen revelációnak hatott. „Esetlen bugyutaként akrobata, jelzései is jól ülnek, igazi tehetségről tanúskodik” – fogalmazott Bulla Károly.[18] „Mácsai Pál bumfordi, kövérre tömött Szilvesztere valósággal felfedezte az előadás és a közönség számára a nehezen szóló suta szolga nevetségessége mögött meghúzódó tragikumot” – dicsért Földes Anna.[19] Molnár Gabriella, visszautalva főiskolai alakítására a Teaház az Augusztusi Holdhoz című előadásban, Mácsai komikusi képességeire helyezte a hangsúlyt: „Szilvesztere annyiféle, ahány a helyzet, melybe kerül. Hol bárgyú félnótás, akinek fizikai megerőltetést jelent a gondolkodás, hol kitömött, pislogó lúd, akinek szájából szavak helyett is morzsa potyog (…). Néhány jelenetében egész életsors van, akinek a létezés csak a »van-e mit enni?« és a »nem látják-e el a bajomat?« kérdésekben ölt testet”.[20] A szerep jelentőségét, állomásszerűségét leginkább az mutatja, hogy az előadásról a Színház lapban megjelent írás címe Szilveszter: Mácsai Pál. A szerző az előadást a színészen és az általa alakított karakteren keresztül részletesen elemzi, majd az írás az analízis után interjúvá alakul, amelyben nem csupán erről a szerepről, a figura megszületéséről, de a karrierje elején álló színész pályájának alakulásáról, terveiről, céljairól is esik szó.[21]

A produkció stílusát tekintve két részre osztható: a látszatrögtönzés nyitányra, illetve a kötött szövegű Molière-dráma előadására. Bár az előbbi nyomokban tartalmazott a közönség megnyilvánulásaira adott reakciókat, az utóbbi kizárólag a kötött formában történő interpretációt jelentette. A karaktereken belül azonban egyik színész sem rögtönzött, csak a commedia dell’arte technikai eszköztárára építettek. Igaz, ebben sem egyenletesen elosztott gazdagsággal. Az előadás erénye az alkalomhoz illő alapanyagválasztás, az adottnak és találtnak is tekinthető tér használata, valamint Mácsai Pál egyhangú dicséretet kiváltó alakítása. Vámos László azonban csak a fikció keretét építette fel a járműdíszlettel és a prológussal, de nem ment tovább: „ha már egyszer azt játsszuk, hogy rögtönzést játszunk, akkor azt a legutolsó apró mozzanatig ki kellett volna dolgozni – tartva azt a szintet, amelyet az előadás indító tíz perce megadott”.[22]