Szentendre a Teátrumban 1989 előtt

Miközben Szentendrén és Budapesten is a Szentendrei Teátrum huszadik évadát ünnepelték, jubileumi cikkek és tanulmányok készültek, mintegy váratlanul olyan konfliktusok kerültek felszínre, amelyek nemcsak az ünneplésnek, hanem magának a fesztivállá nőtt Teátrumnak a létjogosultságát is megkérdőjelezték. 1988 novemberében, a rendszerváltozás előtt, de már a „peresztrojka” hazai mutációja alatt, a Magyar Távirati Iroda tudósított arról, hogy a huszadik évét betöltött Szentendrei Teátrumot épp Szentendrén, a formálódó kistérségi nyilvánosságban, az önkormányzatban olyan támadás érte, ami alapjában veszélyeztette a bejáratott, látványos és rutinná vált működést. Az országos sajtóban is nagy visszhangot kiváltó eseménysorozat kezdetén, az MTI hírén megrökönyödve, a Film Színház Muzsika riportere – az országos sajtóban egyedülálló módon – igyekezett megérteni a konfliktus helyi okait is. Jálics Kinga Viharfelhők a teátrum fölött című riportja harminc év távlatából is hiteles összefoglalása a Szentendrei Teátrum első két évtizedének.[1] Írásából ezért is érdemes hosszabban idézni: „Fölfigyeltünk a napokban a Magyar Távirati Iroda egyik hírére, amelynek azt a címet adták A Szentendrei Teátrum ellen… Tájékoztattak, hogy viharos ülést tartott a Szentendrei Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága. A napirenden a Szentendrei Nyár idei programjának értékelése szerepelt. A Hazafias Népfront városi bizottságának titkára szót emelt az ellen, hogy a városka szép Főterét elcsúfító monstre szabadtéri színpadot a jövő nyáron is felállítsák. Az ormótlan alkotmány nincs összhangban a tér hangulatával. Elcsúfítja a teret, s egész nyáron akadályozza az idegenforgalmat. Kifogásolta továbbá az előadások színvonalát, s azt, hogy a darabok megválasztása se mindig illő a hely stílusához. Kérte: a tanács írjon ki pályázatot új, megfelelőbb színpad és nézőtér kialakítására, s javaslatot tett a műsorpolitika megváltoztatására is. (…) A város föllázadt volna híre-neve egyik sajátos színfoltja ellen?”[2]

A Film Színház Muzsika újságírója nem volt rest, hogy Szentendrére siessen, és a helyi illetékessel folytasson párbeszédet a Teátrum megmentéséért azzal, hogy országos ügyet csinál a kistérségi konfliktusból. Ám a felvilágosult, progresszív kultúrújságíró – bár a skandalumot kezdeményező HNF titkárt nem szólaltatta meg –[3] az egyre inkább a korszellemnek megfelelni kívánó illetékes szavain keresztül érthetővé tette azt a folyamatot, ami elvezetett a Szentendrei Teátrum 1988 végére eltagadhatatlan válságához. Az általa lokálpatrióta jelzővel illetett városi tanácsi művelődési osztályvezető, Szabó Ferenc az újságíró kérdéseire két, a Teátrum történetében meghatározó, már-már színháztörténeti értékű dokumentumot ismertetett, azokkal jelezte a városi felfordulás lehetséges okait: „Mintegy bibliaként olvasgatom a Teátrum sorsán gondolkodva – mondja.

Az egyik szöveg egy tervezet. Aláírói az alapítók. Békés András, az Állami Operaház főrendezője és Zsámbéki Gábor, a színművészeti főiskola rendező szakos hallgatója (!). A dátum: 1968. április 23. Többek között elmondja, hogy »a város mennyire alkalmas fesztiválok rendezésére. Főtere barokk hatást keltő műemlék házaival, gyönyörű hangulatával, természetességével ideális arra, hogy egy szabadtéri előadás kerete és főszereplője legyen. Fölöslegessé tesz minden színpadot, festett díszletet – itt maguk a házak játszanak, maga a tér. A műsor magába foglalná a XVIII–XIX. századi magyar népi és városi színjátszás legjobb elemeit, túlnyomó többségében énekes, zenés, táncos, vidám jellegű lenne…«

– Zseniális megsejtések – mondja Szabó Ferenc, hogy csak a leglényegesebb megállapítását rögzítsem, miközben fölidéztük, mikor teljesültek szépen a fenti elképzelések, s mikor torzultak más irányba.

A másik dokumentum, amelyet Szabó Ferenc különös szeretettel forgat és sűrűn olvas belőle: Kerényi Imre műve. A tizedik évfordulón rendezett kis főtéri népünnepélyre készült. Fölidézi a múltat, megidézi a jövőt. Az 1969-es országos sikert: a Comico Tragoediát és a Pikko herceget. Ezek az előadások több nyáron át repertoáron maradtak. A nézőtéri tribün akkor még a Cirkusz és Varieté Vállalattól kapott kedves, hangulatos, fából ácsolt, nem magas padsorokból állt. Majd az egy játszási helyen működő Teátrum kinőtte önmagát – mondja Kerényi –, s elindultak a Templomtéri Játékok. (Akkor még a színház produkciójában.) Sorra elmeséli, mikor, hányszor újult meg a művészeti vezetés – ebbe most talán ne mélyedjünk bele. 1976-ban a jegyekért ostromló közönség igényeinek kielégítésére elkezdődött a probléma! – kiált fel a művelődési osztály vezetője. Mindenesetre Kerényi akkori elképzelései szerint (…) a Teátrum úgy tud megújulni, ha nem ragad meg egy helyben, más helyszíneket keres: a Templom teret, a Rab Ráby teret. Gondolt arra, milyen szép lenne a Csíksomlyói passiót mozgó nézőtérrel a Szabadtéri Múzeumban előadni. Görög színházi tervei voltak a Dömör-kapu környékére, mások a városház udvarára”.[4]

Nem tisztünk utólag meg- és elítélni a Szentendrei Teátrum művészeti vezetőinek egykori koncepcióit. Különösen érdekesek a Szentendrei Teátrum huszadik évében felszínre bukkant konfliktusok egykori dokumentumai, mert a bennük megjelenő határhelyzet az érdeklődő olvasó-kutató számára akaratlanul is ablakot nyit a lehetséges múltra.[5] Az 1988 végi határhelyzet dokumentumából – ha akaratlanul is – az is kiderülhet utólag, hogy miként alakult át egy eredetileg „forradalmi” színházi kezdeményezés az intézményesülés minden önkéntelen kompromisszumával együtt mindannak a tagadásává, aminek eredetileg indult. Az eltérő koncepciójú művészeti vezetők idővel a korszak intézményesült vezető művészeivé lettek, és az általuk fémjelzett műsor- és kultúrpolitikai irányváltások nem annyira esztétikai felfogásaik eltérő mivoltából, személyiségeik különbözőségéből, de még csak nem is a formális-informális kultúrpolitikai hierarchiában elfoglalt eltérő helyzetükből fakadt. Az idézett és a hangsúlyozott határhelyzet okán szokatlanul informatív és egyben önreflektív dokumentum arra a fokozatos folyamatra világít rá, amelynek lényege magának az eredetileg forradalmi színházművészeti vállalkozásnak az intézményesülése volt. Ennek az intézményesülésnek lett az eredője a műsorpolitika radikális megváltozása, a Teátrum túlterjeszkedése, és az eltagadhatatlan konfliktus a város és a „híre-neve egyik sajátos színfoltja” között. Hangsúlyozni kell, hogy az 1988 végén felszínre tört konfliktus – legalább az 1970-es évek közepétől – folyamatosan fennállt. Az idézett Kerényi-féle Teátrum-fesztiválváros koncepció és Szentendre város lakói közti látens konfliktus már évekkel korábban, egy Ludas Matyi-karikatúrában is megfogalmazódott. A rajzon a szentendrei főtér volt látható, hatalmas bazári tömeggel. A tömeg szélén egy „értelmiségi kinézetű” fej azt mondja, hogy: „Már csak az itt lakókat kell elüldözni, hogy vurstlivá alakíthassuk a várost!”[6]

A város – a Teátrummal együtt – az 1960-as évekhez képest, az 1980-as évek közepére radikálisan átalakult. A csendes, elfeledett, félig-meddig mezőgazdasági jellegű kisváros egyre inkább hangos vurstlivá alakult át.

A Szentendrei Teátrum intézményesülésének kistérségi jele volt, hogy a jubileumra megíródott az a helytörténeti szöveg, amely nem kevesebbet vállalt, minthogy bebizonyítsa a Szentendrei Teátrum több mint évszázados helyi hagyományainak létezését.[7]

Szóban forgó tanulmányunk – bár az elején hangsúlyozottan az ellenkezőjét igyekszik adatolni – a Szentendrei Teátrum előzménynélküliségét és kívülről érkezését, és nem kis mértékben a városi társadalomból való kívülmaradását mutatta be, ha akaratlanul is. A jelzett tanulmányra is jellemző a helytörténeti hagyományteremtés kényszere, ami az adott esetben abból állt, hogy jelezte a városban valaha élt – főként visszavonult – egykori színészek jelenlétét, hogy aztán kijelentse: „Nem minden előzmény nélkül született meg tehát a Szentendrei Teátrum gondolata”.[8] E sorok írója erősen kételkedik abban, hogy a Teátrum gondolatának kitalálói a gondolat megszületése előtt hallottak volna a G. Sin Edit által a helyi színházi hagyományok hordozóiként említett Vujics Joakimról, Stéger Ferencről vagy éppen Rakodczay Pálról. De nem kell e sorok szerzőjének megérzésére hagyatkozni, hiszen az egyik teátrumalapító édesapja, Békés István egy 1972-es szövege, amit épp a Teátrum újhagyományúságának szentelt, tökéletesen rávilágít mind a hagyománynélküliségre, mind az intézményesüléssel járó hagyományteremtési kényszerre, arra, aminek a fentebb említett jubileumi „színháztörténeti” tanulmány tökéletesen megfelelt. Békés István a hagyomány nélküli Szentendrei Teátrumot helyezte el az 1972-es, bukolikus, zanzásított várostörténeti dolgozatában: „A hagyományok gyökerei mélyre-messzire nyúlnak, de ha a törzset nem frissítik, nem újítják, a hagyományok könnyen elenyésznek, megsemmisülnek. Ám mikor néhány esztendővel ezelőtt a Szentendrei Teátrum gondolata megszületett, néhányan úgy képzelték, hogy ezzel valamiféle régi szentendrei teátrális tradíciókat támasztanak fel. Talán Vujics Joákimra gondoltak, aki Budán csinált szerb színházat, vagy Rakodczay Pál jutott az eszükbe, a színigazgató és író, aki sokáig élt Szentendrén, és itt is halt meg, de soha eszébe nem jutott, hogy Szentendrén komédiával kísérletezzen. Csakhogy a teátrumalapításnak, az új hagyomány-alapozásnak nem volt semmi színházi hagyománya, a városka varázsa, főterének alkalmas szépsége sugallta a gondolatot. (…) Szentendrét egy ideig elfeledték, aztán újra felfedezték. A feledés is, az újrafelfedezés is történelmi sorsfordulót jelent. A feledés a hanyatló korszak tünete, a felfedezés, a feltámasztás a jövőt teremtő korszakoké. Szentendre talajában gazdag új hagyományok gyökeresedtek meg, múltat őrző tetői alatt már a jelenben is a jövő fényei világítanak”.[9]

A Békés István által lelkesen leírt gazdag, új és leginkább helyi hagyományokkal nem bíró, épp az 1970-es évek elején Szentendrén meggyökerező „hagyományok” között a Teátrum mellett a szentendrei festészetet, képzőművészetet, a múzeumokat és különösen Kovács Margitot találjuk.

Békés István fia, Békés András a Szentendrei Teátrum gondolatát a színháztól nem idegen másolás szándékában fogalmazta meg 1969-ben. „Sok külföldi előadást, fesztivált látott Békés András, ezek után határozta el: ebben a környezetben olyan sajátos színházi előadásokat kell tartani, amilyeneket a nézők sehol másutt nem láthatnak, s amelyek (…) egyidősek a házakkal”.[10]

Minden jel szerint új tradíció megteremtése zajlott az 1970-es évek Szentendréjén. Látszólag e tradíciók, ahogy annak ápolói is, a városba kívülről érkeztek. Ám valójában a Teátrum története, ahogy Szentendre múzeumvárossá, turisztikai célponttá, üdülőtelepüléssé változása éppúgy egy tágabb történet várostörténeti fejezete volt, ahogy az volt – a fentiekkel szorosan összefüggésben – a Pilis-dunai agglomeráció divatossá válása, Szentendrével a középpontban. A szűkebb környék és Szentendre az 1960-as évek közepétől – Békés István szavaival – a feledésből az újrafelfedezés korába lépett.[11] Mint a korszak és a rendszer irodalmára, pontosan érezte e folyamatok történelmi távlatait, igaz: azokat jelentőségükben és hatásukban eltúlozta. Ám a saját korának radikális szentendrei változásait a Teátrum prizmáján keresztül pontosan érzékelte Békés István. Kétségtelen, hogy a korszakban a Teátrum megjelenésével, felfutásával, majd annak válságba kerülésével együtt, azzal történelmileg párhuzamosan zajlott Szentendre mint város átalakulása, megyei, majd országos ügyként való megjelenése, felfutása, majd válságba kerülése, ami megfogható a Teátrum története mentén is.

Míg a helyi pártvezetők a megyei sajtóban rendszeresen hangoztatták a város „vegyes” jellegét, és ezen belül a helyben lakó ipari munkásság súlyát és fontosságát, a várostervezés az ipart az 1960-as évekre „leírta”. A hivatalos propaganda szintjén ugyan a szentendrei munkások és az ipar rendre mint városképző és meghatározó faktor szerepeltek, ám a valóságban ez a propaganda valódi anyagi erővé a hetvenes évek közepétől nem válhatott. Nem úgy, mint az ekkorra kiformálódó új-szentendreiség, amelyben a hagyományos és a nagyipar már csak anakronizmus lehettek. Jellemző a fentiekre egy 1970-es terjedelmes cikk Szentendréről. A szerző sorra veszi a korszak ismert szentendrei toposzait, hogy a cikk végén – a városi párttitkárt idézve – jelezze, élnek itt munkások is. „Vándor, ki ide belépsz, emeld meg a kalapod. De erre nem is kell senkit biztatnunk, a legmegátalkodottabb, idegenből jött lokálpatrióta is szó nélkül megemeli itt a kalapját. Szentendre a Dunakanyar déli kapuja, sokak által megcsodált és szívesen látogatott hely, melynek varázsát a kisváros barokk stílje, történelmi levegője, a Duna lágy vonala, a Ferenczy Múzeum, a készülő skanzen, a szoborkert, és ezeken túl számos új vonás, többek között a szentendrei hetek, a teátrum gazdagítja. De egy város karakterét, gazdagságát elsősorban a benne élő emberek határozzák meg. És ebben a kisvárosban közel 4000 munkás él, és ebben a városban élnek a Mathiász Tsz dolgozó parasztjai, a szorgalmas mérnökök és pedagógusok, ebben a városban élnek a nagy, már befutott mesterek és a kezdő piktorok”. Maróthy László városi párttitkár, miután sorra vette a lakáskérdést, a közművek állását, az intézményellátottságot és az élelmiszerellátás gondjait, a növekvő idegenforgalmat, így fejezte be nyilatkozatát: „Itt van az osztály, a szentendrei városi munkásság, amelyre politikailag, erkölcsileg és gazdaságilag is építeni lehet, és a munkásokkal együtt a város lakóinak, a lakosok valamennyi rétegének fokozottabban kell osztozni a város gondjaiban, és cselekvőbben kell részt venniük a gondok orvoslásában. Szentendréért érdemes”.[12] A városról szóló elragadtatott cikkek még egy darabig jelezték a Maróthy által is említett ipari munkásságot, ám ekkoriban legfeljebb az idegenforgalom és a szentendrei művészek után – ha egyáltalán– kerültek említésre. Akkor is kizárólag a megyei napilapban. Az országos lapok számára a szentendrei ipar és munkásság nem jelentetett említésre méltó példát. Jellemző egy 1971. márciusi lírai írás a városról és a városhoz: „Szentendre nemcsak város. Fogalom is. Sémává merevült asszociációk, közhelyek takarta fogalom: ’festők városa, ékszerdoboz, a dalmát város, Dunakanyar gyöngyszeme’. Hajdanán kereskedelmi központ. Most idegenforgalmi központ. 1967-ben még csak 300 ezer, 1970-ben már 587 ezer látogatója volt. Úti kalauzok, filmek, könyvek írják le szépségét az elragadtatás hangján. A városban 13 ezer ember lakik…” A cikk szerzője apró hangulatjelentéseket közölt neves szentendreiektől, így Kirilla tanácselnöktől is, aki szerint ekkor „Szentendre még mindig csak félig város” volt. A közműhelyzettel támasztotta alá ebbéli véleményét a tanácselnök, majd így folytatta: „Szentendre tehát műemlék, idegenforgalmi, festői, történelmi levegőjű város, művészek ihletője, otthona és – ipari város. A keresőképes lakosság 56 százaléka ugyanis iparban dolgozik.” A 13 ezer lakos egy része falusi viszonyok közt élt, fele nem tudta, hogy volt itt parkmúzeum. Óvodák, bölcsődék hiányoztak, bár a tanácselnök szerint határozottan fejlődött az egészségügyi ellátás. „Szentendre művészeiről tettekben gondoskodott…” A város konkrét fejlesztése kapcsán a művésztelepet, a Ferenczy Múzeum bővítését, a készülő a Pest Megyei Könyvtárat, a csatornázást, gyógyszertárat és szupermarketet említett a tanácselnök.[13]

A város országgyűlési képviselője, a vezető Pest megyei Népfront-funkcionárius S. Hegedűs László is nyilatkozott 1971-ben a város fejlesztéséről: „nagy ügyek mellett azonos fontosságúnak kell tekinteni a helyi gondokat érintő kis ügyeket is”. Azt ígérte, hogy a soron következő ötéves tervben nemcsak a megye, de az ország egyik kulturális és idegenforgalmi központja lesz a város, „s ezzel párhuzamosan fejlesztik a kommunális ellátást és az ipart. (…) Szentendre – mondotta végül S. Hegedűs László – négy-öt év múlva szebb lesz, mint történelme során bármikor”.[14] Egyértelműen eldőlt a hetvenes évek elejére, hogy Szentendre nem lesz szocialista város, a fejlesztések során az ipar és a hagyományos intenzív mezőgazdaság fokozatosan háttérbe szorult. Szentendre már nem kizárólag az elragadtatott, kívülről idelátogató szerzők írásaiban, de a hivatalos megnyilatkozásokban is a festők városaként kezdett szerepelni. A Teátrum megjelenése és felfuttatása – ami két évtizedes folyamatos konfliktus forrása lett a városban – legalábbis a város első emberének nyilatkozata szerint egy nagyszabású program szerves része lett, melynek célja a festők városának a művészetek városává való emelése volt.[15] Azért az említett cikkből, ha mellékesen is, de kiderült, hogy a Teátrumot a szentendreiek jelentős része ellenezte, bár a tanács VB titkára szerint 1971-re a város lakói már magukénak vallották azt. Ezen optimista kijelentés ellenére a konfliktusok, a városfejlesztés irányának lakossági kritikája nem szűntek meg. Alig több mint egy évvel a térség országgyűlési képviselőjének megnyugtató nyilatkozatát követően – mint rendesen – a városi tanács ülésén újra szóba kerültek az említett – állítólag már megoldódott – konfliktusok. Klinyecz Gyula tanácstag arra panaszkodott, hogy miközben „igen sok kulturális, művészeti jellegű létesítmény épül a városban, igen sok támogatást kapnak a művészek, ugyanakkor háttérbe szorul a város lakosságának más területen jelentkező jogos igénye. Pl. nem kielégítő az egészségügyi ellátás. Gondot jelent a kevés óvodai férőhely, az általános iskolai tanteremhiány. (…) Azt a művészeti irányzatot nem helyes támogatni, amit senki sem ért meg. (…) A jövőben – figyelembe véve a város lakosságának érdekeit és a várospolitikai szempontokat – elsősorban itt helyben, s nem pedig a megyei tanácsnál kell meghatározni a beruházások sorrendjét és ütemét”. S. Hegedűs, az országgyűlési képviselő ezzel szemben megvédte az megyei és az országos intézmények Szentendrére való telepítését, amit jelentős eredménynek nevezett. Fontosnak tartotta leszögezni, hogy „ma Szentendrére úgy tekintenek országszerte, mint az ország egyik szellemi gócpontjára és ennek megfelelően biztosították a felsőbb szervek a pénzösszeget is”. Ez utóbbi szempont más hozzászólóknál is kiemelkedő fontossággal bírt. S. Hegedűs – egy évvel korábbi optimista szavait mintegy cáfolva – a tanácsülésen azt az önkritikát fogalmazta meg, hogy „tényleg igaz, hogy a városban lévő szellemi munka és a város lakossága közötti kapcsolat nem kielégítő. A város lakossága nem ismeri e létesítmények célját, pénzügyi forrásait, nem látja pontosan, hogy ez a fejlődés nem a város egyéb fejlesztésének rovására történik”. Ezek az önkritikus szavak olyan önkéntelen lapszusként értelmezendőek, amelyek akaratlanul is rávilágítottak a korabeli lehetséges valóságra. Arra, ami évtizedeken át folyamatos konfliktust jelentett a városban a „régi” és az „új” Szentendre és szentendreiség, valamint a „régi” és az „új” szentendreiek között. Ám az önkritikus szavakat követően szelíd figyelmeztetést is megfogalmazott az országgyűlési képviselő: „Ha ezek a megyei kihatású kulturális létesítmények nem épülnének Szentendrén, semmivel sem lenne több pénze a városnak, sőt fordítva igaz”. S. Hegedűs szavait csak megerősítette a tanácsülésen résztvevő megyei tanácselnök-helyettes, Dr. Csicsay Iván is. Emlékeztetett arra, hogy úgy lett Szentendre – Vác ellenében – a megye művelődésének intézményi központja, hogy Vác még anyagi áldozatokat is ígért vállalni, ha oda telepítették volna ezeket az intézményeket. A Skanzenért is számos megye és város versengett. A Ferenczy Múzeum is minisztériumi finanszírozásban készült el, ahogy az új művésztelep is központi forrásokból valósult meg Szentendrén, annak ellenére, hogy más városok is versengtek a művésztelep elhelyezéséért. Csicsay úgy vélte „mind a megye, mind az országos szervek helyesen jártak el”. Ugyanakkor jogosnak tartotta az igényt, „hogy az itt élő művészek kapcsolódjanak be a város közéletébe és legyenek aktív részesei a város közművelődésének”.[16]

A múzeumváros, mint kirakatváros szerep mellett szintén a korszak jellegzetessége volt, hogy Szentendre – főleg annak barokk belvárosa és főtere – díszletként is funkcionált. A hatvanas évek végén fedezték fel az akkori Marx (ma Fő) teret budapesti színházi szakemberek, hogy létrehozzák a Szentendrei Teátrumot. A Teátrum folyamatos konfliktusok forrásává lett a kezdetektől az átmeneti megszűnésig, s ezek rámutatnak azokra az egymással vetélkedő részérdekekre, amelyek a legújabb korban alakították Szentendrét és az ún. szentendreiséget. A teátrumot kiharcoló két rendező, Békés András és Zsámbéki Gábor alapkoncepciója szerint színház és díszlet az egész szentendrei belváros, a „Szentendrei Teátrum ott kezdődik, ahol az ember a városba ér”.[17] A kisvárosi Fő tér gyakran több volt, mint látványos színpadkép, háttér. A Teátrum sajátos módon lett a szentendrei belváros lakóinak mindennapi része: „1972-re, a negyedik évadra már kialakultak, szinte megszokottá váltak a helyi lakosság számára azok a korlátozások, melyeket a játéknapokon feltétlenül alkalmazni kellett: A főtéren lakók csak házaik hátsó bejáratán közlekedhettek, a főtérre néző szobákban csak korlátozottan világíthattak, az előadás alatt nem rádiózhattak, néhány szobát, utcai ablakot a szereplők rendelkezésére kellett bocsátaniok. (…) A főtéri üzletek csak este 7 óráig tarthattak nyitva, nem üzemelhetett a Borharapó, a Béke étteremben csak csendes kiszolgálás folyhatott. Egyes utcákról elterelték a gépkocsiforgalmat, előadás alatt a harangok sem szólalhattak meg. Mindez várakozásteli izgalommal, érdekes élményekkel járt az első években, később azonban – főleg az idegenforgalom növekedésével, a szentendrei közönség arányának gyors csökkenésével, amikor a szentendreiek egyre kevésbé érezték már magukénak – kellemetlenek, terhesek lettek e korlátozások”.[18] Az 1980-as évek legelejétől kezdődően egymást váltották a nem kizárólag budapesti társulatok a szentendrei Fő téren, egyre inkább kommersz, idényvégi tájdarabokkal. A Fő tér bármilyen darabnak és bármely társulatnak mint díszlet megfelelt, ám a Teátrum ideje alatt maga a hely nem lehetett kisvárosi főtér a nézőtér ormótlan vasszerkezete miatt. A hetvenes évek végén Kerényi Imre javasolta a teátrum térben és időben való bővítését, benne Vízi teátrummal, nézőtérrel és szabadtéri kamaraszínházzal a Rab Ráby téren, pajtaszínházzal a Kaszagyárban és Erdei Teátrummal a Sztara Voda forrásánál.[19] A város színházzá alakításának, az eleve ráfizetéssel – értsd: kiemelt állami, megyei és városi szubvencióval – működtetett Teátrum kibővítésének ötlete épp három évvel előzte meg az ország pénzügyi csődjének elismerését, az IMF-be való belépésnek a bejelentését. Ahogy maga a Szentendrei Teátrum, úgy a fent jelzett megalomán, ha nem is az egész világot, de majd’ egész Szentendrét színháznak képzelő koncepció is egy mára elmúlt történelmi korszak jellegzetes terméke volt. Idővel a városképet és a városi létet rontó nézőtér mellett a műsorpolitika is egyre inkább az állandósuló konfliktusok forrásává vált.

A szentendrei Fő téren mint díszletben álló, a teret a közlekedést akadályozó módon betöltő Teátrum és annak nézőtere két évtizedig informálisan lehetett csak a helyi közvélemény első számú vitatémája. A rendszerváltás előtti hónapokban aztán a Teátrumról való beszéd – a korabeli helyi lap tanúsága szerint – elengedhetetlen politikai állásfoglalás, de legalábbis annak kísérlete lett. A szentendreiséget újrakonstruálni kívánó formális és informális erők mindegyikének meg kellett nyilatkoznia a Teátrumról, amelyet egyfelől átkoztak, másfelől „csak” dialektikusan: megszüntetve kívántak – leggyakrabban ugyanazok – megőrizni.

A színházi embereket megelőzően fedezték fel Szentendrét mint díszletvárost a filmesek. Az 1955-ben bemutatott A harag napja című filmet (rendezte Várkonyi Zoltán) jórészt itt forgatták.[20] A konszolidálódó Kádár korszak legelején, 1961-ben egy budapesti újságíró filmeseket talált a Fő téren. Rögtön megindult a fantáziája, mondván lehetne a város a filmesek Eldorádója. A Budapestről érkező megfigyelők nem utoljára láttak egyfajta „szocialista Eldorádót” Szentendrében. Azt is felvetette idézett újságíró, hogy költözzön ki a filmgyár Szentendrére, hisz a díszletek nagy része adottnak volt tekinthető.[21] A lelkes ötlet vágy maradt, lévén a filmgyártáshoz a látványos valódi díszletek mellé, mögé komoly stúdió- és gyártási kapacitás is szükséges volt már az 1960-as években is. Ami számunkra fontos, hogy Szentendrét mint filmes díszletvárost nem csak felfedezték, de felmerült folyamatos díszletként való használatának ötlete. A világhírű, az 1957-es Jailhouse Rock-ot (főszereplő Elvis Presley) is rendező Richard Thorpe 1963-as Aranyfej című magyar-amerikai koprodukciós filmje jelentős részét is itt forgatták a városban.[22] A megyei lap provinciális szenzációként számolt be Mamcserov Frigyes Csak egy telefon című musicaljének szentendrei forgatásáról.[23] A magyar filmtörténet klasszikusának, Huszárik Zoltán 1971-es Szindbád című filmének is számos jelenetét vették fel Szentendre belvárosában, a Fő téren és a térre nyíló szűk utcákban.[24]

A nagy gyártási költségigényű és komoly technikai háttér nélkül elképzelhetetlen játékfilmgyártásnak végül is nem lett Szentendre a központja. Ám egy másik, nem kevésbé fontos, bár alacsonyabb gyártási költségigényű audio-vizuális műfaj, a televízió rendszeresen használta Szentendrét mind díszletként, mind témaként. A város lokálpatrióta grafikusa, Szánthó Imre így írt a televízió és Szentendre bensőséges kapcsolatáról a nyolcvanas években: „A televíziónéző majdnemhogy jobban ismeri ma már Szentendrét, mint egy bennszülött. Riportfilmek, színes kisfilmek, képes útikalauzok, műemléki ismertetők, tudományos, építészeti, idegen nyelvű kiadványok és prospektusok, nyomtatott reklámplakátok, színes fotók, képeslapok szinte nap mint nap tudósítanak e Duna-parti kisvárosról, és Budapest közelsége, az autótulajdonosok táborának állandó növekedése egyre több látogatót ont vasárnaponként Szentendére”.[25]  Szentendre utcái, házai, a Dunakanyar, a helyi festők és műtermeik, a híresebb régi-új szentendreiek, a Teátrum beköltöztek a televíziónak köszönhetően a magyar családokhoz. A Szentendrén történt rendszeres protokoll-látogatások a híradónak köszönhetően Kovács Margitot éppúgy bevezették az ország lakásaiba, mint az ezek mellett és mögött vágóképként feltűnő várost is. Szentendre már nem csak vizuális közügy lett a televíziónak köszönhetően, de egyben vizuális közhely is.

Az 1970-es években számos alkalommal foglalkozott az országos sajtó azzal, hogy – annak ellenére, milyen tagadhatatlanul nehéz időszakot jelent Szentendre belvárosa lakói számára a Teátrum, egyszerre az azzal járó zajjal, közlekedési nehézségekkel, valamint az átmeneti csendrendelettel – az illetékesek, a lakosságra hivatkozva mindig arról számoltak be, hogy panaszról nem tudnak.[26]

A panaszok elhallgatása ugyanakkor nem tudta még az első nyilvánosságban sem elrejteni, hogy a pompás díszletek mögött komoly helyi feszültségek voltak érzékelhetőek már a kezdetektől fogva. Már 1969 első teátrumi nyarán arról tudósított a Szabad Föld, hogy az emeletes faluként definiált Szentendrén az egyre gazdagodó látványelemek mögött a helyieket a csatornázás, a vízvezeték-hálózat elmaradottsága, az égető lakáskérdés, valamint – a főleg budapesti irányú – elvándorlás foglalkoztatta alapvetően. Mint írták, „a színpadi díszletté váló, megejtően szép főtér, Rab Ráby házának sejtelmes romantikája, a hegynek futó sikátorokból áradó titokzatos varázs, vagy a híres szabadtéri szoborkiállítás sem feledtetheti, hogy Szentendrének ilyen problémája is van, megoldásra vár”.[27]

Az országos sajtóban, Budapest felől nézve a helyiek problémáinál hangsúlyosabbnak tűntek a – főleg budapesti – turisták, valamint a város szélén frissen üdülőhöz, telekhez jutottak, „a hétvégi népvándorlás” érintettjeinek gondjai.[28]

Az 1960-as évek második felében – főleg, de nem kizárólag – a főváros felől Szentendre irányában megindult „népvándorlás” – amit sajátos módon rövid idő múlva követett a „honfoglalás” is – egyik, a szó Guy Debord-i értelmében vett (azaz „termelési móddá vált”)[29] spektákuluma épp a Szentendrei Teátrum volt. Ezt a Szentendrei Teátrum, és a hazai színházi élet egyik legérzékenyebb kritikusa, Ablonczy László már a Teátrum harmadik évadát értékelő dolgozatában roppant helyesen meglátta. Az Alföld lapjain 1971 nyarán megjelent szövegében magának a Szentendrei Teátrumnak az alapvető belső konfliktusát fogalmazta meg. Egy korábbi, 1969-ben megjelent, a Teátrum létrehozását, bemutatkozását ünneplő szövegére visszautalva Ablonczy így fogalmazott: „A Szentendrei Teátrum két esztendővel ezelőtti bemutatóján jókedvvel jelentettük, mert úgy hittük: új magyar teátrum született”. És valóban, ha fellapozzuk az Alföld korabeli számát, láthatjuk a szerző egykori ünneplését. A hagyomány és a modernitás – a lengyel színház jobb képviselői által 1969-re bejáratott – útjának hazai megjelenését is ígérhette a Szentendrei Teátrum. Az elfeledett régi szerzők korszerű, de egyben hagyománytisztelő lehetséges újrafelfedezése – Ablonczy szerint – példát mutathatott (volna) az egész hazai színházi világnak.[30] Az ígéretes indulást alig két évvel követően a kritikus Ablonczy pontosan meglátta, hogy a Szentendrei Teátrum 1971-re nem volt más, mint „kemény adóforintokért fizetett idegenforgalmi látványosság”.[31] Ez volt és ez maradt végig a Szentendrei Teátrum alapvető, legfontosabb dilemmája. Ennek megfogalmazása mellett – már 1971-ben! – azt is látta Ablonczy, hogy a Békés András által is emlegetett lengyel (népszerű, kísérleti és egyben hagyományművelő) út ígérete Szentendrén nem vált valósággá. A kulturális raritások fel- és bemutatása helyét átvette a ponyva, a rutinos jó-rossz játék, a musical. Mint fogalmazott: „Hová tűnt az alázat, a közösségi munka, a színházteremtés szép akarata?” A szentendrei színházi, színházteremtési kísérlet kudarcát Ablonczy nem abban látta, hogy az előadásokon látványos volt „a gyenge tánctudás, a rossz beszédkultúra és a fegyelmezetlenség”, mert ezeket a jelenségeket a magyar színházak alapvető, általános hibájaként említette.

Mivel nem az egykori színi előadások esztétikai megítélése, fogadtatástörténete a tárgyunk, az idézett színházi kritikából az érzékeny kritikusnak azt a meglátását kell kiemeljük, hogy a Szentendrei Teátrum látványosan nem a helyieknek, a szentendreieknek, a Szentendre környékieknek akart szólni már a kezdetekkor sem. Ablonczynak ez a meglátása is egy olyan látens konfliktusra vetített fényt, amely csak 1989-ben tört felszínre, amikor a tágabb kelet-európai rendszerváltoztatás szűkebb, helyiérdekű szimbolikus ügyévé épp a Szentendrei Teátrum léte vagy nem léte vált. Hogy a Szentendrei Tanács (ki)választott képviselői – ha nem is egyszerre, és nem is egyöntetűen, de végül is 1989 februárjában – a Teátrum beszüntetése mellett döntöttek, abban minden bizonnyal az is szerepet játszott, hogy a Teátrum a kezdetektől nem a helyieknek akart szólni. Ezt a tágabb térséggel együtt Szentendre iránt is elfogult Szeberényi Lehel is konstatálta már 1969-ben, a Teátrumot ünneplő írásában. Számára ez az adottság ugyanakkor olyan lehetőséget rejtett magában, amelynek kihasználásával európai jelentőségű ügymenetté fejleszthetőnek tűnt a Szentendrei Teátrum. Megfogalmazásában az „ékszerdoboz” (a szerző legkedvesebb szentendrei vonatkozású közhelye) nem (csak) a szentendreieké, hanem a „legszélesebb magyar közönségé”, ahol az eseménysor fesztivállá szélesítésével nagy célokat lehetett (volna) elérni. „Mert díszletet e nemes játékhoz aligha találhatnánk Európa-szerte időben”.[32] Mert, ahogy ezt az Ifjúsági Magazin olvasói megtudhatták ugyanekkor, Szentendre az a hely, ahol „maga a táj is teátrum”.[33]

Az Ablonczy által már a Teátrum harmadik évadát követően megfogalmazott kritikát, a Teátrum hivatására fenyegető veszélyeket mások is érezték, de nem feltétlenül osztották azt. A korszak népszerű hetilapja, a Film Színház Muzsika (zenei) kritikusa, Tallián Miklós – Ablonczyhoz hasonlóan – a Békés András, Ruszt József, Oberfrank Géza által közösen színpadra állított, Giovanni Paisiello által írt Botcsinálta bölcsek előadásról értekezett. Mint fogalmazott, „a Teátrum műsora sikerrel kerüli el a reá leselkedő veszélyt, hogy egy nem túlságosan jelentős járási székhely helytörténeti múzeumához válik hasonlóvá. (…) A veszély szerencsére most még nem vált valósággá”.[34] Bájos, de történetileg valós adalék, hogy – nem kis mértékben a Teátrumnak köszönhetően – épp ebben az időben szűnt meg Szentendre jelentéktelen járási székhelynek lenni, továbbá az is, hogy a Teátrum megjelenésével hosszú évtizedekre eltűnt Szentendréről a helytörténeti múzeum, és általában a helytörténeti kiállítások műfaja. A helytörténet múzeum mint „spektákulum” a látványosság (szentendrei) társadalmában – a hely lehetséges története és a múzeum lehetséges gyűjteménye okán – nem szolgálhatta sem a korabeli turizmus népvándorlóinak, sem a Kádár-kori, Szentendrén honfoglaló új osztály képviselőinek igényeit, ahogy a helyiekét sem nagyon. Már csak azért sem, mert egy lehetséges helytörténeti múzeum valójában egy nem túl jelentékeny járási székhelyt, még korábbról pedig mezővárost, még korábbról még azt sem tudott volna be- és felmutatni.[35] Márpedig a Teátrum felfutásával párhuzamosan létrejövő „új szentendreiségnek”[36] erre a lehetséges múltra nem volt szüksége. Helyette egy másik múltat teremtettek. Ebben az új múltban már helyet kaptak például a Teátrum előképei is egy olyan „nem túl jelentős járási székhely” múltjából, ahol néven nevezhető színházi hagyományok valójában sohasem léteztek 1969-et megelőzően.[37] Épp ez az előzmény- és hagyománynélküliség lehetett az oka annak, hogy a Szentendrei Teátrum kitalálói, üzemeltetői kizárólag (színházi) díszletként tekintettek magára a városra, annak főterére. Ezt pedig az ott lakók elől eltakarni nem lehetett sokáig.

Békés András a Teátrum első évében úgy fogalmazott a városról, mint ideális színházi díszletről, mint a legsajátosabb hangulatú ódon városról, ahol a főtér sajátosságai lehetővé teszik a legősibb, népszerű színházi formák felélesztését, ahol szinte magától értetődő a műsoranyagnak abból a korból való kiválasztása, amelyben „a tágabb díszlet”, a város és főtere épült.[38]

A Teátrum első tíz évében műfajilag, esztétikailag egymástól nagyon is eltérő útkeresések zajlottak a szentendrei főtéren, és annak tágabb környezetében. A városba kívülről érkezett Teátrum útkeresései ugyanakkor magának a radikálisan változó városnak az útkereséseit is leképezték. A nem túl jelentéktelen járási székhelyből – a Teátrumnak is köszönhetően – országos közügy lett. A településfejlesztés forrásainak ára az lett, hogy a csendes színházi díszletként (is) felfedezett kisváros egyre nagyobb léptékű teátrális látványosságoknak adott helyt oly módon, hogy a lehetséges közönség, és a hozzá hasonlóan a városba kívülről érkezett „műsorszerkesztők”, népművelők és szórakoztatók egyre inkább átszabták a helység belvárosát éppúgy, mint – a telekvásárlásokként megesett honfoglalással – annak külterületeit is.

Az Új Tükör című képes magazin újságírója, Szántó Judit a Kerényi Imre által rendezett szentendrei Tévedések vígjátéka apropóján érezte meg, hogy a Szentendrei Teátrum a tizedik évében új minőséget jelentett a kezdetekhez képest, aminek a szerző lelkesen örvendezett. Egyenesen fordulatról beszélt a cikkíró, ami valójában már egy évvel korábban, 1977-ben bekövetkezett. Ennek lényegét abban látta – tegyük hozzá: egyáltalán nem tévesen –, hogy a Szentendrei Teátrum, és annak csatolt részei egy város fesztiváljából fesztiválvárossá lényegültek át. A várost mint díszletet felfedező, és egy évtizedig használó színház a maga képére változtatta Szentendrét. Ennek belátása utólag sem érdektelen. Az 1978-as lelkendező cikk mai kritikus olvasója szinte látja a megvalósult látványosságot mint kistérségi termelési módot. Szántó Judit olyan „tömény varázsú mesevárosról” lelkendezett, amely „kiválóan alkalmas rá, hogy a fővárosiak nyári színházi centruma legyen”. A magyar Avignonnak, Salzburgnak, de legalábbis Dubrovniknak látta és láttatta a fesztiválvárossá átalakult (nyári) Szentendrét Szántó Judit.[39]

Szántó Judit lelkesedésének alapját minden valószínűséggel ugyanaz a fordulat képezte, aminek színházi, esztétikai árnyoldalát az illetékes Film Színház Muzsika már 1976 nyarának végén meglátta. A látvány az egykori színházi kritikust mélységesen elszomorította. Érdemes hosszabban idézni az írásból, hisz az egy átmenetben ismerte fel a Teátrum, és a város közös megváltozásának lényegét: „A legfájóbbnak a Szentendrei Teátrum fokozatos »önfeladása« tűnik. Szentendre főterén évről évre olyan magas színvonalú előadások születtek, amelyek egyszerre arattak egyöntetű kritikai-, szakmai- és közönségsikert. Nem csupán elfeledett magyar drámák keltek itt új életre, hanem Shakespeare és Goldoni is úgy vert gyökeret a barokk főtéren, mintha eleve ide íródott volna. A tavalyi musical-bemutató azonban már eleve »biztonsági« előadást ígért. Izgalmas kísérlet helyett bemérhető tisztes középszínvonalút, és szolid biztos sikert. Ezzel a tavalyi bemutatóval éppen a szentendrei esték lényege veszett el”.[40] Ám a szaporodó kritikákra a Teátrum nem profiltisztítással, az eredetileg „forradalmi” színházi ideálhoz való visszatéréssel, hanem profilbővítéssel próbált felelni. Ebből nőtt ki – a Templom-téri játékokra alapozva – az 1970-es évek legvégének az a fesztiválsorozata, ami teljes mértékben belakta Szentendre belvárosát. Ahogy azt egy kritikus az 1979-es év tapasztalatai alapján megfogalmazta, a vásári bóvli megjelenésével önmagában semmi probléma nem lett volna, hisz mint a jelenre reflektáló kontextus, egyfajta farce, a vásári bóvli akár épp közönségcsalogató és kontextusteremtő erejével alkalmas lehetett volna a színházi előadások jelenidejűsítéséhez. Zappe László a Kritika hasábjain meggyőzően érvelt amellett, hogy a bóvli eladása, a potenciális vevők, a közönség becsapása befogadói oldalon adottság is lehet egy ilyen nyári interaktív játékban, feltéve, ha van elég hideg sör… Magyarán: adottság, hogy a közönség elfogadja, ha becsapják. Ennek és a nem túl magas esztétikai elvárások ellenére, Zappe rossz érzésekkel tekintett vissza az 1979-es szezonra: „Az idén nem élveztem annyira a Templom téri játékokat, amelyeket Köz-társasági hunczutságoknak neveztek, mint tavaly”. A szerkesztői tartalomba beépített vásári bóvli már nem az esti színházi előadás lehetséges fel- és bevezetője volt, nem a közönség kontextusba hozásának eszközéül szolgált, hanem önálló életet élt. Zappe úgy látta, hogy a „szentendrei Templom téren mindig igazi üzlet folyt játéknak álcázva” és viszont. Ehhez képest még az esti – és erősen aktualizált – Dundo Maroje-előadás is jobb volt.[41] Bár e sorok írója látta archív felvételen az említett előadást, a korabeli kritikából azt érdemes leszűrni, hogy az 1970-es évek végének Teátruma nem a vásári bóvli világára akart reflektálni, hanem annak szerves részévé vált. A Köztársasági huntzutságok résztvevői névsora (a vezető korabeli hivatalos humorista, Kaposi Miklós szerkesztésében) is mutatja, hogy terjedt ki térben és időben a Szentendrei Teátrum, hogy foglalta el fokozatosan a belvárost, és fordította a saját képére azt.[42] Kétségtelenül új, a városban előzmény nélküli hagyomány jött létre. Ezt az új hagyományt a pártpolitika nem csak engedélyezte, támogatta, de használta is önmaga látványos felmutatásában.[43] A megyei illetékes épp a Teátrummal tudott példálózni a helyes megyei művelődéspolitikát dicsérve, mondván „az idegenforgalmilag is kedvelt, művelődéspolitikailag is számottevő kezdeményezés a Szentendrei Teátrum”.[44] A Teátrum korabeli fordulatát pozitívan tekintők is látták, hogy a Szentendrei Teátrum a tizedik évére teljesen megtagadta eredeti, forradalmi, kísérletező szellemét. A Kaposi Miklóssal kibővült fesztiválsorozatot kedvelő kritikus szomorúan vette tudomásul 1979 nyarán, hogy a következő évre is a Dundo Marojét hirdették meg – amit egy neves kritikus nem színháznak, hanem bazári paródiának nevezett –,[45] mert „így gazdaságos”. Az elfogult szerző is érzékelte, hogy a hetvenes évek végére maga a Teátrum is valami más színháznak lett a díszlete.[46] Eközben az alapító Békés András perspektívája is megváltozott. A Ludas Matyi egy 1971-es számából megtudhatták az érdeklődők, hogy a Teátrumot külföldi példára Szentendrére hozó alapító maga is szegről-végről szentendrei lett, s mesélt az újságnak „a szentendrei domboldalon lévő kis vityillóról”.[47] Mind a teátrum történetében, mind Békés András vityillójának az életében a fordulatot az 1969-es esztendő jelentette. Az ekkor beinduló Teátrum a megyei politika homlokterébe került mint olyan új hagyomány, amire hosszú távú, akár épp városfejlesztési politikát is lehet alapozni. Ez derül ki a megyei tanács hosszasan regnáló illetékesének, a már idézett Csicsay Ivánnak 1969-es szavaiból: „Szentendre jelentős helyet foglal el művészeti életünkben. Képzőművészete híres, sőt világhírű. Az idén azonban – a Pest megyei Tanács végrehajtó bizottságának kezdeményezésére és Szentendre város Tanácsa városi bizottsága szervezésében a színházművészet is otthont talál a XVIII. századból érintetlenül ránk maradt (…) Szentendre főterén”.[48]

Tegyük hozzá, hogy a színházi forradalom – amit, mint láttuk, 1968-ban kezdeményeztek – valójában már a legelején sem kívánta megváltani a világot, de még csak a hazai színházi életet sem. A magyarországi 1968 összes többi kezdeményezéséhez hasonlóan – a hierarchia, az alrendszer szigorú tiszteletben tartásával – az intézményes világon belül szerettek volna a Teátrumot kezdeményezők megmutatni azt, hogy ugyanazt lehet másként is csinálni. És az illetékesekben erre partnerre leltek. Ezért írhatták 1971-ben az egyik hetilapban, hogy ugyan „(a) kezdet nem volt könnyű (…) de sokan és hatékonyan segítettek: a város, a megye, a minisztérium, az idegenforgalom felelős vezetői”.[49]

Zsámbéki Gábor még 1973-ban is a Szentendrei Teátrum másságát hangsúlyozta. Úgy vélte, hogy az szabad teret ad mindenfajta alkotókedvnek, kihasználatlan energiának mint egyfajta kötetlen csoportosulás.[50] Ekkor már nem „a régi magyar színjáték városa”[51] volt Szentendre, mint aminek indult három éve. Egy két évvel korábbi kritikai írás is azt hangsúlyozta, hogy a Teátrum valójában semmivel sem volt jobb, vagy épp rosszabb, mint bármely hazai kőszínház, csak épp a dél-olasz-szerű adottságok miatt volt más.[52] Ezek az adottságok nem voltak mások, mint a szentendrei főtér díszletként használt házai és a környék. Ez adta a Teátrum másságát. És ez a másság az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején önmagában örömre adott okot: „Túlzás nélkül kockáztatható meg az az állítás, hogy itt, a szentendrei utcán országosan valami egyedülálló született”. Ez az országosan egyedülálló szülemény nem valami új esztétikai minőséget, formai újítást jelentett, hanem – mint az idézett cikk is állította – a hely, a környezet, és az előadás összehangolását.[53] Ez eleinte elegendőnek tűnt. A korai kritikák lelkesedtek a Teátrum egyedi adottságaiért, a városközpont által nyújtott díszletekért. Azt első évad nagy élménye épp az volt, hogy Szentendrén „maga a táj is teátrum”.[54] Ez a megállapítás teljes mértékben rímelt a megyei pártvezetés álláspontjára, amelyik az 1968-as decentralizációból vezette le Szentendre fejlődésének nagy lehetőségeit, a Teátrummal együtt. A megyei pártbizottság illetékes vezetője ezt így foglalta össze: „A város építészeti adottságai, stílusa alkalmassá teszik Szentendrét szabadtéri játékok rendezésére”.[55] A Barinkai Oszkárné által jegyzett megyei kultúrpolitikai program is jelzi: nem az illetékes pártbizottság kezdeményezte ugyan a Teátrumot, ám azt – ún. művelődéspolitikájának propagálására – már a legelején felhasználta.

És bár a legelső évadokban a színházi forradalom, a művészeti szabadság illúziója is elő-előkerült a Teátrumról szóló írásokban, a meghatározó a város által nyújtott egyedi díszlet élménye volt: a „város mint díszlet”[56] gondolata. Zsámbéki Gábor 1973-ban így emlékezett a kezdetekre: „Amikor a Szentendrei Játékok ötlete felmerült, amikor 1966-ban kitaláltam, úgy képzeltem, hogy elsősorban főiskolásoknak kellene játszaniuk egy-egy vendégszínésszel”. [Kiemelés tőlem K. T.] Ez a koncepció hamar megváltozott, ám valami nem változott meg: „Szentendre különösen jó játéklehetőséget ad. A hely adottságai miatt is kedvvel dolgoznak itt az emberek”. Ez volt a legelső élménye másoknak is. A helyszín mint díszlet, a 18. századi falak és a szabad tér a csillagos éggel önmagukban a szabadság és a kísérletezés illúzióját keltették.[57] Zsámbéki Gábornál sokkal óvatosabban nyilatkozott, már a kezdetekről, a másik alapító, Békés András. A legsajátosabb hangulatú ódon város főterének sajátosságairól szólt mint ihlető elemről, ahol olyan ősi, népszerű színházi formákat lehet feleleveníteni, amelyek a műsoranyaggal közösen abból a korból származnak, amelyben a tágabb díszlet, a szentendrei belváros épült.[58] Ez a szándék persze nem keltett osztatlan népszerűséget. A korszak politizáló vicclapja, a Ludas Matyi egy kétoldalas rajzos-szöveges összeállítást szentelt az általa is felfedezett festői kisvárosnak, egy karikatúrában azon gúnyolódott, hogy a főtéren valójában nem régészeti ásatás zajlott, hanem a szabadtéri színpadnak kerestek valami régi darabot.[59] A Ludas Matyi mintegy tömören megismételte a Népszabadság egy évvel korábbi, a Teátrumot értékelő hosszabb írását. Annak fiatal irodalomtörténész szerzője a jelek szerint a Teátrum kezdeti küldetéséhez való ragaszkodás felett kesergett: „Jó dolog, ha Szentendre város érdemes főterén nyári bohóságokat szemlélhetünk, pezsgő humorú játékokat élvezhetünk s a lacikonyha és a palacsintasütő bódé körüli, testünk erősítő időtöltés után, hangulatcsinálónak ízes vásári komédiákat szemlélve, végül beülünk a cirkusztól kölcsönkért szabadtéri nagy emelvényre, hogy megfürödjünk víg játékok meleg emberségében, derűs humorában. Idén azonban egy kis baj történt. A Szentendrei Teátrum megkomolyodott, komolykodó lett. Meghatódott önmagától. Elfelejtette, hogy nyár van, egy hangulatos kisváros főterén s a szórakozni vágyó urak és hölgyek vásári dobogót ülnek körül. Három és fél órás műsorral szegez a fapadhoz”.[60]

Más tudósítások szerzői is úgy vélték, hogy a szabadtéri helyszín, a színházra emlékeztető táj és maga a szentendrei főtér mint díszlet valamiféle szabadságot sugároznak. Erre utal az első évadot méltató másik korabeli szöveg az Ország-Világ egykorú számából. A város által természetesen nyújtott díszlet varázsán lelkendező Antal Gábor írása egyszerre jókedvű és népi – és a főtéren zajló forgalom interaktivitása miatt már-már demokratikus – színházról tudósított. Szerinte a próbák alatt a téren meg-megálló járókelők valójában maguk is a darab rendezői lettek a főtéren. Ugyanakkor az írás főmotívuma szerint Szentendre belvárosa és annak főtere a Teátrum nélkül is díszlet, színház volt.[61] Egy másik, 1971-es Népszava-cikk szerint a Teátrum önmagában több volt, mint szabadtéri színház, „olyan színház, amelynek a szó szerinti szabad tér lételeme, egyetlen előfordulási formája”.[62] A kísérletező színházból ekkorra már csak a látványos felvonuló menet és az előjáték maradt meg. A Színművészeti Főiskolások szabad kezdeményezéseinek a helyét ekkorra már felváltotta a vezető színészek biztonsági játéka. Az 1972-es évadot követően a város tanácselnöke, Hidas Pál a város emlékérmét az akkor már négy éve itt játszó Psota Irénnek, Básti Lajosnak, Basilides Zoltánnak, Konrád Antalnak, Mádi Szabó Gábornak, Szabó Gyulának, és Sztankay Istvánnak adta át.[63]

Egy biztos: az 1968-as gondolat forradalom-szimulákrumát igen hamar felváltotta a rutinos nagyüzem. Míg 1969-ben a Teátrum mellől még csak egész napos kulturális-turisztikai programot hiányolt a Teátrumot üdvözlő újságíró Szentendréről,[64] addig az Ablonczy László által „kemény forintokért fizetett idegenforgalmi látványossággá” változtatott Teátrum három év alatt – igaz, nem önmagában – olyan „népvándorlást” generált, főleg a fővárosból, amire nem csak (turisztikai) ipart, de városfejlesztési politikát és gyakorlatot is lehetett alapozni. Ekkorra már az volt a legfőbb kérdés, hogy miként lehetne a Szentendrei Játékokat és a Teátrumot két hónaposra meghosszabbítani, egészen augusztus végéig.[65] Már 1972-ben arról tudósított a Magyar Nemzet, hogy Szentendre idegenforgalma hatalmasan fejlődött, „többek között a Szentendrei Teátrum előadásainak is köszönhetően. Nyilván e megfontolásból keresztelték Teátrum étteremnek Szentendre legújabb vendéglátó helyét”.[66] A Teátrumba már a legelején is beleálmodták a turisztikai ipar fejlesztésének lehetőségét. A Tükör című hetilap már 1969-ben azt javasolta, hogy a hagyományos gyomorturizmus helyett kultúrturizmust kellene Szentendrén fejleszteni a külföldieknek, többek között a Teátrumra alapozva.[67]

Látszólag a turisztikai ügymenet és a Teátrum kapcsolata megoldódott, ám egy 1988-as színházi kritikából egész másra következtethetünk. Egy Rossini-előadás apropóján fogalmazta meg azokat a gondolatokat Gábor Bence, amelyek némileg megkérdőjelezik a turizmus és a Teátrum látszólag magától értetődő kölcsönös hasznosságát: „Ilyenkor sajnálja a valutaszegénységünk miatt kesergő állampolgár, hogy egy ilyen produkciót ilyen kevés előadásban láthat csak a külföldi vendégsereg. Szükségünk lenne már néhány kulturális menedzserirodára, amelyek nem csak színvonalas előadást tudnának csinálni, hanem az előadással több pénzt is”.[68] Aztán néhány hónap múlva, többek között arra hivatkozva, hogy épp az idegenforgalmat zavarja, a Teátrum főtéri életét Szentendre illetékesei alapvetően kérdőjelezték meg. Az üzleti, turisztikai vállalkozásként értelmezett Teátrum megbukott. Az 1990-es évek elején egyszerre öntevékeny kezdeményezésként és üzleti vállalkozásként – cégek és a Postabank támogatásával – indult újra a Teátrum. Aztán egyre inkább helyi, politikai üggyé lett.

Ahogy a várost a Teátrum – a megyei múzeummal, Kovács Margittal, a turizmussal és az agglomerációval együtt – az 1970-es években a saját képére formálta Szentendrét, úgy ez a folyamat az utóbbi évtizedekben megfordult. A város formálja folyamatosan a saját – valós vagy máskor épp imaginárius – képére a Teátrumot. De ez már egy másik történet.