Főiskolások és egyetemisták az ötvenéves Szentendrei Teátrumban

Szeged–Budapest–Bécs, 2019. június 2.

Szinte lehetetlen vállalás annak részletes feltérképezése, hogy a hazai intézményesített előadó-művészeti felsőoktatásban tanulók (és oktatóik) hány szállal kötődtek és kötődnek az 1969 óta működő Szentendrei Teátrumhoz.[1] E tanulmány előkészületei során az öt évtized történetéből közel kilencven (!) olyan produkciót számláltunk össze, melyeknek alkotói a Színház- és Filmművészeti Főiskolával (majd Egyetemmel) jogviszonyban állva, így vagy úgy kapcsolódtak vagy kapcsolódnak Szentendréhez, és akkor a frissen végzettek alkalmi csoportosulásainak, a szabadtéren statisztaként megszerzett tapasztalatokat a diplomaszerzés után néhány évvel a régi helyszínen újra kamatoztató színészeknek a vállalásait nem is vettük leltárba. Nem teljesen igaz a sommás mondat, de közelít a valósághoz: 1969 óta Szentendrén nem múlt el úgy nyár, hogy pályájuk elején álló fiatalok ne vették volna birtokba a közkedvelt, vagy éppen az ő úttörő kezdeményezéseik révén élettel megtelő játszóhelyeket.

Már most le kell szögezni, korántsem csupán arról van szó, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola (2000 óta: Egyetem) némely tehetséges hallgatója megmutatkozási lehetőséget kapott kisebb-nagyobb szerepekben a színészsztárok oldalán. Mint látjuk majd, az alapítói szándékkal összhangban erre is volt bőven példa, ám már a kezdetektől megjelenik az a kétezres évek első felében új lendületet kapott trend, miszerint egész főiskolai (egyetemi) osztályok „költöztek ki” Szentendrére, hogy kifejezetten ide készült, alkalmi előadásokkal rukkoljanak elő. A szentendrei bemutatók és vendégjátékok mellett a koprodukciók szereplőlistáján is találkozni színészhallgatókkal, de az Ódry Színpadról kiutaztatott vizsgaelőadások is megtalálni látszottak itt a közönségüket. A főiskola feketére mázolt falú termei után a csillagos ég alatt elterülő, hangulatos és változatos terekben egészen másfajta kihívásokkal szembesültek a színésznövendékek.

Meg természetesen a rendezőhallgatók is, akik néhány esetben eleve ide tervezett, egy-két – hol jobban, hol rosszabbul sikerült – alkalommal látható munkával jelenhettek meg. A teret, a belőle következő játékmodort, az ideális darabválasztást persze ugyanúgy meg kellett tanulni az „alapító atyáknak” és a Teátrum történetét meghatározó-alakító mestereknek, így például Békés Andrásnak, Zsámbéki Gábornak, Kerényi Imrének vagy Szirtes Tamásnak, meg az olyan, komoly visszhangot keltett előadásokat jegyző rendezőknek, mint például Sík Ferenc, Ruszt József vagy Iglódi István. A hetvenes évek hőskora és a nyolcvanas évek művészi elbizonytalanodása után a kilencvenes években a főiskolás vonal szinte nyom nélkül eltűnt a szentendrei műsorrendből, hogy aztán az elmúlt két évtizedben annál markánsabban jelenjen meg a fiatalok színháza Szentendrén.

Mindez köszönhető volt olyan kivételes, az új és legújabb rendezőgenerációhoz tartozó művészegyéniségeknek, akik ma is a magyar színházi világ meghatározó alakjai. Fontos előadásokkal lépett fel itt például Alföldi Róbert, Schilling Árpád, Bodó Viktor, Dömötör András, legújabban ifj. Vidnyánszky Attila vagy Fehér Balázs Benő. Ez már a ma is íródó, korántsem lezárt fejezet része: 2017 óta a FRISS elnevezésű kezdeményezés jegyében komoly szándék mutatkozik arra, hogy pályakezdő, a budapesti vagy kaposvári színészképzésben tanuló hallgatók, illetve általuk működtetett vagy tőlük független innovatív, friss formációk megmutatkozzanak Szentendrén. Nem titok, hogy mi ezzel a szervezők célja: a fiatal alkotók saját korosztályának, vagyis az inkább húszas, mint harmincas éveikben járó nézőknek a megszólítása és Szentendrére szoktatása, ezáltal pedig a következő – remélhetőleg legalább – öt teátrumi évtized megalapozása.

A fentiek után aligha kell magyarázni tanulmányunk címválasztásának okát: a fiataloknak nem csupán egy, de sok-sok színháza létezett és létezik Szentendrén, ami évről évre új arcát mutatja meg a nézőknek. A sok profilból néhányat idézünk fel korabeli elemzések, illetve a nem vagy alig dokumentált előadások esetén a résztvevő alkotók emlékei alapján. Közelebbi vizsgálatra választott előadásaink olyan csomópontok, melyek köré megírható volna a teljes történet: a jelen, három fejezetből álló szöveg az 1969–1974, majd az 1975–1982 közötti évekkel, végül az 1998 utáni történésekkel foglalkozik. Amellett, hogy a fő rendező elv a kronologikus rend követése volt, az alább bemutatott előadások több típusba sorolhatók, egyben mutatva, hányféleképpen kapcsolódott a Színház- és Filmművészeti Főiskola Szentendréhez: (1) a kifejezetten Szentendrére készült, kisebb vagy nagyobb létszámú főiskolás részvételével bemutatott nagyszabású produkciók (legfőképp az 1969–1982 közötti időszakban), (2) a főiskolások által készített, illetve rendezett, csak Szentendrén látható előadások (1998 után több hullámban jellemző), (3) a Főiskoláról/Egyetemről vendégjátékként Szentendrén fellépő vizsgaelőadások, illetve az olyan független vendégjátékok, melyekben a főiskolás jelenlét hangsúlyos (1998 óta rendszeressé válik), (4) a Szentendrei Teátrum és más játszóhelyek koprodukciójában készült, általában a nyári előbemutató után ősszel az adott színház repertoárjára kerülő, rendezőként-színészként főiskolásokat is megmutató előadások (a 2000-es évektől), (5) a FRISS elnevezésű kezdeményezés előadásai (2017 óta).[2]

Az első évek: a kezdetektől 1974-ig

„Főiskolások gondolták ki, színművészeti főiskolások: poroljunk le régi magyar színjátékokat, s hozzuk fel az időből, ide a mai közönség elé, okulásul, vidulásul, nemzeti műveltségünk ápolásául, színvonalasan, sok ízléssel”.[3] Hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola szerepe meghatározó jelentőségű a Szentendrei Teátrum teljes történetében, az alaposan dokumentált tény.[4] Az 1958 óta létező, dinamikusan fejlődő Szentendrei Kulturális Napokat a rendezőhallgató Zsámbéki Gábor akarta először újrapozícionálni. 2005-ben így summázta a születés történetét: „1966-ban, egy napos délelőtt arra gondoltam, hogy a [szentendrei] Fő tér tökéletes díszlete lehet számos színdarabnak, és ez a barátságos város ideális környezete egy szabadtéri színháznak. Persze – főiskolás lévén – úgy terveztem, hogy főiskolás és kísérleti produkciók kerülnének színre (…) Pár év múlva Békés András tanársegédje voltam a főiskolán (…) Nemcsak érdekelte a dolog, hanem azonnal tevékenykedni kezdett, s az ő hitele, meggyőzőképessége s főképpen előterjesztett programja érdekes és egyéni volta (a magyar színjátszás elfeledett értékeinek feltámasztása) megszerezte Szentendre támogatását”.[5]

A többi már történelem: az 1968. április 23-án kelt Tervezet a Szentendrén létesítendő nyári előadások ügyében című beadványt a Pest Megyei Tanács VB. elnökhelyettesének nyújtotta át Zsámbéki és Békés,[6] amiben kifejezetten az akkori Marx (korábban és ma: Fő) térre született előadások létrehozásáról beszélnek. A tervezetben kitértek arra, hogy „hat-nyolc közismert színész, húsz-harminc színművészeti főiskolai hallgató, egy író, egy zeneszerző, egy koreográfus szerződtetése szükséges”.[7] A jól kikalkulált recept beválni látszott, hiszen a húzónevek, a nagynevű, kiváló színészek behozták a nézőt, aki jó esetben rácsodálkozott a nem kizárólag, de igen gyakran statisztaszerepben feltűnő főiskolások működésére is, akik a város közepére álmodott élő színház nagyon is valóságos díszletével, no meg a sokszor karnyújtásnyi távnál közelebbre engedett közönséggel is meg kellett, hogy küzdjenek, gyakran váratlan készségekkel gazdagítva a főiskolán megalapozott repertoárjukat.

Az elfeledett magyar nyelvű alkotások közül az 1969-ben bemutatott, majd 1972-ig minden évben játszott, a Fő térre megálmodott, Békés András rendezte Pikkó herceg és Jutka Perzsi, illetve a Comico-tragoedia azonnal megismertette a főiskolásokat a Szentendrei Teátrum közönségével. A kritika és a nézők ámulva csodálták az új játszóhelyet, annak kialakítását, a helyi lakosok nézővé-játszóvá avatását, akiknek a rokonszenvét már a szemük előtt zajló próbákon elnyerte Békés: „A próba a már többször említett »színpadon« folyt, s miközben a több mint kétszáz éves moralitás ördögöcskéi – a mai fiatalok garbóiban és pulóvereiben – ugráltak és bukfenceztek, a szentendrei forgalom cseppet sem zavartatta magát”.[8]

Arra, hogy a sztárok és főiskolások egy színpadon szerepeltetése mennyire volt formabontó megoldás a korban, következtethetünk abból is, hogy a kritikák a fiatalokat nemigen említik név szerint, holott például a Comico-tragoediában a szerepek túlnyomó többségét ők alakították, ám a szakírók mégis szívesebben és színesebben szóltak az akkor már befutott aktorokról, így Básti Lajosról, Szabó Gyuláról, Mádi Szabó Gáborról, Basilides Zoltánról vagy Psota Irénről. A tucatnyi megjelent értékelő-elemző írás java a főiskolai küldöttségről ugyan általánosságban, mégis igen pozitívan nyilatkozott: „rég láttunk ilyen jól dolgozó mellékszereplő-gárdát, mint most itt, a kitűnően játszó főiskolásokat, akik mindkét darabban a legjobbat produkálták”.[9] A sok üdvözlet mellett ugyanakkor akadt, aki már ekkor figyelmeztetett némely defektusra, melyeknek okát alighanem a pihenésre dedikált nyáridő és a kötelező penzumként előírt bemutató közti feszültségben kell keresnünk: „Kedvesen bolondoztak a főiskolások, de szomorú volt látni a magyar színjátszás pusztító férgeit: a gyenge tánctudást, a rossz beszédkultúrát és a fegyelmezetlenséget”.[10]

Az „alaprepertoár” jól kipróbált darabjai mellé 1971-ben csatlakozott, majd 1972-ben újrázott két opus, ugyancsak a főiskolások aktív részvételével: a Sík Ferenc rendezte, a bibliai József-történetet újramondó Szüzesség acél-tüköre című „zenés, táncos bibliai játék”, illetve az Oberfrank Géza és Ruszt József által levezényelt olasz vígopera, a Botcsinálta bölcsek. (1970–72 között ott volt még a fő attrakciót megelőző, Békés-féle Magyar vásári komédiák, melyek „minden arrajáró érdemes közönségnek ingyen előadattatnak”,[11] s melyeket alighanem még vonzóbbá tett, hogy az őket követő előadások főszereplői is játszottak bennük.)

Sík Ferenc bemutatójáról szólva többen igen rossz néven vették a misztériumjáték korszerűsítését, egyben (előre)jelezve a teátrum mindenkori működésének komoly dilemmáját is: „Egyházi magasztosság, vallási énekek, a naiv poézis, a nyers vásári humor egymásmellettisége helyett farmernadrágos fiatalok szimpla József-musicaljét kellett látnunk. A teátrum direkciója olcsón eladta a szép színház- és műfajteremtés lehetőségét”.[12] Ablonczy László ugyanitt újra kemény szavakkal ostorozza a főiskolás közreműködők teljesítményét: „a főiskolások se vették túl komolyan [szerepüket], nevetgéltek, beszélgettek, kényszerűségből imitálták a mozgást. Hová tűnt az alázat, a közösségi munka, a színházteremtés szép akarata?”.[13]

A Botcsinálta bölcsek, „az első, magyar honban magyarul játszott olasz vígopera”[14] fogadtatása is meglehetősen hűvös, több kritika említi a két, önmagában is egész estét betöltő, ezúttal egymás után előadott darab maratoni, három és fél órás játékidejét, ami a szentendrei hűvös éjszakában sokak számára komoly próbatételnek bizonyult. Az 1969–72 közötti időszakban bemutatott és újra elővett darabokban a főiskolás szereplők automatikusan cserélődtek, ami Zsámbéki Gábor szerint „egészségesen változtatja a Teátrum szereplőgárdáját. Határozott előnyt, szabad választást enged az a tény, hogy állandó társulat nincs”.[15]

1973-tól Zsámbéki Gábor lett a Szentendrei Teátrum művészeti vezetője, akinek a fiatalokkal kapcsolatos, távlatos terveiről hivatalos és nem hivatalos források egyaránt tanúskodnak. Az 1973. január 11-én tartott előkészítő megbeszélésen született feljegyzés szerint Zsámbékinak „[s]zándékában áll az eddigiektől eltérően több vidéki vezető-színész, fiatal pesti színész, valamint néhány főiskolai hallgató bekapcsolása. Nem eltérő, sőt visszatérő elképzelés ez az eredetihez”.[16] Egy, az új évadot beharangozó cikkben pedig így beszél a rendező-művészeti vezető a Szentendrei Teátrumról mint „kötetlen csoportosulásról”, vagyis a fennálló színházi struktúrától jelentősen eltérő modellről: „Olyan darabokat igyekszünk keresni, amelyeket fiatalok játszhatnak, mert fiatalokról szólnak. Így esett választásunk ebben az évben a Vízkeresztre. Nincs állandó társulatunk. Több jelentős fiatal színész mellett elsősorban a főiskola hallgatóira építünk, és ahogy a főiskolás nemzedékek változnak, úgy változik az itt fellépők névsora is (…) Végül is ugyanazt gondolom a Teátrumról, amit harmadéves főiskolás koromban: nem szabad biztonsági színháznak lennünk”.[17]

A hagyományokból – az esti előadást megelőzően újra vannak vásári komédiák, Major Tamás főiskolai osztálya, kilenc hallgató farce-vizsgaelőadásából álltak össze a jelenetek – valami új nőtt ki, amikor az eddigi magyar fókusz a világirodalomra váltott: Shakespeare-rel a következő szentendrei évtizedek egyik legfelkapottabb, jó másfél tucat alkalommal elővett szerzőjét bevezetve. Zsámbéki Gábor így helyezi el tágabb kontextusban a váltást, egyben markánsan elválasztva saját vállalását Békés alapító szándékaitól: „Ez volt a Teátrum első évada, ahol a bemutatott darab mindenki által ismert mű, tehát hangsúlyossá vált az előadás módja, a rendezői szándék”.[18] A strukturális változást a kritika is azonnal észlelte: „Az eddigi Teátrum-produkciók nagy sztárokkal és egy-két fiatallal születtek. Iglódi István rendezése most már csak fiatalokra épít. S e bizalomban sok rokonszenves vonás van, a Vízkereszt harmatos, mint egy vizsgaelőadás. Ám, hogy egyetlen érett, nagy gyakorlatú színész szerepeltetése is milyen meghatározó lehet, azt bizonyítja Őze Lajos Malvolio-alakítása”.[19] Őzéről minden írás rajongva beszél,[20] és legtöbbnyire a fiatalok (így Béres Ilona, Jobba Gabi, Lázár Kati, Szacsvay László, Vajda László és a többiek) teljesítményét is megsüvegelik, Iglódi rendezői ötletei mellett elsősorban bennük keresve a dinamikus, lendületes, temperamentumos előadásmód okait.[21] Ugyanakkor van, aki szóvá teszi a sokfelől érkezett ifjak együttműködésének hiányosságait, sőt még tanácsot is ad az Orsinót alakító Lukács Sándornak: „további útján a legfontosabb az lesz, hogy elkerülje a nagy példák egy ideig inspiráló, de gyorsan nyomasztóvá váló, megmerevítő hatását, és kizárólag önmaga egyéniségéből merítsen”.[22]

1974-ben Zsámbéki Gábor a szintén Szentendrére termett Carlo Goldonit vezeti be a Fő térre. A kávéházzal a rendező (aki 1970-ben Kaposváron már színre vitte az előadást) az addig főleg cselvígjátékairól ismert itáliai szerző új arcát mutatta meg a közönségnek: a kacagtatóan mulatságos vagy éppen elszomorítóan kicsinyes jellemek révén maga a 18. századi, napjainkra nagyon is emlékeztető Velence elevenedett meg Szentendre „élő díszletei” között. A nyolc különböző társulatból összeverbuvált, tizenkét fős alkalmi színésztrupp tagjai széles spektrumot fogtak át: a már ünnepelt Garas Dezső mellett az első komoly szerepét játszó Egri Kati is fellépett, de a kritikák kiemelik Csomós Mari, Jordán Tamás, Meszléry Judit, Iglódi István vagy Koltai Róbert alakítását. Ugyanakkor a kor jelentős kritikusa, Mátrai-Betegh Béla nem rejtette véka alá csalódottságát, s a remek atmoszférateremtésen túl az aprómunka el nem végzésével vádolta Zsámbékit. Írásba adott „füstölgését” így zárja: „Ha megvalósul olyan tehetségesen, amilyen az elképzelés volt, az előadásból nemcsak egy borbély meg egy koldus marad emlékezetes, hanem az egész kis metszet Velence életéből”.[23] És majdnem biztosak lehetünk abban, hogy ebből a szövegből is hangzottak el részletek A kávéház utolsó előadásán, amikor is a „megátalkodott pletykás és a szelíden kenetteljes kávés, Garas Dezső és Vajda László felolvasták egymásnak a »korabeli velencei« lapok kritikáit: micsoda sületlenségeket írtak össze a főtéren szereplő teátristákról”.[24]

A Madách Színház Szentendrén: 1975–1982

A Szentendrei Teátrumban 1975-től a Madách Színház kapta meg a színházi előadások rendezésének jogát, Ádám Ottó lett a művészeti vezető, így vette kezdetét a leginkább Szirtes Tamás és Kerényi Imre nevével fémjelzett újabb korszak. A musicalműfajt az 1975-ben és az azt követő évben is műsorra tűzött, Magyarországon az Operettszínházban (nem utolsósorban Darvas Iván címszereplésének köszönhetően) és filmvásznon is nagy sikert aratott, papíron Ádám és Szirtes által rendezett, valójában csak az utóbbi keze nyomát viselő La Mancha lovagja honosította meg a Fő téren,[25] a főszereplőkön kívül csupa főiskolás játszóval. A kritikusok közül számosan, ki finomabban, ki határozottabban, de szinte egységesen kijelentették, hogy a hiányzó énekhangok bizony komoly problémákat okoznak a színpadon. Az új zsáner szentendrei megjelenése fölötti megütközés is tapintható az értékelő szövegekben, ám többségében végül felmentő ítélet született: „Egy jól felkészült, bravúrosan rendezett együttes olyan darabbal-anyaggal diadalmaskodott itt, amely szokatlan, eltér a hely hagyományától és jellegétől”.[26] A protagonisták közül a legtöbb kritika elismerősen szól az alig három éve diplomát szerzett Bencze Ilonáról és Tímár Béláról,[27] illetve a mellékszereplők közül válogatva a még főiskolás Kishonti Ildikóról, Paudits Béláról,[28] Papp Jánosról, Mihályi Győzőről.

Kerényi Imre 1977-ben fazonírozta újra a Szentendrei Teátrum működését, és nem csak a színpadon.[29] Vele tűnt fel újra Shakespeare a Fő téren, és a darabválasztás bizonyos értelemben visszakanyarodott a kezdetekhez: míg a Vízkereszt az érett drámaírót mutatja legjobb, már nem kizárólag a nevettetésre összpontosító formájában, addig a korai Tévedések vígjátéka kombinatorikai alapon szerveződő szerep- és embercserés komédia (és több kritikus sérelmezi is, hogy a szerzőnél amúgy meglévő, a cselekményre vetődő sötét árny Szentendrén egyáltalán nem látszik). Kísérő esemény – a szentendrei hagyományok jegyében – a szintén Kerényi rendezte Templom-téri játékok lett.

A Tévedések…-ről a kritika némi távolságtartással számol be, a balkáni környezetbe való áthelyezést még úgy-ahogy elfogadva és feltétlenül elismerve az előadás szórakoztató jellegét. „Ami biztos: kedvesek ezek a főiskolások. Énekelnek, táncolnak, játszanak. Kedvvel, lendülettel s még a mértéktartást is ismerik a fergeteges komédiázásban. Ez jeles rendezői és színészi erény.”[30] Ami a fiatal, javarészt még főiskolás, vagy alig néhány éve diplomát szerzett színészeket illeti, Gyabronka József, Dunai Tamás, Józsa Imre, Márton András, Kishonti Ildikó és többek igen jó benyomást tettek a szakírókra.

Ami az elhúzódó, délután öttől nyolcig (!) tartó „prológot”, a Templom-téri játékokat illeti, ott Kerényi mindjárt másodéves színészosztályának tagjai jeleskednek. A szentendrei működést mindenestül megváltoztatni akaró rendező nem a Fő térre, hanem a Templomdombra helyezi a cselekményt, mint mondja: „a templom körül ideális hely kínálkozik olyan, a középkori misztériumjátékok közé ékelt vagy utána eljátszott komédiák előadására, melyeknek humora ma is friss, diákos, csípős”.[31] A főiskolásokkal megvalósuló, középkori magyar iskoladrámák szellemes közjátékait előszámláló produkció bevezetés és bemelegítés, ugyanakkor korszerű eszköz arra, hogy a néző szentendrei tartózkodását időben és térben egyaránt meghosszabbítsa, az ottlét élményjellegét erősítse. A beszámolók szerint feltétlen sikerrel: „Az alkalmi szentendrei polgár a belépőjeggyel együtt mintha demokratizmust, életörömet, türelmet, magatartási kultúrát is beszerzett volna (…) A játszók bája – amit adott esetben tán még teljesítményüknél is jobban értékelek – ragályos”.[32] (1978-ban egy vendégjáték erejéig a főiskolás Konter László is megmutatkozott: az ő rendezésében Molnár Ferenc Játék a kastélyban előadásával vendégeskedett Szentendrén a Pécsi Nemzeti Színház.)

Az alapító Békés András a Szentendrei Teátrum történetének sokszoros visszatérője: 1979-ben Köztársasági huntzutságok címmel saját, azon ősztől a harmadévet megkezdő színinövendékeivel jelent meg a nyári Templom téren. A darabot ő volt, aki „koholá és be-tanítá” a színlap tanúsága szerint. Mint az előző években, a főiskolások ezúttal is különálló színpadokon szórakoztatták a nézőket, tág tematikával dolgozva: jeleneteik a „szerelemről, részegeskedésről, a színimesterség tudnivalóiról, de legfőképpen a csúszópénzről” szóltak.[33] Tágabb kontextusban is láttatni engedi az alábbi megjegyzés a főiskolások teljesítményét: „Ez az első találkozás fiatal művészjelöltekkel nagyon érdekesen sikerült. Kiderült, hogy ma a főiskolán sokkal jobb a zenekultúra, mint régebben (…) A mozgáskultúra is fejlettebb, mint a korábbi években. Mindannyian igen jókedvűen, igen vásárian (tehát belső fegyelmezettséggel) játsszák végig a délutánt”.[34] A főiskolások közül mások mellett Balikó Tamás, Sipos András, Nemcsák Károly, Szerednyey Béla, Fehér Anna, Horváth Zsuzsa és Tóth Enikő is a játszók között szerepelt.

Az elhúzódó előjáték után a fő műsorszám a Szirtes Tamás rendezte horvát reneszánsz vígjáték, a pénz komédiájaként is meghatározható, immár a Fő téren előadott Dundo Maroje volt, amit 1979-ben és 1980-ban is bemutattak Szentendrén ebben a színrevitelben. Szirtes bevallott célja volt egy minden ízében mai előadás létrehozása: ezen törekvése külsőségekben (Honda motor vagy ötszázas Fiat szerepeltetése) és nyelvi újításokban (Mészöly Dezső szövegkönyve Szentendrére utaló szóviccekkel is dúsult) feltétlenül teljesült. A szöveg milyenségére készséges magyarázatot ad a próbafolyamatra visszaemlékező Szirtes Tamás: „[a szöveget] a színészekkel kalákában együttműködve, próbáról próbára, ötletről ötletre haladva feldúsítottuk. Bevallottan kanavásznak tekintettük a Dundo Marojét”.[35]

Essék szó röviden még egy, akkori viszonyokra „aktualizált”, felfrissített darabról, Csiky Gergelynek a Szakonyi Károly által átigazított Mukányijáról, melyet 1981-ben Lengyel György finoman szólva is megosztó rendezésében mutattak be a Fő téren, majd’ egy tucat főiskolai hallgató (érdekesség: köztük volt például az akkor harmadéves dramaturghallgató Csizmadia Tibor és Zsótér Sándor) közreműködésével. Apáti Miklós így zárja nem rajongó hangvételű kritikáját: „kisebb szerepekben láthattunk nagyon sok főiskolást, játszottak, táncoltak, énekeltek. Jó kedvük volt, és igazuk volt. Előttük ez a gyönyörű pálya, mi bajuk eshet? Hiszen sok olyan darabban fordulhatnak még elő, melyet játszani jobb, mint nézni azt”.[36]

A Szentendrei Teátrumnak a Madách Színház „közelében” eltöltött korszakát Kerényi Imre zárta, pályája második (ez esetben Balogh Gáborral közösen jegyzett) zenés rendezését abszolválva. A Mukányi 1981-es bukását tekintetbe véve egyszerre volt meglepő, és utólag mégis tökéletesen érthető választás Schubert Három a kislánya – benne egy tucat, kisebb-nagyobb szerepben feltűnő, a kritikák által alig szóra méltatott főiskolással –, amely az 1982-es premier után 1983-ban is színre került. A korabeli kritikák azonban leginkább értetlenségüknek adtak hangot: „Miféle ötlet vezette a Szentendrei Teátrumot a Három a kislány bemutatására? Az előadás semmiféle meggyőző választ nem ad a kérdésre”.[37] A tétova rendezést, a gyenge színészi alakításokat mind szóvá tették a szakírók: leírásukból pontosan kitűnik, hogy a Szentendrei Teátrum – korábban mindig páratlan évre eső – új bemutatóitól az alapítás után másfél évtizeddel már sokkal, de sokkal többet vár hivatásos és civil néző egyaránt.

A kilencvenes évek végétől napjainkig

A Madách-éra lecsengésével a főiskolai vonulat jó ideig inkább csak búvópatakként volt jelen a Szentendrei Teátrum életében. Főiskolai hallgatók kisebb-nagyobb létszámban ugyan rendre felbukkantak új, a Teátrum eredeti, majd újrafogalmazott filozófiájához egyaránt mérsékelten kötődő bemutatókban (Csiszár Imre: Két úr szolgája, 1984; Galgóczy Judit: A végzetes szerelem játéka, 1984; Galgóczy Judit: Képzelt beteg, 1985;[38] Pethes György: Tisztújítás, 1985; Vámos László: Scapin furfangjai, 1986, 1987; Ruszt József: A piros bugyelláris, 1988), de a műsorpolitika főleg zenés színházi és népies, majd a kilencvenes évek elejétől néptáncos irányba (Foltin Jolán, Novák Ferenc munkái) fordulása más hangsúlyokat engedett érvényesülni a változékony, saját profilját illetően érezhetően elbizonytalanodott teátrum történetében. A kilencvenes évek legvége azonban több szempontból is egyfajta felütésnek bizonyult a 2000-es évtized első felének helyenként kifejezetten merész kísérleteihez, melyek majd egyfelől a MűvészetMalmot mint vadonatúj teret vonják be, másfelől olyan jelentékeny, nemzetközi mércével is rendkívül friss szemlélettel rendelkező alkotókat vonzanak Szentendrére, mint amilyen Ladányi Andrea vagy Kovalik Balázs.

A kilencvenes évek legvégén új lendületet kapott a Színház- és Filmművészeti Főiskola és a Szentendrei Teátrum kapcsolata.[39] 1998-ban a Székely Gábor rendezőosztályában harmadévét befejezett Rusznyák Gábor különleges felkérést kapott. Igor Sztravinszkij „elbeszélésre, játékra és táncra, orosz népmese alapján” írott művét, A katona történetét állította színpadra, a Mesélő szerepét vállaló Ács Jánoson kívül kizárólag főiskolásokkal: a librettót Forgács Péter fordította, a koreográfus Kadala Petra volt, a három szerepet a főiskolás Nagy Viktor, Rába Roland és Mészáros Sára alakította. A két alkalommal bemutatott előadás motorja a berlini Hanns Eisler Zeneakadémia oktatója, a családi vonalon Szentendréhez erősen kötődő Gábor Ferenc karmester volt, aki a hétfős, berlini hallgatóiból álló zenekart dirigálta. Gábor Ferenc így beszél az előadásról: „Szép, egyszerű, kevés pénzből született, de jól megszerkesztett produkció volt, amit a Zeneakadémia és a Színművészeti Főiskola tanárai is üdvözöltek. Tudatos döntés volt részemről, hogy nem vígoperát választottam, hanem komolyabb művet. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy A katona története szellemes, parodisztikus, a Faustra kacsingató mese, amiben Sztravinszkij saját korának ma is ismert műfajait, zenéit is megidézi a jazztől a foxtrotton át a tangóig”.[40]

1998-ban még két, a Főiskolához köthető produkció szerepelt Szentendrén: a Benedek Miklós által rendezett vizsgaelőadás, a Színinövendékek avagy zenés műkedvelő kabaré, melyben mások mellett Molnár Ferenc, Szép Ernő, Heltai Jenő kabarészámaiból és kupléiból válogattak a Horvai István-osztály tagjai. A másik a Békés András által saját, harmadéves főiskolás bábszínész osztálya öt tagjának rendezett Spiró-darabnak, a Honderűnek az eredetileg az Ódry Színpadon megtartott ősbemutatója volt. A főiskolai bemutató után bő fél évvel Földes Anna méltatásában reflektál a játszók és a szerepek életkora közötti jelentős eltérés példaértékű megoldására: „Íme, itt vannak a magyar színház által még el nem rontott fiatalok, akik gondos tanári vezetéssel olyan lelkesen és annyi empátiával játszották el a számukra történelmi érdekű, a színháztörténet szempontjából jelen idejű darabokat, hogy vizsgaelőadásuk szériában, telt házas előadásokon, pénzért prezentálható (…) Papírforma szerint esztelen a vállalkozás: egy a színházak vállalkozó kedvét is meghaladó ősbemutatón a diákoknak saját nagyszüleik bőrébe kell belebújniuk”.[41]

1999-ben, a Teátrum harmincéves jubileumán a Városháza udvarán két, egymást követő estén a Babarczy László vezette rendezőosztály négy hallgatója lépett fel kifejezetten ide készült vizsgaelőadásaival. (Hasonló kezdeményezés ezen kívül csupán még egyszer, 2015-ben fordult elő a Teátrum történetében, a részleteket lásd ott.) Réczei Tamás, Guelmino Sándor, Koltai M. Gábor és Szákás-Tóth Péter azt a feladatot kapták, hogy a farce műfajában keressenek és adjanak elő rövid, egyfelvonásos darabokat. A sevillai szédelgő és a kővendég című, a Don Juan-motívum alapszövegét jelentő Tirso da Molina-darab nemigen nevezhető farce-nak, de Koltai kérdésünkre nem tagadja, hogy nem vette komolyan a kiadott feladatot: „Engem Don Juannak a baali vonásai érdekeltek igazán, és a címszerepet játszó Menszátor Héresz Attilával meg Sediánszky Nóra dramaturggal minél többet akartunk közösen dolgozni. Az osztályfőnököm elégedetlen volt, mivel farce-ot kellett volna színpadra állítanunk, de úgy vélte, ürügyként használtam a feladatot, csak mert akartam egy Don Juant rendezni. Egy másik tanárom viszont megjegyezte: »A makacsság bizonyos körülmények között rendezői erénynek is tekinthető«. A főiskolán próbáltunk, aztán Szentendrén adaptáltuk az ottani térre. Sok váratlan húzásunk nem tudott lenni a fix tér miatt, Huszár Zsolt egy ereszcsatornán felmászott az egyik házfalra.”[42]

Réczei Tamás Ketten egy személyben címmel rendezett „historico-pásztori szerencsétlenkedést” Nagy V. Gergő alaposan átdolgozott, a rendező szerint a rímhányó Romhányi stílusában született szövege alapján. „Az eredeti farce-ban Arlecchino két üzlet között szaladgált oda-vissza, hogy a vevőt is kiszolgálja és a szeretett lányt is meggyőzze szerelméről. Valahogy úgy, mint A két úr szolgájában, de a cselekmény vékonyka volt, nagyon hozzá kellett nyúlni. Jelentős közönségsiker, igazi vásári játék volt. Utólag szembesültem vele, hogy mennyire nem voltam tisztában ennek a műfajnak a szabályaival: akkor inkább ösztönösen dolgoztunk”.[43] Guelmino Sándor a Rinaldo di Torres műve alapján bemutatott, szintén a szerelmi évődést középpontba állító, Livietta és Tracolo című bemutatójára egyáltalán nem szívesen emlékszik vissza: „Egy véletlen színpadi baleset folytán a színészek improvizálni kényszerültek, csak azért, hogy túléljék az előadást. Amellett, hogy a közönség előtti első nyilvános megmutatkozásunk szabadtéren zajlott, gondot okozott az is, hogy minimális segítséget kaptunk a tanárainktól. Az az előadás igazi rémálom volt a számomra”.[44]

Vállalásunktól eltérve, a főiskolás bemutatókon túl szót kell ejteni egy vendégjátékról is, egyrészt az előadás fontossága és részben főiskolás résztvevői-alkotói okán, másrészt mivel úgy véljük, hogy a produkció, ha nem is szándékosan, de igen szoros kapcsolatot ápolt a Szentendrei Teátrum eredeti ars poeticájával. A fenti farce-darabok után alig egy hónappal, az említett fiatalokkal párhuzamos rendezőosztályba, Székely Gáborhoz járó főiskolás Schilling Árpád saját formációjával, a Krétakör Színházzal először lépett fel Szentendrén. A Fő téren bemutatott, Lőrinczy Attila által írt, a Vízkeresztet átdolgozó Szerelem, vagy amit akartok a fenti, visszhang nélkül kimúlt előadásokhoz képest bőséges szakmai reflexiót kapott. A Zsámbéki Színházi Bázison bemutatott, majd országjáró körútra indult előadás eleve szabad térre, egy IFA platójára készült, benne főiskolások (Bodó Viktor, Ónodi Eszter, Rába Roland, Schilling Árpád) és a rendező-társulatvezető körül csoportosuló, nem diplomás fiatalok (Bánki Gergely, Láng Annamária, Sárosdi Lilla, Terhes Sándor, Vinnai András) együtt játszottak. És bár a Lőrinczy által alaposan átírt (nála például az ikerpárnak csak az egyik fele szerepel) szövegtest erényeiről megoszlottak a vélemények, a rosszkedvű kritikusokat is meggyőzte a színészi játék ereje, no meg az, ahogy – a választott műfaj, a vásári komédia szabályaival összhangban – a közreműködők mindig a választott helyszínre és pillanatnyi körülményekre adaptálták a történetet.[45] Schilling a Szerelem…-ről írott próbanaplójában a szentendrei fellépést az általa alkalmazott ötfokú skálán hármasra értékeli („3-as, ha rendben, minden különösebb történés nélkül lement.”).[46]

2000-től Békés András tanácsadói pozícióban újra jelentékeny befolyást gyakorolt a Szentendrei Teátrum műsorpolitikájára, és a művészeti egyetemekkel (így az itt tárgyalton túl a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemmel) folytatott együttműködés újra fókuszba került. 2000 és 2003 között a ma már csak legendásként emlegetett főiskolás osztály, Máté Gábor csapata öt előadással is fellépett Szentendrén. Az első egy költői est volt, a MűvészetMalomban Orbán János Dénes költeményeit olvasta fel olykor zenei kísérettel az osztály. 2001-ben nagyobb volumenű vállalás következett: Esterházy Péter szövege alapján egy szombathelyi próbafolyamat során készült, majd a MűvészetMalom szokatlan tereire alakított Egy nő következett. A kortárs magyar irodalomhoz vonzódó, tanítványaival azt megismertetni kívánó Máté Gábor korábban már próbálkozott az egyetemen a mű színrevitelével, ám „az intézményesített prüdéria és egyéb gyávaságok megakadályozták a vizsga létrejöttét”.[47] Ami a végeredményt illeti, a nézők számára kétségkívül újdonságként megjelenő forma korlátairól őszintén vallott a rendezőtanár: „Valóban, vándorlós, mászkálós előadás volt. A nézők jöttek velünk, arra sétáltak, amerre hallották, hogy történik valami. És bár a közönség nagyon szerette a formát, én tisztában voltam vele, hogy nem újszerű a dolog, inkább a kényszer szülte”.[48]

Az Egyetemen született, többek között a Pécsi Országos Színházi Találkozón is játszott, az előzőekhez hasonlóan szintén a MűvészetMalomra alakított Szentivánéji álomról a színházi emlékezet kevés szépet őrzött meg. A rendező Ács János és Máté Gábor osztálya között szoros volt a kapcsolat, több fiatalt még az Új Színház stúdiójából ismert a Szentendréhez és a teátrumhoz sok-sok szálon kötődő művész. Urbán Balázs kritikájában hosszan beszél arról, hogy vizsgaelőadásként ugyan messzemenőkig megállja a helyét a produkció, mégis kénytelen szóvá tenni a bemutató némely hiányosságát. Ami azonban az osztályt illeti, ők nagyon is megfelelnek az elvárásoknak – már ha az alkalomhoz illő elvárásokkal nézzük őket: „A feltűnő játékkedv, a tehetség, az osztályban folyó és az előadásba fektetett érezhetően komoly szakmai munka végül reményt keltő vizsgaelőadássá avatja a Szentivánéji álmot. Ács Jánosnak pedig talán lesz még alkalma a most inkább csak felvetett, végig többnyire nem vitt ötleteket és gondolatokat egy másik előadásban kibontani”.[49]

A frissdiplomás rendezőnek, Bodó Viktornak a Katona József Színház Kamrájában játszották 2002 októberétől vizsgaelőadását, az Attackot. A nyáron Szentendrén már látható produkció kaland- és kockázatvállalástól sem idegenkedő színésztruppjának törzsét a Máté-osztály adta. „Bodó Viktor főiskolás vizsgarendezése az örök posztkamaszokat mutatja meg, akik soha nem érik utol saját életkorukat, akik valahogy nem bírják birtokba venni a felnőtt pozíciót. Bodóék nem mutatnak egy győztest se, csak töketlenkedőket, akik félrenyelték a felnőtté válás nehéz falatját, bénáznak, elhasalnak minden vizsgán, nemcsak a jogtörténeten”.[50] És bár Stuber Andrea elöljáróban megjegyzi, hogy igen rossz néven vette a Szentendrén (majd a Bárkán) is bemutatott Attack kezdésének háromnegyed órás csúszását, a fiatalok kiengesztelik: „Fiatal emberek csoportja pontosan és könnyedén, szertelenül és szellemesen, ironikusan és együttérzőn kifejezte az összgenerációs (ha ugyan nem össznépi) kifejezésképtelenséget. Produkciójukból nem csak tehetség ordított ki, hanem imponáló magabiztosság is”.[51] 2003-ban aztán a Máté-osztály még egy ízben feltűnt Szentendrén: a Csehov Platonovja nyomán készült Slussz című, Szász János által rendezett vizsga igen kedvezőtlen fénytörésben tűnik fel az egyetlen elérhető kritika alapján.[52] (Ugyancsak 2003-ban a Kerényi Imre vezette operett-musical szakos osztály is bemutatkozott Szentendrén: a Kerényi Miklós Gábor által nekik rendezett Miss Saigon volt látható a MűvészetMalomban. 2005-ben ugyanezen osztálynak a nőtagjai közül néhányan a Dávid Zsuzsa rendezte Apácákban léptek színre Szentendrén.)

A prózai osztályok bemutatkozása folytatódott a következő évben is: a Lukáts Andor és Jordán Tamás vezette 22 fős (!) színészosztály 2004-ben Ladányi Andrea 44 feet című mozgásvizsgájával, 2005-ben pedig két, Lukáts Andor rendezte görög tragédiával lépett fel Szentendrén. A 44 feet a mai napig emlegetett, fontos vizsga volt, amivel a hallgatók megfordultak többek között Stuttgartban és Spoletóban, de felléptek vele a Sziget Fesztiválon, a Veszprémi Táncfesztiválon, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon és a szentendrei Városháza udvarán is. A hazai kortárs tánc legrangosabb elismerésére, a Lábán Rudolf-díjra jelölt előadással kapcsolatban Ladányi Andrea ma sem szerénykedik, amikor határozottan állítja, hogy a darab „világszínvonalú volt. Nincs szerénység. Egy valószerűtlen csoda jött létre, amilyet a Cirque du Soleil-ben lehet legfeljebb látni”.[53] A szakírók sem fukarkodtak a dicsérő szavakkal: „Ladányi Andrea (…) az egész világon páratlan rendszert vezetett be a »főiskolán«: [a színészhallgatók] háromhetes kurzusokban különböző táncmódszereket sajátítanak el, harci technikákat és mindenféle fogást, ami a test feletti uralomhoz szükséges (…) [H]a valaki közülük táncosként dolgozna majdan, tudni fogja, miként kell megszólalni a színpadon. Ezért jogos azt gondolnunk, hogy az új képzés talán új műfajok megszületését is elősegítheti”.[54]

A szerző nem tévedett, hiszen a Lukáts–Jordán-osztály több tagja néhány éven belül Horváth Csabánál kötött ki, akik 2006–2008 között Debrecenben, majd 2008-tól máig a Forte Társulatnál játszanak, így Andrássy Máté, Földeáki Nóra, Kádas József és Krisztik Csaba is (illetve 2009–2011 között a szintén ebbe az osztályba járó Simkó Katalin is a Forte tagja volt). A Ladányival közös munka Földeáki Nóra szerint szerepet játszott abban, hogy többük útja a prózai színháztól a testet, a mozgást másképpen használó fizikai színház felé fordult: „A 44 feet látványos, komoly munka volt egy prózai osztály számára, az egyetemen kissé különcként is tekintettek ránk miatta: mi voltunk az első színészosztály, amelyik ilyen széles spektrumon tudott dolgozni. A színészmesterség órákon rengeteg hasznos dolgot tanultunk, de Andrea volt az első, aki megmutatta, hogy a puszta jelenlétben, a testtel való közlésben milyen lehetőségek rejlenek. Ma már látom, hogy a fokozatosság, amit az utánunk következő osztályok kaptak, nekünk is hasznos lett volna: sok minden kimaradt, ami jól jött volna, de ez egy tökéletes start volt”.[55]

A Lukáts Andor által rendezett, 2005-ben Szentendrén látható két görög tragédiáról, az Alkésztiszről és az Élektráról alig rendelkezünk információval. Az Alkésztiszben a férfi főszerepet, Admétoszt alakító Barnák László elmondása szerint „eszköztelen, letisztult előadások voltak ezek. Megtartottuk az eredeti textust, kevés mozgással, az anyagot ezáltal is sűrítve, többnyire a nézők felé fordulva mondtuk a szöveget. Megőriztük az eredeti mondanivalót, de a dolog humorát is igyekeztünk megtalálni. A MűvészetMalom, ahol előadtuk a vizsgákat, meg egyáltalán, egész Szentendre akkoriban nagyon izgalmas hely volt”.[56]

2006-ban a hármas koprodukcióban létrejött Vízkereszt vagy bánom is én vagy amit akartok című előadást a színészszak után a rendezői stúdiumokat is elvégző, akkor negyedéves egyetemista Dömötör András rendezte. Az Örkény Színház, a Gyulai Várszínház és a Szentendrei Teátrum közös bemutatójának alighanem legnagyobb attrakciója Antal Csaba díszlete, vagyis az önkiszolgáló mosoda volt a rengeteg kék mosógéppel, amikből a fináléban nagy mennyiségű hab ömlött a színpadra – és kicsit a nézőtérre. A látványos ötlet azonban önmagában még nem garancia a sikerre: „Dömötör András vizsgamunkája (…) tehetséges, ügyes kezdő rendezőnek láttatja az Örkény-társulatban színészként már nem egyszer bizonyító fiatal művészt. Annak ellenére is, hogy sok halvány, erőltetett jelenet váltakozik az elsőrangú epizódokkal”.[57]

2006-ban és 2007-ben az Ascher Tamás és Novák Eszter vezette zenés osztályon „volt a sor”: három vizsgaelőadásukkal szerepeltek Szentendrén. Az osztályvezető tanárok neve alatt futó Pardon! Operett… tipikusnak nevezhető zenés színészvizsga volt: a hallgatóknak népszerű operettszámokat kellett megtanulniuk, köztük duókat, triókat is, melyeket a Kaposvárról érkező Tóth Richárd koreográfiájával feldúsítva adtak elő. A következő évben, 2007-ben játszott, Magács László rendezte Szent Iván éjjelén című Shakespeare-parafrázisnak nagyobb lett a tétje. Már csak azért is, mert a résztvevők visszaemlékezése alapján ez a közös munka jelentette a belépőt számukra a Merlinbe, ahol hamarosan a Varázsfuvola és a Halálkemény című előadásaik a repertoár részévé váltak. Magács „diszkó-Szentivánéjit” rendezett: ülőhelyek híján, az üres térben elhelyezett kisebb színpadokon zajlott a pörgős cselekmény, amit rendre a ’80-as évek diszkóslágereinek élő előadása szakított meg. „A nézők álldogáltak vagy kedvükre táncoltak, a legjobb közönségünk egy skandináv, fiatalokból álló csapat volt, akik üvöltve énekelték az ABBA-slágereket, szétbulizták magukat, és hatalmas hangulatot csináltak”.[58]

Az Ascher–Novák-osztály igazi belépője a színházi világba a sokszor és sok helyen játszott, Szentendrén 2007-ben bemutatott Varázsfuvola volt, amit sikere miatt a Nemzeti Színház is repertoárjára vett. „Nagyon tetszett mindenkinek, ahogy műkedvelőknek adtuk el magunkat, még külföldiek is többször jöttek megnézni az előadást a Merlinbe. Kialakult egyfajta hájp körülötte, és bár utólag sokat hallottam, hogy operista körökben meglehetős távolságtartással szemlélték a tevékenységünket, minket ez nem zavart”.[59] A megmerevedett operai szabályrendszert jótékony unalommal szemlélő kritikusok ugyanakkor éppen erre haraptak: „»Zenés-Színész Műkedvelő Egyletnek« nevezve tették magukat zárójelbe az alkotók, s hárították el ezzel a komolyabbnak vélt igények felelősségét. Helyette az önfeledtnek látszó játékot vették magukra”.[60]

2008-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor színészosztálya, ám 2006-ban bemutatott, a nagy siker miatt mások mellett Milánóban és Velencében is eljátszott vizsgaelőadásuk még 2009-ben, a diplomaszerzés utáni évben is repertoáron volt: A háború című, nemigen ismert Goldoni-darabot ebben az évben mutatták be Szentendrén. Az itteni premier elé szánta szavait a rendező: „A darab célratörő ironikussága, karcosabb, brechti megfogalmazása miatt elüt a megszokott, könnyedebb Goldoni művektől. Izgalmas lesz újra előadni új közegben, új elemekkel, s megfigyelni, hogy a közösségi szellem a fiatal színészekben hogyan éled újjá. Azóta már leszerződtek fővárosi, vidéki színházakhoz, érdekes lesz megnézni, szakmailag ki, hol tart”.[61] A hazai és a külföldi szaksajtó egyaránt lelkesen számolt be a kuriózum premierjéről, ennek illusztrálására álljon itt egyetlen idézet: „Ebben az előadásban tekintetek vannak, itt a néző megszólíttatik. Nem pusztán a szavak szintjén, hanem gondolatokkal. S gondolat van nemcsak a szavak mögött, de a tárgyakban is”.[62]

2009-es bemutató volt a Nemzeti Színházzal koprodukcióban készült, először Szentendrén látható Bánk bán – junior, Alföldi Róbertnek egészen 2013-ig a Nemzeti repertoárján maradó, bőséges kritikai visszhanggal rendelkező színrevitele. Ugyan „papíron” csak három főiskolás (Fehér Tibor, Szatory Dávid, Farkas Dénes, akik közül mind leszerződtek a Nemzetibe a végzést követően) lépett színre az előadásban, de a teljes szereposztás „botrányos módon” fiatalokra lett kitalálva és alkalmazva.[63] Alföldi vállalásának jelentőségéről Koltai Tamás így írt a szentendrei premiert követően: „A Bánk bán – junior (a Szentendrei Teátrum és a Nemzeti Színház közös produkciója) tisztázni igyekszik viszonyunkat Katona tragédiájához. A dráma aktualitása és a dramaturgia elnyűttsége közti szakadékot próbálja áthidalni (…) Minden fiatal színész tettlegesen, energiáktól felfűtve teszi magáévá a szerepet, és komoly segítséget kapnak a rendezőtől, hogy eltüntessék a darab sebeit”.[64] Hogy a szentendrei perzselő nyárban a Daróczi Sándor díszletének központi elemét képező vízzel teli medencének mennyire örültek a színészek, arról nincs feljegyzés, de a Nemzeti stúdiójában 2009 őszén az előadást újranéző Koltai pontosan kiemeli az előadás juniorságának fő jegyeit. „Alföldi Róbert rendezésében is az impulzív színészet működik, a szerepeket játszó fölöttébb fiatalok – erre utal a címbe került junior – életkori sajátságuknak és kortársi mentalitásuknak megfelelő vehemenciával vetik magukat a karakterekre (és a többek szellemi látóterét csordultig megtöltő vízmedencébe), az eredmény mégis meglepően laza, oldott, természetes és Katona-konform.”[65] (Érdekesség, hogy az előadásnak a Nemzeti repertoárjáról történt kényszerű levételét követően mindössze egyetlen alkalommal, felolvasószínházi formában, részben az eredetivel azonos szereposztásban újra látható-hallható volt a Szentendrei Teátrum saját bemutatójaként számon tartott, s az eredeti címre „változtatott” Bánk bán 2013 augusztusában.)

2011 után az egyetemisták sporadikusan, a legkülönbözőbb felállásokban tűntek fel Szentendrén. 2011-ben a Gothár Péter rendezte McDonagh-gyakorlatok az Ódry Színpadról utazott a városba. Ebben a népszerű ír szerző két darabjából, A kripliből és a Vaknyugatból adtak elő jeleneteket a hallgatók, megérdemelt sikert aratva: „Köszönhetően a gyakorlatvezető Gothár Péter emberismeretet, lélektant és biomechanikát pontosan vegyítő instrukcióinak, Máté Gábor osztálya ezzel az előadással kitűnőre vizsgázott. Feltételezhetően a még hittel és energiával teli színészpalánták számtalan ötlettel járultak hozzá az előadás sikeréhez”.[66] 2012-ben jött a Lepsénynél még megvolt című, Nóti Károly jelenetei nyomán készült bemutató. A balatonföldvári KultKikötő, a Szentendrei Teátrum és a 011-Alkotócsoport koprodukcióját az ez utóbbit vezető, színésztanulmányait ekkorra már Máté Gábor osztályában befejezett, rendezői stúdiumait másodévesként Székely Gábor és Bodó Viktor osztályában végző Radnai Márk jegyezte. Az előadás Zappe László sommás ítélete szerint „[b]ecsületes nyári hakni (…) Szentendrén tehetséges, ügyes fiatal színészeket látunk, akik nem mindig nekik való szerepet játszanak, ahogyan az a színitanodákban szokásos, de azért megoldják”.[67]

2013 azért említésre méltó témánk szempontjából, mert a hazai színészképzés kettes számú központjának, a Kaposvári Egyetemnek a hallgatói közül ekkor léptek fel itt először fiatal színészek. Réthly Attila negyedéves színészosztályának tagjai közül négyen játszottak a bemutatóban: Gonda Kata, Lakatos Máté, Hajmási Dávid és Piti Emőke. Szándékaiban mintha a szentendrei hőskort idézné a Könnyű préda című produkció, hiszen a pályakezdő színészek olyan kiváló, tapasztalt kollégák oldalán állhattak, mint Margitai Ági, Balikó Tamás vagy Bezerédi Zoltán. Lőrinczy Attila 2011-ben, a Szombathelyi Karneválszínházban már bemutatott darabjától a kritikusok többet, jobbat, szebbet vártak, mint amit végül kaptak.[68]

2014-ben az Örkény Színház és a Szentendrei Teátrum – Dömötör András 2006-os Vízkeresztje után – újra koprodukciót hozott létre, amikor Alfred Jarry jó száz éve színházi földindulást okozó Übü király, vagy a lengyelek című darabját vette elő Mácsai Pál rendezésében. A főszereplők (így Csuja Imre, Kerekes Éva, Nagy Zsolt vagy Gyabronka József) oldalán kereken egy tucat egyetemista, vagyis szinte a teljes Pelsőczy Réka, Rába Roland és Bagossy László vezette harmadéves prózai színészosztály részt vett a produkcióban (Böröndi Bence, Dékány Barnabás, Dóra Béla, Feczesin Kristóf, Jéger Zsombor Dániel, Kókai Tünde, Novkov Máté, Patkós Márton, Pálya Pompónia, Prohászka Fanni, Somhegyi György, Szabó Sebestyén László), a dalszövegekért felelős Fekete Ádám dramaturghallgatóval kiegészítve a hallgatói csoportosulást. Az iskolai csínyből univerzummá fejlődő Übü-mítosz nagyon is megtalálta helyét a tornatermivé tett közegben, ahogy a szentendrei bemutatóról író Koltai Tamás megjegyzi: „Az egyetemisták háttércsapata szigorú rendben abszolválja a »tömegjeleneteket«, a díszszemlét, a légideszantot, a lovas felvonulást: a cselekménybe keveredve szerepjátszanak, vagy két oldalt ülve civilként alájátszanak, trappolnak, ujjaikkal galoppoznak, és többszólamú karba fejlődve – zene: Kákonyi Árpád, dalszövegek: Fekete Ádám – profi kórusokat rittyentenek. A mintaszerű fegyelem nem csorbítja a szélsőségeket, csak formát ad a lendületnek, és keretbe szorítja az ötleteket”.[69] A precíz csapatmunka, a gegek kifogyhatatlan áradata minőségi szórakozássá változtatta az estét.

2015-ben – az 1999-es példa után először, és azóta utoljára – rendezőhallgatók kaptak lehetőséget arra, hogy Szentendrén, a Dunaparti Művelődési Ház udvarán mutatkozzanak be alkalmi előadásaikkal. A klasszikusok a felolvasószínpadon minisorozatban a Csató Kata (a Szentendrei Teátrum akkori igazgatója) és Csizmadia Tibor vezette harmadéves bábszínházi rendezőosztály három tagja (Markó Róbert, Szenteczki Zita és Szilágyi Bálint) kapott felkérést az alkalmi munkára. Az eredeti tervek szerint a legsikeresebb felolvasószínházi produkció immár teljes szcenírozásban élhetett volna tovább. Ám erre Csató Kata alig féléves igazgatói megbízásának végével már nem kerülhetett sor, illetve valahogy mégis, erről az alábbiak tudósítanak. Markó Róbert Petőfitől A helység kalapácsát választotta vizsgadarabnak: „Kevés, de pontos kikötés volt: klasszikus magyar szöveg kellett, összhangban a szentendrei hagyományokkal, félig szcenírozott felolvasószínházi formában kellett bemutatni, főleg egyetemista résztvevőkkel. És a »legjobbról« a közönség szavazott végül. Közösségi munka volt, egy rövid, ám intenzív próbaidőszakkal. Igazi talált tér volt a helyszín, ahol átkiabál a szomszéd, elzúgnak a motorok, ezért igyekeztünk alkalmazkodni a térhez. Régi álmom volt egy olyan előadás létrehozása, aminek a lefolyása közben elkészül egy étel, az egyes főzési fázisok pedig kapcsolódnak a szöveghez – ez itt részben megvalósult”.[70]

Szenteczki Zita magyar Három nővért, Barta Lajos Szerelem című klasszikus művét vitte színre. Ő úgy emlékszik, hogy „a legnagyobb kihívást nekünk maga a félszcenírozás jelentette. Volt, aki teljesen megtanulta a szöveget, más olvasta vagy épp csak belepillantott – ebbe próbáltam rendszert vinni, kódot találni rá a színpadon. Nem volt kikötés, hogy bábos technikát alkalmazzunk”.[71] Mint arra utaltunk, a három előadás közül egy tovább él a mai napig, méghozzá Szilágyi Bálint három férfi szereplővel működő Karnyónéja. „Egy balatoni nyaralóban négy napon át semmi mást nem csináltunk, csak olvastuk a szöveget. Hőség volt, nyár, Balaton, mindenki egy szál fürdőnadrágban volt, és amikor beállítottunk Szentendrére gatyában, egy szatyorral a kezünkben az előadás előtt, nem kevés gyanakvással néztek ránk, pláne amikor közöltük, hogy nem kellenek lámpák vagy kellékek. Minden játékötlet a szövegből indult ki. Nagyon megszerettük az anyagot, és eleve több innováció volt benne annál, hogy egy este után elengedjük. Így amikor Gáspár Anna lehetőséget kínált a továbbjátszásra, nem tétováztunk.”[72]

A szó szoros értelmében vett jelenről mindig a legnehezebb írni egy hasonló, átfogó elemzés keretében. 2017 óta a Szentendrei Teátrum a műsorfüzetben és a kommunikációban is elkülönítve, önálló blokként szerepelteti azokat a budapesti vagy kaposvári egyetem „környékén” született produkciókat, melyek meghívást kapnak Szentendrére. Az eddig két alkalommal megrendezett FRISS egyszerre tekint a Teátrum gazdag múltja és a folyamatosan születő jövője irányába. Innovatív, progresszív, szemtelen, bevállalós, merész, sőt provokatív, de minden esetben minőségi – leginkább ezekkel a jelzőkkel lennének leírhatók az egymástól nagyon különböző, a magyar fiatal színházcsinálók tágas érdeklődéséről tanúskodó produkciók.

2017-ben ezen jellemzők jegyében kerülhetett egymás társaságába Zsótér Sándor friss szellemű Schiller-átirata, a Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea vezette ötödéves színészosztállyal bemutatott Fondor és szerelem, illetve Dömötör Tamás szabad és szabados, a szerelmesek kusza viszonyaira kortársi nézőpontból tekintő Szentivánéji-parafrázisa, a M/Ámor vagy amit akartok.

Ifj. Vidnyánszky Attila két, igen különböző körülmények között fogant előadásával is bemutatkozott a 2017-es FRISS keretében. A budaörsi Latinovits Színház repertoárjának gyorsan fontos darabja lett a fiatal rendező és Vecsei H. Miklós átiratában született, a színházcsinálás mikéntjéről és hogyanjáról poénbombák sorozatával gondolkodtató Liliomfi. Ahogy Csáki Judit írta lelkesen: „Nem csoda, hogy [a produkció] vizsgaelőadásra emlékeztet, ugyanis meglehetősen egyívású társaság játssza, és a rendezőnek, ifj. Vidnyánszky Attilának ez a csapat ugyancsak természetesen kézre áll. Van közös színházi nyelv, és mindenek előtt egy cél, amelyet sokszor ugyan nagyon vicces kontextusban mondanak ki a játszó személyek, de érződik, hogy nagyonis komolyan gondolják: ’én teátrista leszek’.”[73] A Kaposvári Egyetem harmadéves, Uray Péter vezette osztályának az ifj. Vidnyánszky által rendezett, megint csak Vecseivel közösen megszövegezett vizsgaelőadása természetesen a szerelemről szól: az országban több fesztiválon bemutatott, mindig szigorúan a helyi körülményekhez adaptált Rómeó és Júlia akrobatikus, a megszokott színészstúdiumokon messze túlmutató, az ötleteket két kézzel szóró produkció volt.

2018-ban érezhetően emelte a tétet a FRISS válogatása. (És meg kell említeni a szelekciótól függetlenül jelen lévő, a vásári bábjátszás hagyományait értő módon kezelő bábos vizsgaelőadást: a 2015-ben a Karnyónéban látott Barna Zsombor a Vitéz László menyecskét keres című, Markó Róbert írta darabbal, saját rendezésében és előadásában lépett fel.) A Kaposvári Egyetem immár visszatérő vendég lett, Bozsik Yvette KABARÉ – Zene! Zene! Zene! címmel saját osztályának, az elsőéveseknek (!) a zenés mesterségvizsgáját hozta el a Dunaparti Művelődési Ház udvarára. Varga Bence a commedia dell’arténak Szentendrén tagadhatatlanul meglévő tradícióját folytatta Carlo Gozzi kevésbé ismert művének, A Kígyóasszonynak a Szentendrei Teátrum és a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel közös produkciójában, melyben bőségesen jutott hely a közönséggel való közvetlen kapcsolattartásnak és a rögtönzésnek is.

Kárpáti Péter Pájinkás Jánosából a negyedéves rendezőhallgató Tárnoki Márk fergeteges előadást készített, ami a Városháza udvarán is látható volt. A szentendrei előadásról szóló cikkében Hajnal Márton azonban hiányérzetét sem palástolja: „Kárpáti Péter darabja, a Pájinkás János elsősorban nem egy diktátorról szól, hanem rólad meg rólam, akik emberfeletti gonosszá vagy hőssé emeljük egy egyszerű polgártársunkat. Ezzel szembesít Tárnoki Márk rendezése is, ha nem is túl élesen és hibátlanul, de mindenképpen szórakoztatóan”.[74] A szerző ugyancsak elégedetlenségét fejezte ki a Szentendrére immár visszajáró ifj. Vidnyánszky Attila és a körülötte izmosodó, a fiatal magyar színház máris figyelemre méltó alakulata, a Sztalker Csoport William Faulkner regényét alapul vevő Míg fekszem kiterítve című előadásának szentendrei előadását nézve, amikor így írt róla: „Múltfeldolgozás van, előremutató terv kevésbé. Kérdés, hogy ebből az ironikus és szemtelen kifacsarásából a múltnak, amelyet az alkotók keresztül szűrnek magukon, ki lehet-e oldani egy valóban új és határozott esztétikát, amely majd dominánsabb lesz idővel”.[75]

Témáját, eszközhasználatát tekintve a 2018-as FRISS sok tekintetben legmerészebb vállalása alighanem a négy évvel korábban Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában színészdiplomát szerzett Fehér Balázs Benő által rendezett Mi és Ők volt. A kétszereplős drámát a Zsámbéki–Fullajtár-osztályban éppen végzett László Lili és Vilmányi Benett adja elő. A beszláni túszdrámát feldolgozó, világszerte nagy sikerrel játszott, eredetileg kifejezetten ifjúsági közönségnek szóló szöveg megrendítő, komoly munka, amiben a holland Carly Wijs kiszolgáltatottságról, tehetetlenségről és az áldozatok igazáról gondolkodik. Arról, hogy a szentendrei bemutató az időjárás szeszélyeinek folytán nem a tervezett szerint sikerült, egy kritika is szót ejt,[76] de ennél talán fontosabb, hogy a „Fehér Balázs Benő rendezte előadás pontosan követi a szerző (és a remek munkát végző fordító, Bíró Bence) kijelölte utat, ugyanakkor azzal, hogy érzéki, zsigeri élménnyé transzformálja a jól megválasztott szavak által létrehozott fikciót, tovább is lép. Kellemetlen, néhol kifejezetten nehezen viselhető előadás a Mi és Ők: a színházi élmény biztonságos távolságába vetett makacs hit a legerősebb pillanatokban a semmibe foszlik. Mert amit látunk, azt nem csak értjük, de idővel érezzük is, és lássuk be, ma kevés hasonló dolog történhet velünk egy színházteremben”.[77]

A fentiekben a Szentendrei Teátrum első ötven évében kerestük meg azokat a pontokat, melyek a hazai intézményes színész- és rendezőképzéssel szoros kapcsolatot mutatnak. Az indulástól számított első másfél évtizedben többé-kevésbé sikerült tartani az eredeti filozófiát, miszerint a nagynevű színészsztárok oldalán rendre feltűnnek a főiskolás hallgatók, nem csak, de igen gyakran statisztaszerepben. Ekkor, az 1969 utáni években kereste és találta meg Szentendre azokat a műfajokat, szerzőket, témákat, melyek ebben a felállásban jól működni látszottak: a magyar vagy külföldi szerző által jegyzett, lehetőleg zenés vagy zenével feldúsított, adott esetben a helyi (tér)viszonyokra adaptált komédia szinte mindig megtalálta lelkes közönségét. A kilencvenes évek legvégétől kezdve a Főiskola és a Szentendrei Teátrum kapcsolata jóval összetettebbé és rétegzettebbé vált, hiszen amellett, hogy az Ódry Színpadon bemutatott vizsgaelőadások rendszeresen felléphettek itt, számos főiskolás produkció kifejezetten ide született. Ezek közül némelyiknek lett utóélete, de a legtöbb emlékét csupán a teltházas bemutatók egykori közönségének tagjai, no, meg alkotói őrzik: jellemző, hogy míg a korábbiakban a kritika legalább „csoportosan” megemlékezett a főiskolásokról, ezeknek a produkcióknak a többsége bármiféle nyom nélkül eltűnt a színházi emlékezetben. Bízunk benne, hogy a 2017-ben alapított, széles spektrumból válogató új kezdeményezés, a kifejezetten a fiatal magyar színházat bemutató FRISS meggyökeresedik, és új fejezetet nyit a Szentendrei Teátrum és a fiatalok közös történetében.