Békés András és a Szentendrei Teátrum

Budapest, 2019. június 27.

A Békés család a hazai színházi életben

Békés András, illetve a Békés-család szerepe és hatása az elmúlt évtizedek magyar kulturális életére máig kiaknázatlan terepe a hazai színháztörténetnek. Az ősök munkássága részben a legendák ködébe vész, részben azonban Békés Itala szellemes könyvéből rekonstruálható.[1] Az édesanya, az olasz származású, de színi tanulmányait már Pesten végző Rita Furlani (született Mayer, 1896–1983) valószínűleg a Star Filmgyár egyik forgatásán ismerkedett meg az éppen dramaturgként dolgozó Békés Istvánnal (1900–1982). Visszatérve szülővárosába, Debrecenbe, Békés István újságírással foglalkozik, emellett apai örökségét, egy divatáru üzletet vezet, míg az csődbe nem jut. Ekkor a színház aktuális bérlő-igazgatója, Horváth Árpád nyújt segítő kezet, s „mindenesként” alkalmazza. Itt lép fel először lánya, Rita (1925–1978), de az alig tíz éves ikrek, András (1927–2015) és Itala is statisztálnak Az ember tragédiájában. A gyerekeknek ugyanis ekkor már régóta lételeme a színház, a „háromtagú társulat” – ahogy könyvében Békés Itala nevezte – bárhol képes volt előadásokat rögtönözni, elsősorban önmaguk örömére.

Később Békés András – némi fényképészettel töltött idő után – nővérét követve szintén a színházat választja hivatásul, és 1949-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola első színházrendező évfolyamában diplomázik. A Hont Ferenc által vezetett és átszervezett intézményben ekkor fejezik be tanulmányaikat az első filmoperatőrök, filmrendezők és táncpedagógusok is. Közvetlenül a világháború után nagyon fontos lett a Szovjetunióból frissen hazatért színházi szakembernek, hogy az újraindított főiskola kapuit kitárják a munkás- és parasztszármazású fiatalok előtt.[2] Sokan vidéki tehetségkutatások eredményeképp kerültek a fővárosba, s gyakran csak a főiskolai tanulmányaik alatt tették le az érettségi vizsgát. Ilyen előzmények mellett nem csoda, hogy Békés András osztálytársai (Bácskai Tamás, Berényi Gábor, Bognár Károly, Csajági János, Erdődi István, Földeák Róbert, Gál István, Gulyás Sándor, Hoffer (Udvardi) Miklós, Katona Ferenc, Kulcsár István, Lóránd Lajos, László Anna, Márkus Éva, Révész Zsuzsa és Thurzó Margit) közül végül kevesen maradtak meg a pályán. Békés vizsgarendezéseként Priestley Veszélyes forduló című művét állította színpadra a Madách Színházban. A kötelező fővárosi szakmai gyakorlat után a pályakezdőknek vidéken, a frissen államosított, illetve állami pénzből fenntartott színházaknál kellett elkezdeni a karrierjüket. Így került Békés András egy-egy nemzeti és honvéd színházi évad után 1951-ben, alig 24 évesen Kecskemétre főrendezőnek.

Négy Kecskeméten töltött szezon után az Ifjúsági, a József Attila és a Szegedi Nemzeti Színház következik, mígnem 1960 júliusában mestere, Nádasdy Kálmán a váratlanul elhunyt Stephányi György helyére – Mikó András mellé – a Magyar Állami Operaházhoz szerződteti. A rendező a dalszínházhoz egészen 1989-es nyugdíjazásáig hű maradt, sőt 1987-től főrendezőként is tevékenykedett. Majdnem négy évtizedes operaházi karrierje alatt mintegy 50 előadást állított színpadra. Anyaszínházán kívül rendszeresen dolgozott vendégként is, hiszen a korban szokatlan nyitottsága, munkakedve és tehetsége szétfeszítette a kőszínházi kereteket. Első szabadtéri előadását 1961 nyarán Szegeden készíti, a János vitéz-produkciót egy évvel később A cigánybáró, majd 1965-ben a Bánk bán követi.

Rendezői pályafutása mellett legalább annyira meghatározó volt pedagógusi karrierje. 1958 óta tanított a Színművészeti Főiskolán: színész (1971, 1975, 1981, 1985, 1989), bábszínész (1999), koreográfus (2005) és színházrendező (1979) osztályt vezetett egészen 2005-ig, sőt az 1990-es években dolgozott a Zeneakadémia magánénekes szakán is. Békés András hosszú élete folyamán szinte mindvégig aktív maradt, és megőrizte a színház iránti kiapadhatatlan kíváncsiságát. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából az Operaház kiállítással tisztelgett életműve előtt, 2009-ben kedves tanítványával, Kovalik Balázzsal együtt készítette elő egyik legsikeresebb rendezése, A sevillai borbély felújítását. Békés Andrásnak arra is maradt ideje, hogy hagyatékát rendezze, és az értékesnek ítélt dokumentumokat a különféle hazai színházi gyűjteményeknek adományozza.

A Teátrum alapítója és művészeti vezetője

Bár már az 1930-as évektől működtek Magyarországon szabadtéri színpadok (Margitsziget, Állatkert, Károlyi-kert, Szeged), az újabb nagy építkezési hullám az 1950-es évek elején indult meg (Csajkovszkij Parkszínpad stb.), amikor a nyári kulturális programokat az állam nemcsak biztosítani, de felügyelni is igyekezett. Az 1956 utáni enyhülés jeleként Miszlay István vezetésével 1965-ben indulhatott el a Gyulai Várszínház, ahol elsősorban – és ez sokat jelentett a sematikus szovjet drámák után – magyar történelmi művek kerültek színre. Itt Békés 1968-ban egy ragyogó szereposztásban bemutatott Goldoni-darabbal, A fogadósnővel debütált.[3] A következő nyáron ő maga is a fesztiválalapítók sorába lépett.

Békés András és a Szentendrei Teátrum kapcsolatát vizsgálva a legelső – és legérzékenyebb – kérdés, hogy ki fektette le valójában az alapköveket. Bár a kezdeti években egyértelműen az akkor már országosan ismert rendezőt nevezik meg a Teátrum alapítójának és ötletgazdájának, később egyre több olyan írás jelent meg, melyből úgy tűnik, az alapgondolat a Színművészeti Főiskola hallgatói és Zsámbéki Gábor (akkor még rendező szakos növendék) fejében fogant meg, tanáruk pedig a tervek megvalósításának élére állt és rutinjával, ismertségével segített a kibontakozásban.[4] Az 1968. április 23-án kelt Tervezet a Szentendrén létesítendő nyári előadások ügyében című beadványt mindenesetre ketten jegyzik.[5] Békés András így nyilatkozott erről 1979-ben Kertész Péternek: „Az, hogy színház legyen itt, a főiskolások agyában fogant meg. Aztán, jó tíz évvel ezelőtt, engem kértek, hogy foglalkozzam a gondolattal. Azután már a Teátrum olyannak született, ahogyan én elképzeltem. Az egésznek a létrejöttét, szervezését, az első műsorokat édesapám írói, irodalmi közreműködésével csináltam”.[6]

Beadványukban a következőre hívják fel a figyelmet: „A város centrumában fekvő tér a maga különböző stílusú, összképében leginkább barokk hatást keltő műemlék házaival, hangulatával, természetességével ideális arra, hogy szabadtéri előadás kerete és főszereplője legyen. Fölöslegessé tesz minden színpadot, festett díszletet, itt maguk a házak játszanának, maga a tér. A színészek nem díszletek közül, hanem a környező épületek kapuiból lépnek elő, a történet szinte a nézők között és az ő részvételükkel zajlik le”.[7] Emellett nemcsak a tér használata újszerű, hanem a tervezett repertoár is: „Az irodalmi anyag egyrészt magyar népdalok, népzenék, néphagyományok, másrészt a magyar népi komédiák fennmaradt emlékei. Ez utóbbiak, a magyar drámairodalom kis remekei, a magyar színpadokon alig-alig tudtak még megjelenni. A szentendrei főtéren való szabadtéri játék szinte egyedülállóan lenne alkalmas arra, hogy ezeket eredeti előadási formájukban lehessen feltámasztani”.[8]

Élő színház eleven városban: ez lett a Teátrum szlogenje, s az 1969 nyarán induló vállalkozás első bemutatójára Szentendre városa 280.000 forintot szavazott meg. Bár a tervezett színjátszási forma teljesen újszerű volt hazánkban, ám Molnár Gál Péter szerint mégsem előzmények nélkül való: „Amikor egy évtizede Kazimierz Dejmek ólengyel játékokat szerkesztett színpadra, és nemzetközi sikere nyomán nálunk is műsorra tűzték a Legenda a dicsőséges feltámadásról-t, szinte ugyanekkor jelent meg Kardos Tibor és Dömötör Tekla kétkötetes munkája (Régi magyar drámai emlékek), amely hívogatóan kínálta, hogy kátyúba keveredett színjátszásunk megfrissüljön az erőteljes színi formákat nyújtó szövegtöredékekkel. Mennyire irigykedtünk, amikor De Bosióék társulata bemutatta fölfedezését, az irodalomtörténetből színpadra vonszolt Ruzzantét és arra gondoltunk: hiszen nekünk is van gazdag hagyományunk, amelyhez nem nyúlt eddig színházi ember, holott ezek az erőteljes formák pezsdülést hozhatnának drámairodalmunkba is, kiragadva a szóbeliségből, a franciás drámaszerkesztés megmerevült örökségéből, és tarkább, elevenebb színpadi megjelenésre ösztökélhetne”.[9]

A lapok hetekkel a premier előtt igyekeztek a közönség figyelmét a sajátos darabválogatás felé irányítani: „A színre kerülő művek kultúrtörténetünk újonnan feltárt értékes darabjai, amelyek Békés István kutató munkája során kerültek napvilágra. A Comico-tragoediát 1646-ból származtatják s a XVII. századi magyar nyelvű iskoladrámák ránk maradt darabja. A Pikkó herceg és Jutka Perzsi című játék énekes-zenés stílusparódia 1793-ban került először színre, s ugyanabban az évben könyv alakban is megjelent.”[10] Békés ezen túl a drámaválasztást az alábbiakkal indokolta: „Napjainkban divatosak a drámafelújítások, véleményem szerint azonban egy-egy ilyen elfeledett mű feltámasztásának akkor van értelme, ha a nézők számára élővé tudjuk tenni; a közönséget nemcsak a nyelvezet szépsége, a költészet, hanem a tartalom, a gondolati mondanivaló is hatalmába keríti, éppen úgy hat rá, mint háromszáz évvel ezelőtt, amikor először vetették papírra vagy játszották el. Ezért esett választásom erre az iskoladrámára. Az iskolai színjátszók műkedvelők voltak, előadásaikból tehát egyfajta eredeti, kamaszos báj sugárzott. (…) A Színművészeti Főiskola harminc fiatal növendéke is szerepel majd a Szentendrei Teátrum idei első bemutatóján, rajtuk kívül neves művészek – Psota Irén, Básti Lajos, Basilides Zoltán, Mádi Szabó Gábor, Szabó Gyula, Sztankay István, Konrád Antal – működnek közre” – nyilatkozta a rendező a premier előtt.[11]

A Szentendrére érkező kritikusokat – egy szürkére sikerült évad után – váratlanul érte a megszokottól annyira eltérő, mégis minden ízében színházi élmény. Mintha a rutinos Rajk András is csak keresné a szavakat, melyekkel pontosan át tudja adni olvasóinak a látottakat:

„(…) sem évad nincs, sem színházról nem lehet beszélni valójában az esettel kapcsolatban – mindez azonban nem számít. A jó színház ott keletkezik, ahol csinálják. Annyi baj, ha rendhagyó. (…) Akárhogy is, képtelenség az esetről szabályos kritikát írni. Szabálytalan maga az élmény – ezért nem lehet szabályos az értékelés sem. Az eddigi értékelők is mind kötelezőnek érzik szólni a zöldség és gyümölcs kereskedésről az ácsolt »színpad« jobb oldalán, amelyet Békés András rendezőnek esze ágába sem jutott »kasírozni«, elfedni; az ablakokból kukucskáló civilekről, a betorkolló utcákról szólnak az »értékelések«, stb.”.[12]

A produkciók úgy tartalmi, mint formai szempontból újdonságot hoztak a hazai színjátszás állóvizébe. A két mű rávilágított arra, hogy létezik egy tökéletesen kiaknázatlan és elfeledett magyar színműhagyomány. Azt senki sem állította, hogy a Comico-tragoedia és a Pikkó herceg remekművek. Leporolva sem lettek sokkal többek, mint egy felhőtlen nyáresti előadás bázisai. A Szentendrére látogató közönség azonban örömmel csodálkozott rá a művekre, melyek a szokatlan helyszínen keltek új életre. A Békés és alkotótársai által létrehozott produkció több volt egy jól sikerült vásári komédiánál, a szürke hatvanas években egyfajta szabadság érzetét hordozták.

A sikeres kezdés utáni év nem hozott újdonságot. Nyilvánvalóan nem is volt rá szükség, hiszen a produkció hét előadását nagyjából 3500 ember látta 1969-ben, miközben a Teátrum híre igen gyorsan terjedt. Tehát a darabok még korántsem voltak kijátszva. Békés András azonban nem elégedett meg azzal, hogy változatlan szereposztásban újabb tizennégy hétvégi esten megismételte a korábbi sikert, ezért az este nyolckor kezdődő előadások előtt már két órával újabb – ingyenes – látványosságokkal igyekezett minél jobban „belakni” a Fő (akkoriban Marx) tér környékét. Olcsó János (a főiskolás Székhelyi József játszotta) és társai vásári komédiákkal szórakoztatták az arra járókat (Magyar vásári komédiák, 1970., Magyar népi komédiák, 1971.). Ez lesz az egyik alapja az 1979-es Köztársasági huntzutságoknak. Már 1970 nyarán világosan látszik, mennyire jót tett a kisvárosnak a Teátrum: az előadások lesznek a Szentendrei Hetek eseménysorozat nyitó-, illetve záróeseményei, a MACIVA-tól bérelt nézőteret 100 székkel bővítik, a Fő tér házait tatarozzák, az éttermek gazdagabb kínálattal várják a vendégeket, parkolóhelyeket biztosítanak, a HÉV és a MÁVAUT (a Volán elődje) különjáratokat indít Pestről az előadásokra,[13] de még a Posta is alkalmi bélyegeket bocsát ki.[14]

Szokatlan jelenség, de az előadásra azok a pesti kritikusok is kilátogatnak, akik előző évben már látták. Molnár Gál Péter a Népszabadságban az egyik első ítész, aki megpróbálja elhelyezni a hazai színházak kontextusában a fiatal kezdeményezést: „A Szentendrei Teátrumban Békés András rendezése jelentőségében túlmutat egyetlen előadáson. Nemcsak azért, mert Zsámbéki Gáborral (rendezőtársával) rátaláltak erre a mediterrán terecskére és az Állatkerti Színpad, a Margitsziget és Szeged Dóm tere (negyven évnyi hazai szabadtéri rendezvények) után először nekik sikerült megvalósítaniuk olyan szabadtéri előadást, ahol a mű szervesen együtt lélegzik a környezettel, kapcsolatuk nem mondvacsinált; nem idegen mintáknak a meg nem felelő éghajlati viszonyok alá átplántálásával van dolgunk, hanem színjátszásunk múltjában való tudós kutakodás, a legelevenebb hagyományok élesztgetése hozta meg az eredményt. (…) Békésék munkája tehát nemcsak azért jelentős, mert példát mutat, hogy nem a tűzijáték és a lovas-fölvonulás a szabadtér legfőbb értéke, hanem a színészi játék harsabb és szélsőségesebb fogalmazása. Szentendre nemcsak azért jelentős színházi életünkben, mert példát mutat drámai értékeink és feledésbe merült formáink fölelevenítésére, hanem azért is, mert az előadás létrehozásának, a próbamódszernek új megközelítésével találkozhatunk Békés Andrásék munkájában”.[15] S hogy mik ezek a módszerek? M. G. P. szerint a legfontosabb az egyszerre kidolgozott és mégis felszabadult összjáték, melyben a főszerepeken kívül minden feladatot a Színművészeti Főiskola ifjú és lelkes hallgatói játszanak.

A Teátrum 1971 nyarán két újabb premierrel jelentkezik, a rendezői feladatokat ezúttal Békés Ruszt Józsefre és Oberfrank Gézára, illetve Sík Ferencre ruházza át. Az első mű Giovanni Paisiello Botcsinálta bölcsek (I filosofi immaginari) című vígoperája, mely arról nevezetes, hogy ez volt az első Magyarországon magyarul előadott olasz vígopera. A szentendrei premierhez természetesen Békés István új fordítást készített, a négyszereplős művet az Operaház szólistái, Dunszt Mária, Kalmár Magda, Miller Lajos és Várhelyi Endre énekelték, a Műegyetemi Zenekart ezúttal is Oberfrank vezényelte. A vígoperát – az egyes kritikák szerint kissé hosszúra nyúlt estéken – a Szüzesség acél-tüköre követte, melyet ismét Békés István állított össze a bibliai József történetei alapján 16. és 17. századi színműrészletek felhasználásával. A program tizenkétszer, míg a Comico-tragoedia–Pikkó herceg páros további három alkalommal volt látható, az előző évről áthozott vásári komédiák után.[16]

„Szentendrével olyan színházat »találtunk ki«, ha szabad így kifejeznem magamat, amely egyszer és mindenkorra meghatározza a lehetséges hangvételt. Ez a színház maga az utca, a tér, maga a város – mint ahogy valaha a színház, a színjátszás innen lett azzá, ami ma. A szereplőknek az ingyen (és szívesen látott) nézőkön kell keresztülpréselniük magukat, így mondhatni lehetetlen, hogy elveszítsék kapcsolatukat velük és a többiekkel, akik az ácsolt nézőtéren foglalnak helyet” – nyilatkozta a művészeti igazgató a Teátrum előadásait mindig nagy rokonszenvvel kísérő Rajk Andrásnak.[17]

1971 novemberében a „Szentendrei Teátrumról tanácskoztak a szentendrei tanács végrehajtó bizottságának pénteki ülésén. Megállapították, hogy létrejöttek a Szentendrei Teátrum végleges nyári színházzá alakításának feltételei. A végrehajtó bizottság az igazgató kinevezéséig Békés Andrást a művészeti, Róna Lászlót a gazdasági feladatok elvégzésével bízta meg”.[18] A város részéről tehát minden adott volt, hogy a Teátrum immáron intézményesült keretek között folytassa a működését.

Itt azonban felmerült egy kérdés, mely talán az egész Békés András-jelenség egyik nyitja is. A rendező egészen kis korától fogva a szabad színjátszás híve volt. Professzionális színházat azonban az 1950-es évektől kizárólag intézményesített (és nyilvánvalóan szigorúan ellenőrzött) keretek között lehetett csinálni. Az ős-Szentendre egyfajta lázadás is lehetett nemcsak a megrögzött színjátszási forma, hanem az intézményi keretek közé zártság ellen is. Az ország vezető színészei nyári estéken legfeljebb félórai utazással egy bájos város főterén találták magukat, ahol a szabad ég alatt kötöttségektől mentesen játszhattak. Nem csoda, hogy a művészek mellett Békés is fürdött ebben a nyári kavalkádban. Az intézményesülés pedig részben ezt a szabadságot vezette vissza a kötelező keretek közé.

Az 1972-es nyáron ismét a júliusi hétvégéken, hét-hét alkalommal, változatlan szereposztással játszották az előző évi műsort. Mintegy a szezon beharangozásaként a Film Színház Muzsikában hosszabb interjú jelent meg Békés Andrással, melyből kiderült, hogy mennyire párhuzamosan gondolkodott rendezőként és pedagógusként. „Sok mindennel foglalkozom: rendezek az Operában, csinálom a Szentendrei Teátrumot, de szívügyem mégis a Főiskola! Tulajdonképpen a Szentendrei Teátrumot is szinte a főiskola kedvéért hoztuk létre, azért, hogy ott valóságos színpadon, közönség előtt már a második évtől kezdve gyakoroltathassuk a színjátszást növendékeinkkel. (…) Az új főiskolások szerepeltetése segít megőrizni a bemutatott darabok frissességét, élő lüktetését. Szentendrén felhasználjuk mindazt, amit a főiskolások tanultak, amit tudnak – tulajdonképpen erre építjük az előadást. (…) Példánk: a kor iskolaszínháza, a mi iskolaszínházunkból, a Főiskolából, mint bázisból kiindulva, ami már nem formai hagyomány, hanem élő valóság. Az 1973-as előadásra már most készülünk, de természetes, hogy az más lesz, mint az eddigiek voltak. A főiskolai hallgatók szerepe egyre növekszik majd, bár a neves színészek szerepeltetéséről nem mondunk le. De valamiféle laboratóriumi, vagy műhelymunka nélkül nem lehet semmiféle újat kezdeni, s erre a Főiskolán van a legjobb és a legtöbb lehetőség.”[19]

Hiába a négy sikeres szezon, Békés András az 1972-es nyár után váratlanul megválik a Teátrumtól, átadva annak vezetését Zsámbéki Gábornak. A pontos okokat ennyi év távlatából nehéz rekonstruálni. A fesztivál tavaszi beharangozó sajtótájékoztatóján még a következő szezon terveiről beszélt, megemlítve, hogy a négy éve futó Comico-tragoedia és a Pikkó herceg éppúgy, mint a Paisiello-vígopera a Szüzesség acél-tükörével együtt utoljára lesz látható, helyüket egy következő régi magyar mű foglalja majd el.[20] Egy 1976-os interjúban a rendező az egykoron sok találgatásra okot adó távozására az alábbi magyarázatot adta: „Akkoriban a Szentendrei Teátrum művészeti vezetője voltam, és két éven át készültem Bornemisza Magyar Elektrájának szentendrei előadására. Az eredeti művet játszottuk volna el. Az előadás azonban, máig sem kideríthető ok miatt, nem jött létre, és most először mondom el, noha gyakran megkérdezték már, hogy emiatt hagytam ott Szentendrét. És őszintén mondom: nem volt harag bennem, sem sértődöttség, csak nagy-nagy csalódás”.[21] Békés András távozásával más irányt vesz a Teátrum, megszűnnek a zenés művek, s miután Békés István elhivatottsága és tárgyismerete nélkül régi magyar darabot sem volt könnyű találni, az elkoptathatatlan Shakespeare-t veszik elő, a Vízkeresztet fiatal színészekkel a pályakezdő Iglódi István állítja színpadra.[22]

Egykor Békés András sem gondolhatta, mennyire váteszszerűek lesznek Bános Tibor 1969-es mondatai, melyek meglepően találóan jellemzik a rendező és a Teátrum több évtizedes, viharoktól sem mentes kapcsolatát: „Nemcsak a színházakat nevezték egykor teátrumoknak, hanem egy-egy város főterét is, ahol a nyilvános kivégzéseket, illetve az azokat megelőző, úgynevezett »látványosságokat« – kerékbe törés, karóba húzás, felnégyelés, deresre húzás stb. – bonyolították le. Ez a kegyetlenkedéssorozat rendszerint közönség jelenlétében, színházszerűen folyt: a nemesek számára például padokat ácsoltak, a köznép pedig háztetőkről, ablakokból figyelhette a véres szenzációt”.[23]

Hét évnek kellett eltelni, míg Békés András visszatért Szentendrére. A Teátrum vezetője ekkor Ádám Ottó volt. Kerényi Imre 1977 nyarán vette birtokba a város fölött elterülő Templom teret, Békés András itt állította színpadra a Köztársasági huntzutságok címre keresztelt, a térre és az alkalomra írt darabot. „Amikor a komédiásjátékokat csináltam, már éreztem, hogy nem elegendő: a régi játékokat ironikus felhanggal előadni. Sokszor gondoltam arra, hogy amit apám a Magyar Pitaval-ban közreadott, azok a kor krimijei. Az az elgondolásom alakult ki, hogy mai történetek színrevitelével mai aktualitásokat kellene elmondani” – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek.[24] Békés ezzel a produkcióval a Teátrum gyökereihez tért vissza, hiszen ismét a főiskolásoké lett a főszerep egy középkori vásárokat megidéző performanszban. „A Templom tér lezárt térségébe »csúszópénzzel« lehetett bejutni, s ezzel a szellemes ötlettel megadták a »huntzutságok« alaphangját, játékos hangulatát. Ebben a térségben négy ácsolt színpad volt, a nézők – állandóan nagy tömeg hullámzott körülöttük, mutatva, hogy népünk már elég fejlett a csúszópénz használatában! – szinte minden pillanatban szemtanúi, majdnem azt mondtam: résztvevői lehettek a színpadi jeleneteknek, moralitásoknak. Mert a »huntzutságok« mondanivalója az erkölcs volt, a vásári komédiákhoz illő játékos hangvételben” – foglalta össze a látottakat Benkő Tibor a Szabad Földben.[25] A vásári komédia tizenkét előadásának nem lett folytatása, így Békés András és a Szentendrei Teátrum útjai ismét hosszú évekre elváltak.

A vígopera-rendező

Míg a színházteremtő Békés András szentendrei munkássága meghatározó a Teátrum életében, addig az a három vígopera, melyeket az 1980-as évek közepétől a városban színpadra adaptált, korántsem volt ennyire jelentős alkotás sem a színház, sem a rendező életében.

Az olykor igen hányattatott sorsú Teátrum vezetését 1985-ben dr. Malonyai Dezső veszi át, akinek pályafutása többször keresztezte Békés Andrásét. Az 1950-es években együtt dolgoztak Kecskeméten, együtt tanítottak a Színművészeti Főiskolán, Malonyai igazgatóként többször hívta Békést vendégrendezőnek a Fővárosi Operettszínházba, a Művelődésügyi Minisztérium színházi főosztályának vezetőjeként (1965–1976) pedig bizonyára volt szava a Teátrum létrejöttében is. Malonyai számára természetes lehetett, hogy a Pethes György által rendezett, a Nemzeti Színház művészeivel színre vitt Tisztújítás mellett meggyőzi Békés Andrást a visszatérésről.[26]

Bár már 1983 nyarán, Kerényi Imre Három a kislány produkciójával ismét színre kerültek zenés művek Szentendrén, a vígoperák Békés András újabb munkái által nyernek végleg polgárjogot a Teátrum műsorán. Mintha 1985 nyarára a sajtó elfeledkezett volna Paisiello 1971-ben feltámasztott kisoperájáról, s a Fő téren bemutatott Szerelmi bájitalt mint a Teátrum műfaji újítását hirdették. Békés András ezzel a remekművel tért vissza Szentendrére, melynek színrevitele nem lehetett igazán nagy kihívás számára, részben azért, mert a vígoperát addigra már két különböző rendezésben, 1964-ben, illetve 1978-ban színpadra állította az Erkel Színházban. Donizetti műve ismét evidens választásnak bizonyult, lévén a város főtere tökéletesen alkalmas egy olasz kisváros sürgő életének megjelenítésére. Békés András nemcsak a helyszínre igazított rendezéssel maradt hű egykori eszméihez, hanem azzal is, hogy az operaházi énekkar helyett saját színinövendékeit állította be a karfeladatokra.[27] Az előadás nagyszerűségét az elmúlt évtizedek távlatából lehet igazán értékelni. A rendező ugyanis nem tett se többet, se kevesebbet, mint hogy négy ragyogóan működő főszereplővel (Zempléni Mária, Gerdesits Ferenc, Csurja Tamás és Gregor József) a maga természetességében állította színpadra a vígoperát. A művészek egyszerre veszik komolyan a feladatot, és élvezik ők maguk is a felhőtlen nyári játékot. A produkciót változatlan szereposztásban 1986 nyarán újabb hat estén megismételték.

Az 1980-as évek a megújulást jelentik Békés András rendezőművészetében és egyúttal a teljesen elszürkült hazai operaéletben is. A négy szereposztásban betanított Pillangókisasszony (1983), az Operaház megnyitása utáni Anyegin (1984), a számos szakmai vitára okod adó Sevillai borbély (1986), a Traviata (1986), a felfedezett Boleyn Anna (1987), a Dido és Aeneas – Mario és a varázsló egyfelvonásos páros (1988), végül az alig néhány előadást megért Kékszakállú herceg vára (1989) kivétel nélkül fontos produkciók lettek. Emellett 1987-ben Petrovics Emil a nyugalomba vonult Mikó András helyett kinevezi az Operaház főrendezőjének, így végre nagyobb súllyal vehet részt a színház vezetésében. Békés Andrásnak az operaházi – és főiskolai – munkája mellett a szentendrei vígopera-sorozat folytatására is marad energiája. Ismét olyan művet adaptál színpadra, melyet jól ismer, hiszen a Hamupipőkét 1965-ben ő mutatta be az Erkel Színházban, s a produkciót 1981-ben felfrissítve ismét színpadra állította a Köztársaság téren. „Nem túl gyakori, hogy egy opera-előadás közönsége dőljön a kacagástól. Még akkor sem mindig kacag a nézőtér, ha vígopera van műsoron. Most, Szentendrén, a Teátrumban, Rossini Hamupipőke című vígoperájának előadása azon kivételek közé tartozik, amelyek úgy nyújtanak kifogástalan zenei élményt, hogy közben remek színészi produkcióval is szolgálnak” – írta a Népszava ítésze.[28]

Ellentétben a Szerelmi bájitallal ez az előadás nem emlékeztet az operaháziéra, sokkal inkább előtanulmány a Szegedi Nemzeti Színház 1991-es produkciójához. Békés ezúttal ismét a színház egy ősi formájához nyúl vissza. A produkció egyfajta vásári színjátékra hajaz, a játéktér központjában egy rongykupaccal, sok néma szereplővel és felhőtlen mókázással. A Szerelmi bájitalhoz hasonlóan a Hamupipőke is két nyáron (hat-hat előadásban) szerepelt a Teátrum műsorán.

A következő nyarakon az operasorozat folytatódik – Cimarosa: Titkos házasság (1991), Rossini: A s[z]evillai borbély (1992, 1993), Mozart: Cosi fan tutte (1994), sőt, 1993-tól a Pikkó herceg is visszakerül a műsorra Ruszt József adaptációjában –, de Békés András nélkül. Pedig az alapító gyakran megjelenik a Teátrum előadásain, hiszen az év egy részét a Szentendre melletti Boldogtanyán lévő nyaralójában tölti. Ám ahhoz majd’ egy évtizednek kellett eltelnie, hogy a rendezői feladatoktól visszavonult Békés András elkészítse szentendrei hattyúdalát. A helyszín új: 1996 nyarán a Városháza díszudvarán Donizetti Don Pasqualéját állítja színpadra, melyet néhány évvel korábban szintén Gregor Józseffel megrendezett már Pécsett. A fiatalokat ezúttal Oberfrank Péter karmester, Sinka Kriszta és Haramza László képviselte, Békés kedvelt buffo baritonja, Sárkány Kázmér mellett. A premier fontos esemény lett, melyen megjelentek azok a művészek is, akik részt vettek a Teátrum első premierjeiben. A fővárosi kritikusok még a következő évben is kimentek Szentendrére. 1997-ben a város díszpolgára lett Békés András.

A Don Pasquale az egyetlen opera, melynek megvalósítási formájával Békés András nem tett több kísérletet, mielőtt Szentendrén megcsinálta volna, „csak” az operaházi visszavonulását követő három pécsi produkciója egyikeként foglalkozott vele 1992-ben. Donizetti műve – melynek a szövegét is kivételesen maga a komponista jegyzi – különleges helyet foglal el nemcsak a szerző életművében, hanem a vígopera-irodalomban is. A nősülni vágyó idősödő Pasqualét sikerült a zeneszerzőnek egyedi és igen mély színekkel ábrázolni, a figura nem véletlenül lett a buffó baritonok, basszusok egyik legkedveltebb szerepe. Gregor József az 1970-es évek közepétől töltötte meg a pesti és vidéki színházakat Don Pasqualeként. Az ő szentendrei szerepeltetése mindig garancia volt a sikerre, ám Békés András nemcsak ezért dolgozott szívesen a basszistával. A művészben ugyanaz az ősi komédiásvér csörgedezett, mint a rendezőben.

Donizetti műve 1949 óta képezi szerves részét a hazai operarepertoárnak, Nádasdy Kálmán rendezése egészen a legutóbbi évekig volt műsoron. A szentendrei szereplők közül Gregor József 1977-ben, Sárkány Kázmér 1992-ben állt be az elkoptathatatlan operaházi produkcióba. A rendező, a közreműködők, a kritikusok és a közönség jó része is bármilyen Don Pasquale-előadást az operaházihoz mért. Pest vonzáskörzetében Békés András volt az első, aki kimozdította a vígoperát a több mint fél évszázados tradíciójából. A rendező, aki ezúttal kivételesen a produkció látványtervezője is volt, a természetes játéktéren kívül egyetlen erkélyhez vezető vaslépcsőt igényelt, s kelléket is alig: két fotelt, egy asztalkát és néhány használati tárgyat. Békés nyilvánvalóan bízott az általa irányított művészekben, de nem akarta azt, hogy gondosan kidolgozott játékukról bármi is elvonja a figyelmet. A rendező nem alkotta újra a figurákat, pusztán lefújta róluk az évtizedes port. Mindez természetesen leginkább a címszereplőre igaz. Gregor ekkor már több tucat (de talán többszáz) estén alakította a figurát, mely eggyé vált vele. Békés képes volt arra, amire kevesen a basszista pályafutása alatt: kimozdította őt a komfortzónájából. Az szentendrei Pasquale így nem a megszokott bácsika, inkább egy bepókhálósodott agglegény, akinek a házasság gondolata nem több szeszélyes ötletnél. Maga döbben meg a legjobban, amikor Malatesta azonnal kerít számára menyasszonyjelöltet. Már ekkor visszakozna, de az események lendülete őt is elsodorja. Gregor első áriája („Véremben tűz lobog, nem bírok várni”) alatt öregúrból tetterős férfivá változik. A basszista egy szemüveget kap a rendezőtől, mely három felvonáson keresztül lesz a figura legfontosabb kelléke, kapaszkodója.

A mély pillanatok mellett Békés igazi nyári vígoperát rendezett, számos ősi színpadi és zenei poénnal, kikacsintással, a közönség kegyeit keresve. Az énekesek olykor kisétálnak a nézők közé, bevonva őket a játékba, ahogy néha Oberfrank Péter karmester is szereplővé lép elő. Békés azt a kedves szemtelenséget is megengedte magának, hogy amikor Norina Pasquale legnagyobb megdöbbenésére közli, hogy este elmegy az Operába, megváltoztatva a szöveget Szentendén ezt énekeltette: „Elmegyek a Teátrumba”.

Békés András szentendrei működését két jól elválasztható periódusra lehet bontani, az alapítás, színházrendezés és színdarab-felfedezés (1968–1979), illetve a vígoperák adaptálásának (1985–1997). korszakára. Színháztörténetileg sejthetően az első időszak a kiemelkedőbb, a második valójában nem más, mint egy tudása teljében lévő clown jutalomjátéka. A Teátrum létrejöttében Békés szerepe megkerülhetetlen, hiszen az a határozott és Magyarországon sohasem látott karakter, mellyel a szentendrei nyári előadások berobbantak a hazai színházi életbe, neki köszönhető. Végül Békés a maga finom és rafinált eszközeivel egy utolsó fricskát engedett meg magának, amikor a Don Pasquale közkedvelt Háznép karát úgy rendezte meg, hogy a kórus végig szinte mozdulatlanul, rezzenéstelen iróniával nézett szembe a közönséggel, miközben Fischer Sándor ragyogó fordítását énekelték:

„Folytonos és örök ez a hajsza!

Senkinek nincsen egy perc nyugodalma! (…)

Lót-fut az ember, akár a bolond,

Míg füle cseng, a feje kong, agya zsong. (…)

De egy a jó itt, ebben a házban,

Hogy olyan lázban repül a pénz! (…)

Csöndet, csöndet! Hallom, jönnek!

Csitt, csitt, s repül a pénz!”