A Szentendrei Teátrum játékterei

Budapest, 2019. március

Tanulmányom célja bemutatni a Szentendrei Teátrum ötven évének látványvilágát. Az előadások mennyiségéből adódóan nehéz feladat eldönteni, hogy melyek és milyen kritériumok alapján kerülhetnek egy ilyen terjedelmű tanulmányba. Választásomat az alábbi szempontok befolyásolták: a látvány kialakításánál különösen hangsúlyosak a játékterek adottságai, így a Teátrum működése alatt használt jelentősebb szabadtéri játszóhelyeket mutatom be néhány példán keresztül. Figyelembe vettem a látványtervezők jelenlegi életkorát is, így megkísérlem a fiatalabb, a közép és az idősebb generáció arányos szerepeltetését. Nem elhanyagolható szempont a szentendrei képzőművészek részvétele sem, ezért az ő 1970-es évekbeli tevékenységeikre is kitérek.

Békés András és Zsámbéki Gábor 1968-ban a Pest Megyei Tanácsnak benyújtott tervezetéből világosan kiderül, hogy a Szentendrei Teátrum létrejöttének alapötlete magából a szentendrei Fő tér (akkor Marx tér) látványából adódott: „A város centrumában lévő Marx tér a maga különböző stílusú összképében, leginkább barokk hatást keltő műemlékházaival, gyönyörű hangulatával, természetességével ideális arra, hogy egy szabadtéri előadás kerete és főszereplője legyen. Fölöslegessé tesz minden színpadot, festett díszletet, itt maguk a házak játszanak, maga a tér. A színészek nem díszletek közül, hanem a környező épületek kapuiból lépnek elő, a történet szinte a nézők között és az ő részvételükkel zajlik le. A műsor magában foglalná a 18–19. századi magyar népi és városi színjátszás legjobb elemeit, túlnyomó többségében énekes, táncos, vidám jellegű lenne. Olyan magyar népi és városi színjátéki hagyománynak volna ápolója, melyet máshol Magyarországon nem lehetne látni, másrészt nem szabadtérre plántált színielőadás lenne, hanem olyan színház, amely csak itt és csak szabadtéren látható”.[1]

A szabadtéren feleslegessé váló színpad és díszlet fenti elemzése alapján felvetődhet a kérdés, hogy miért is szükséges a Teátrum által bemutatott előadások látványának átfogó vizsgálata. Egyrészt a Teátrum története során az előadások központi helyszínei folyamatosan változtak, másrészt közel húszévnyi működés és hosszas huzavona után a Fő téri helyszín megszűnt, majd egy időre más elrendezéssel, de újból szerepet kapott, míg a vita során újabb helyszínek újabb ellentéteket (MűvészetMalom) eredményeztek. Ezen túl a Fő téri előadások látványa természetesen nem korlátozódott a szentendrei homlokzatokra. A szabadtéri környezet bekapcsolása a játékba kötöttségekkel is jár, melyeket figyelembe kell venni a látványtervezés során. Az ötven év alatt használt játszóhelyek igencsak különböző adottsággal rendelkeznek, így a továbbiakban azok sajátosságait előadásokon keresztül szemléltetem.

Feltétlenül ki kell térnünk arra, hogy mivel a Teátrum kialakulását jelentősen befolyásolta helyspecifikus jellege, ennek jelzése az arculaton is fontos szemponttá vált. Az ötven év alatt készült plakátokon gyakran feltűnnek a város karakteres motívumai. Magyarországon az 1970-es években a plakátok között a legelterjedtebb műfaj az idegenforgalmi és kulturális plakát volt. A Teátrum esetében ez a két tényező gyakran együtt érvényesült. A motívumok forrása a színházi szimbólumok mellett Szentendre jellegzetes épületei, illetve azok részei. Ez utóbbi eredete Vajda Lajos és Korniss Dezső 1936-os közös elképzeléséhez nyúlik vissza, mely szerint a szentendrei és szigetmonostori motívumokat (templomtornyok, parasztházak, homlokzatrészletek, pléhkrisztusok stb.) műveikben új kontextusba helyezték. Vajda és Korniss hatása Bálint Endre kollázsainak közvetítésével inspirálhatta Kocsis Imrét, akinek 1970-es plakátján egy kulissza fölött, mintegy bábokként jelennek meg a szentendrei motívumok. Kocsis egy évvel később papírkivágásos technikával készített művén a Fő tér tűnik fel. Egészen más stílusban készült Szántó Piroska 1970-es plakátja, amelyet 1972-ben és 1999-ben újra használtak: nála a Fő tér homlokzatainak grafikája a mesekönyvek világához áll közel. Balogh László 1979-es munkája a vásári bábjátékok hangulatát idézi. Az alsó részen homogén színmezőkből épül fel Szentendre látképe, mely fölé filcbábok fotóját illesztette. A 2010-es évek elején egy időre ismét megjelennek a Teátrum arculatán a városra jellemző motívumok. Frózsi-Nánássy Tibor absztraháltabb grafikával, modernebb tipográfiával eleveníti fel a Vajda–Korniss-féle hagyományt.

Templom tér

A Várdomb tetején álló Keresztelő Szent János-plébániatemplom alapjai középkori eredetűek, de mai állapota főként a 18. századhoz köthető. A templom és a Várdombot határoló kőfal közötti terület az 1970-es és 1980-as években volt jelentős a Teátrum történetében.

A Templom-téri játékok eredetére utalva Kerényi Imre egy 1977-ben készült interjúban megemlíti, hogy 1970-ben az akkor komédiás játékoknak nevezett régi bohózatokat [az előadások 1970–72. között Magyar vásári komédiák és Magyar népi komédiák címen szerepeltek a repertoáron – a szerk.] a Fő tér megemelt nézőtere mögötti, vásári színjátékok emelvényeihez hasonló színpadokon játszották az esti előadások előtt.[2] 1977-ben Kerényi ezt a bevezető műsort moralitásjátékokkal, folklór anyagokból összeállított előadásokkal kibővítette, s Templom-téri játékok címen a plébániatemplom köré szervezte. A színművészetis hallgatók kétórás programjának környezetét Kocsis Imre tervezte meg. Az improvizáción alapuló előadások alacsony faszínpadokon, a Főiskoláról hozott kellékekkel zajlottak. A vásári hangulat kialakításában jelentős szerepük volt a szentendrei képzőművészeknek. A Kocsis által tervezett, vásári jelenteket ábrázoló kukucskafalak előtt készült fotókat a városban lehetett előhívni.[3] A lacikonyhák, csevapcsicsa árusok bódéi mellett, külön sátrakban a helyi képző- és iparművészek családias hangulatban árulták alkotásaikat.[4] Asszonyi Tamás ötlete alapján az általa tervezett bronz pénzekkel lehetett fizetni. A domb egyik feljáratánál kialakított fedett pultra felírták fonetikusan, hogy: Nesionel Bank of Szentendre, illetve az árfolyamokat 1 Mani = 10 forint, egy Fél-pénz = 25 forint, 1 Zsozsó = 50 forint.[5] A különböző formájú pénzek gyártásában Ligeti Erika, Jávor Piroska és Csíkszentmihályi Róbert is részt vett. 1979-ben Békés András a műsort megváltoztatta, s a Köztársasági huntzutságok címmel játszott politikai kabarék alatt a látogatók csúszó- és kenőpénzekre válthatták be forintjaikat. Ebben az évben a különböző formájú pénzek gyártásában Asszonyi mellett Ligeti Erika és Csíkszentmihályi Róbert is részt vett. A Templom téri előadások belépőjegyei is szentendrei művészekhez köthetőek: az első két évben Kocsis Imre festőművész, 1979-ben Ligeti Erika Állami csúszópénz nevű alkotása szolgált belépőjegyként. A belépők az első évben égetett agyagból, a második és harmadik évben pedig bronzból készültek. Az 1980-as évek első felében Templomtéri sokadalom néven szervezik meg a kézműves kirakodóvásárokat, amelyek azonban már nem a főiskolások előadásai köré szerveződnek, bár Mácsai Pál és Funtek Frigyes garabonciás jelmezben képmutogatással szórakoztatták a közönséget.

Fő tér

A korábban idézett beadványból kitűnik, hogy a Teátrum létrejöttében nagy szerepe volt Szentendre kisvárosi hangulatának. A Fő tér kiváló lehetőséget kínált a klasszikus zárt színpadi tértől való elszakadáshoz, az előadások látványában jelentős szerepet kaptak a teret körülvevő, főként barokk épületek. A földrajzi adottságok is befolyásolták, hogy az évtizedek során többféleképpen alakult a játék- és nézőtér tájolása. Az 1970-es években a tér északi oldala volt a játéktér, melynek meghatározó eleme volt a 18. században épült Blagovesztenszka-templom és az Alkotmány utca és Bogdányi út torkolatánál álló sarokház. A házakon kívül járásként ez a két utca, illetve a Görög utca és az azzal szemközti sikátor funkcionált. Ennek a tájolásnak az előnye, hogy a tér észak felé szűkül, hátránya viszont, hogy déli irányban lejt, így itt egy meredeken emelkedő, monumentális nézőtér kialakítására volt szükség, amelyből rengeteg vita adódott az évek során. Megemlítendő a tér akusztikai adottsága, ami a színészeket sokszor kihívás elé állította, ugyanis a házakkal körülvett játéktérnek az összeszűkült részén jobb volt az akusztika, mint elöl.[6]

Később, hosszas vita után, az 1990-es évek elején a domborzati viszonyokat kihasználva a nézőtér 180 fokkal megfordult, s déli irányba, a Dumtsa Jenő utca felé nézett. Emelt, épített nézőtér kialakítására ugyan itt már nem volt szükség, viszont a Fő térbe futó utca szélessége miatt színpadot kellett kialakítani, s ezzel az előadások a Teátrum látványát addig meghatározó, szentendrei karakterüket veszítették el. A nézőtér irányának megfordításával a tervezőknek már más szempontokat kellett figyelembe venni, hiszen a látványt addig jelentősen meghatározó templomhomlokzat a nézőtér mögé került.

1977 és 1986 között volt a Teátrum állandó látványtervezője Götz Béla, aki a Fő tér környezetét maximálisan szem előtt tartva hozta létre az előadások látványát. Az 1977-ben Kerényi Imre által rendezett Tévedések vígjátékában Götz a házak homlokzatának apró kiegészítésével (pl. cégér) illesztette az előadáshoz a teret. Egyetlen mesterséges elem került csak a térbe, egy víztartállyal rendelkező, műgyantából készült szökőkút. Szivattyú működtetésével a víz játéka az előadás különböző hangulataihoz igazodva más és más látványt nyújtott.[7] Az összeszűkülő teret az Alkotmány utcánál sötét boltívvel, a Bogdányi útnál kis piac kialakításával zárta le. Ehhez hasonló megoldással találkozhatunk az 1979-es Szirtes Tamás rendezte Dundo Maroje című előadásban is.[8] Götz a boltívet meghagyta, a piacot növényekkel szegélyezett kerthelyiségre cserélte, ezzel a változtatással könnyebben lehetett a darabot meghatározó autókkal közlekedni. Nagyobb változtatások a játéktér előterében történtek. A templom sarkából induló Görög utca a darabban a kolostorhoz vezető utat jelentette. A takarásként is funkcionáló növényekkel kialakított járás másik oldalán álló szentendrei ház vendégfogadóvá vált. Az épület eredetileg zárt sarokerkélyét Götz nyitottá bővítette. Az ezzel szemben lévő ház, Laura palotája elé balusztrádos előépítmény került. A palota a szentendrei sikátor beépítése következtében háromszintes kulisszaépítménnyel egészült ki. A felső két emelet nyitott erkélyei meghatározó helyszínné váltak az előadás során. Az eredeti épületek kiegészítésével olyan térjáték alakult ki, ahol a horizontális és a vertikális irány meghatározóvá vált, s jól illusztrálta a szereplők közötti kapcsolatrendszert is (pl. apa és fia, fiú és szerető). A pénzét visszakaparintó, diadalittas Dundo Maroje (Körmendi János) a mesterségesen kialakított sarokerkélyről kiabált le a Fő térre hoppon maradt fiának, Maronak (Márton András). Az események eredeti színhelye a reneszánsz kori Róma. Az előadás látványvilágát meghatározták az antik és a modern kort idéző, nagyrészt mozgatható kellékek. Laura palotájának homlokzati fülkéjében egy antik női büszt gipszöntvénye látható. A térben elszórtan felállított nikecellből készült, kannelúrázott oszlopdobok, a templom előtt álló Bacchus-torzó, illetve a mozgatható fedelű szarkofág egyrészt a helyszínre utaltak, másrészt kisszínpadként is játékba kerültek, harmadrészt a takarást is szolgálták az előadás során. A szarkofág mögött, a ház homlokzatához illesztett, lépcsős faszerkezetnek is ez volt a funkciója. Szintén a darab aktualizálásával függ össze a Laura háza előtt felállított parkolóóra, s a nevével jelzett, felfestett két parkolóhely. A fagylaltos kocsi, a sportautók, a Honda motor, a kerékpárok a szereplők attribútumai. Maro a nevével feliratozott, fekete kabrióval száguld be a játéktérbe. Örökifjú karakterét hangsúlyozza a Vágó Nelly által tervezett jelmez is, a mellény, a zöld bársonykabát, s a különböző ékszer-kiegészítők. Hasonlóan karakterjellemző a piros sportkocsival, öltönyös-napszemüveges „verőlegényeinek” kíséretében a Fő térre megérkező uzsorásnak, Sadinak (Kalocsay Miklós) az arab öltözetet idéző kendői alól kilátszódik öltönye, Dundo Maroje paraszti viselete, míg állandóan éhes szolgálója, Bokcsiló (Cs. Németh Lajos) szalmakalapjának tetején tátongó lyuk is. A fiatal német nemes, Hugo (Paudits Béla) nevetséges karakterét jól kifejezi a tiroli és gyereknadrágok ötvözete. A modern korra való utalás a jelmezeknél is jelentős szempont volt, a geometrikus mintázatú, fekete motorosruhát idéző viseletben intézkedő rendőrök között csővázas hátizsákkal sétáló turisták tűntek fel.

A Fő térnek még az északi tájolásához kötődő, azonban a konkrét környezettől kicsit elrugaszkodó, absztraktabb használata figyelhető meg Iglódi István 1973-ban rendezett Vízkereszt vagy amit akartok című előadásában, ahol a látványt – a játékteret, s a jelmezeket is – Keserü Ilona tervezte.[9] Keserü Ilona festőművész 1967-ben Major Tamás felkérésére kezdett el szcenikai feladatokkal foglalkozni. Különösen nagy kihívást jelentett, hogy önálló művészetét a közös alkotómunka alá rendelje, ugyanakkor nagy lehetőségnek is tekintettea közönséggel való találkozásra. A festőkkel szemben általános fenntartás fogalmazódott meg a színházi szakmában, ami abból adódott, hogy sokan a színpadi látványt sík, kivetített térként kezelték, tehát felnagyított festményeiket jelenítették meg a színpadon. Nem vették figyelembe, hogy az általuk megtervezett helyszínben, s nem a helyszín előtt kell a színészeknek mozogniuk. Keserü Ilona ekkortájt festészetében is a téralakítás különböző lehetőségeivel foglalkozott. Bár játéktereit és festményeit hangsúlyozottan szuverén alkotásokként ajánlott kezelni, de a két különböző művészeti ágban készült munkák között technikai megoldásokban, kompozíciós elképzelésekben, anyaghasználatokban találhatunk összecsengéseket, azonos elemek átgondolva átértelmezett variánsait. Az anyaghasználat mellett figyelemre méltó Keserü Ilona alkotásaiban a térhatás szerepének változása. Képzőművészi munkássága során a vászondomborításokkal szétfeszíti a táblaképek kétdimenziós terét.

A Fő tér szűkülő alaprajzához, a lakóházakhoz, a sikátorokhoz és a templomhoz igazodva olyan elemekkel egészítette ki a teret, amelyek kevésbé konkrétak, így a különböző jelenetekben más és más szerepet kaphattak. Ezáltal egy olyan játékteret hozott létre, ahol a néző figyelmét nem feltétlenül köti le a valós szentendrei architektúra, a környezet valós és beillesztett elemei ugyanakkor összhangban voltak egymással. Saád Katalin kritikájában megemlíti, hogy Keserü ezzel a megoldással azt érte el, hogy a valódi architektúra ne keltsen naturális elvárásokat a nézőben.^[10] Saád kiemeli, hogy a Vízkereszt jelenetei között nincs topográfiai összefüggés, a valós átkötések helyett a színészek képzeletbeli útvonalat tesznek. Keserü látványa ehhez illeszkedik. A látvány kialakításában meghatározó szemponttá vált az irányok jelzése. A templom homlokzatán felfutó pilaszterek vertikálisaira a szemben lévő homlokzatok ablakából lelógatott, Keserü által tervezett csíkos anyagok rímeltek. A játéktérben szereplő egyetlen statikus elem, a tér beszűkülésénél felállított, a játéktér egészét meghatározó karcsú, fehér torony is vertikális irányú. A torony szerkezetét a kívül és belül futó csigalépcső határozza meg, így a takarást is szolgálja, a színészek a jelenetek alatt gyakran itt bújtak meg. A torony hangsúlya abból is adódik, hogy aránya, formája teljesen eltér a valós környezetétől. A helyszín a képzeletbeli, tengerparti Illíria, ahol a tengerparti buckákra utal a tér jobb sarkába helyezett lépcsőzet. A templom oldalánál végigfutó utcában másztak fel a szereplők a lépcsős elemre, majd a játéktérbe érkezéskor sétáltak le az emelvényről, mintha a kikötőből mennének a városba. A lépcsővel szemben található, zöldre festett ajtó is járásként szolgált. Az ajtó mögött a Templomdombra felvezető valóságos sikátor húzódott.

A dráma helyszíneit, Orsino palotáját, Olivia házát és kertjét, Illíria utcáit Keserü nem naturális eszközökkel vagy a helyszínre utaló stabil térelemekkel jelenítette meg. A játéktérben látható elmozdítható díszletek – egy ezüstös asztal és egy horgolt hálógomolyag – különböző funkciók szerinti használatával érzékeljük a cselekmény helyszíneinek változását. Az alacsony, fémlemezekkel bevont asztalt a szereplők hol a herceg vagy grófnő házaként, hol kis színpadként, hol Olivia és Viola ágyaként használták. A horgolt hálóval leterítve viszont egy dombot jelzett. A hosszú, Keserü részvételével festett, kézzel horgolt, műanyag hálószerkezet – melynek anyaga és egyedi kézműves előállítása Keserü Ilona képzőművészeti alkotásaiban (pl. Gubancos köcsög) is meghatározó – az előadás alatt folyamatosan mozgásban volt. A hozzá tartozó fémcölöpökkel bármilyen formában felállítható, így utalhat az épületekre (a herceg és a grófnő palotájára, Illíria utcáira) és a természetre (a paloták kertjére) is.

Keserü egész munkásságában jelentős szerepet kapnak a színek, színházi tevékenysége során (1967–76. között) viszont jelentős szempontnak tartotta, hogy a díszleteket a néző folyamatosan látja, így megfontoltan használta a tekintetnek fárasztó, illetve a figyelmet elterelő harsány színeket. Ezek a jelmezeknél kerültek inkább előtérbe, a színészek egy-egy jelenetben gyakran élénk színekkel bevont élőszoborként jelentek meg. Szentendrén a játéktérben mozgó színészek színes ruhája, valamint a házak ablakából lelógó csíkos anyagok fogták egységbe a teret, és olvadtak össze a szabadtéri helyszín természetes környezetével. A jelmezek színe és szabása vegyes, hol Shakespeare korát idézték, hol az előadás idejének divatját követték. Az egyik terven látható, hogy a művésznő egy korabeli divatlapból kivágott felsőrész fazonjához és színéhez igazodva tervezett egy nadrágot.[11]

Keserü 1970-es évek elején készült képzőművészeti alkotásait érdemes összevetni a jelmezekkel. A színekkel való játék foglalkoztatta 1972-es vászondomborításain és vászonszőnyeg-reliefjein (Hullámzás, Alakuló tér) is, melyeken hasonló színes mezők jelennek meg, mint a szentendrei előadás Bohócának (Reviczky Gábor) ruháján. A Bohóc szerepéhez tartozó játékosságot növeli, hogy a fekete lepelből csak mozgás közben villant elő a színes mezőkből összevarrt tarka bélés. Olivia (Béres Ilona) elegáns fehér ruháját fehér, kitömött textilgömbök díszítették, amelyek mozgása növelte a főszereplő térben elfoglalt helyét. Hajában a mozgatható díszlethez hasonló műanyaghorgolás volt látható. Orsino (Lukács Sándor) ruházatán is meghatározó a fehér szín. A kor szabását idéző, elegáns öltözetét fokozta a fehér textilből készült, földig érő, puffos hermelin utánzat. Egy terven láthatjuk Malvolionak (Őze Lajos) – a dráma szempontjából jelentős – sárga harisnyás, rózsaszín kötős jelmezét. A nevetséges alsó ruházatra olyan szabású zakó került, amelynek derék alá lelógó részét fel lehetett kötni, és így kilátszódott a sárga harisnya. Kalapjánál Keserü Ilona új megoldással kísérletezett, ugyanis a karimáját elöl levágta, s így az udvarmester mintha egy ma divatos baseballsapkát viselne. A félrevezetett Malvolio ebben az öltözetben tetszeleg úrnőjének, Oliviának. Nemes Böffen Tóbiás (Vajda László) jelmezét is a színek uralják, a terven láthatjuk, hogy az élénkzöld felsőhöz és a nadrág bordójához illő kiegészítőket (kalapot, csíkos nyakkendőt) visel. A bordó megjelenik a zakó válltoldásánál is, ami a heves mozdulatokat teszi lehetővé. Tóbiás Malvolio ellen összeesküdött cinkostársainak, Fábiánnak (Balázs Péter) és Nemes Keszeg Andrásnak (Szacsvay László) jelmezei vidámak. Fábián az ablakokból lelógó csíkos drapériákhoz hasonló anyagú színes, bő, nadrágtartóval megtartott alsó ruházatához világos színű, buggyos inget viselt, termetét hatalmas kalapja növelte. András kalapja Malvoliéhoz volt hasonló, hosszú, fehér, bő ujjú inge kilógott a rövid ujjú zakó alól. Az előadás abból a szempontból is különösnek számított, hogy a Teátrum kivételesen engedélyt kapott a templom homlokzati erkélyének használatára, ahol a zenekar helyezkedhetett el.

1986-ban a városvezetésnek egyre több panasszal kellett szembenéznie a Fő térre épített vastraverz nézőtér városképet romboló hatása miatt. Ekkor még öt év türelmi időt ígértek a Teátrumnak, azonban 1988-ban a városi Népfront által tervezett ülősztrájk bejelentése után megszületett a döntés, hogy 1989-ben a Teátrum előadásai átmenetileg Budapestre, a szabadtéri, de négy oldalról zárt Várszínház melletti Karmelita Udvarra kerüljenek.[12]

Az 1990-ben a szentendrei Fő téren bemutatott, s a szereplők által rendezett Crispin, mint vetélytárs című vásári komédia a Teátrum helyzetére reagálva jött létre. Valódi nézőtér nélkül (néhány szék, állóhelyek), a mai Műhely Galéria előtt játszódott, lényegében mint egy utcaszínház. A Béke étterem, a Kalmár-kereszt és a Dumtsa Jenő utca közé eső kicsi terület nem igazán alkalmas jelentősebb előadások megrendezésére, a Vígszínház fiataljainak, Szalai Krisztinának és Cserna Antalnak a kezdeményezése tulajdonképpen állásfoglalás volt a Teátrum mellett. A színészek kartondobozokat, sörös rekeszeket használtak a becsületkasszás előadás során, illetve az alábbi feliratot függesztették ki: A Teátrum felújítás alatt.

A Fő téri vitával párhuzamosan egyre nagyobb szerepet kapott a Városháza (akkor városi tanács) udvara, de 1992-ben rövid időre, a tér déli oldalára költözve a Teátrum visszatért az eredeti helyszínére. A nézőtér megfordításával létrejövő új feladatok szemléltetésére jó példa Kerényi Miklós Gábor 1992-ben és 2017-ben bemutatott A s[z]evillai borbély című előadása. A darab abból a szempontból is érdekes, hogy 1995-től a Teátrum már csak nagyon ritkán szervezett előadásokat a Fő térre, A sevillai borbély felújított változata 2017-ben viszont visszakerült az eredeti helyszínre. Mindkét előadás látványtervezője Székely László volt, aki a játékteret a későbbiekben kőszínházi keretek közé is átültette (Budapest, Szeged, Győr). Fotók alapján rekonstruálva készült el a 2017-es produkció látványa, mely bizonyos részletekben eltér a korábbitól. Mindkét előadást a szentendrei környezetbe illesztett, áttört, fémszerkezet (Bartolo doktor kertes háza) határozta meg, mely így déli irányban, a Dumtsa Jenő utca felé lezárta a Fő teret. Az egyik apró különbség, hogy ez a rácsos építmény 1992-ben kicsit előrébb és diagonálisan állt, a 2017-es konstrukció pontosabban illeszkedett a térhez, hátoldala összekötötte a Dumtsa Jenő utcai házakat, s úgy nyúlt be a Fő térbe. A zenekar a Képtárral párhuzamosan kialakított keskeny sávban kapott helyet a két részre bontott nézőtér mellett. A 2017-es előadáson új elemként jelentek meg a nézőtéri járásokban felállított kisebb méretű lépcsős emelvények, buckák, melyek kiemelték a játéktérbe észak felől érkező szereplőket, s közvetlenebb kapcsolat létrehozására adtak lehetőséget a nézőkkel. Az előadás alatt a vízszintesen három rétegre tagolt rácsos szerkezetben a szereplők vertikálisan is rendkívül dinamikusan mozogtak. A dinamikus jelenetek feszességét segítették a fémkonstrukció körül és az abban kialakított ajtók, járások sokasága.

A szereplők helyzete, hogy épp melyik szinten játszottak, az egymás közötti kapcsolatrendszerüket is illusztrálta. Az első szint a szentendrei Fő tér utcaszintje, itt helyezkedett el a doktor kertje, illetve a közvetlenül a szentendrei környezetben kialakított nézőtér. A második réteg a fémszerkezet kissé megemelt, nyitott alsó tere, a doktor nappalija. A harmadik réteg a felső részen elhelyezkedő Rosina szobája, s a darab cselekményét is meghatározó erkély. A dramaturgiában fontos szerepet kaptak a szinteket összekötő elemek: az íves pad, a lépcsők, az asztal és természetesen a rácsos alapszerkezet megmászása is a játékba került. A zöld orvosi lepedőkkel kiegészült Káplár-jelenetben amíg Bartolo (Kenessey Gábor, 2017-ben Kiss András, Bátki Fazekas Zoltán) keresi a katonák elszállásolása alóli mentességet igazoló okiratot, Almaviva (1993-ban Derecskei Zsolt, Lengyel Gábor, 2017-ben Balczó Péter) és Rosina (Ulbrich Andrea, Gémes Katalin, 2017-ben Mester Viktória, Kálnay Zsófia) a második és a harmadik réteget összekötő lépcsőn incselkednek, ha a doktor épp nem figyel, Almaviva levelével a kezében felfelé fut, Rosina lefelé. Miután a határozat előkerül, Almaviva lefut a kertbe, ahol összetépi azt, majd a szintén a két szint közötti asztalra felugorva próbálja kicselezni a doktort, és innen szeretné felnyújtani Rosinának a levelet. Az előadás végén, ugyanez az asztal lesz az esküvői pódium. Az első felvonás záróképében a szereplők által tartott kötelek, a másodikban az esküvői virágfüzér köti össze a különböző rétegeket. A dinamikus jelenetek feszességét segíti a fémkonstrukció körül és az abban kialakított ajtók, járások sokasága. 2017-ben a jelmeztervező Rákay Tamás volt, aki a jelenkorra aktualizált előadáson a mai kor ruháiba öltöztette az énekeseket.

Látható, hogy a Fő tér déli részén kialakított helyszínen a szentendrei környezet – bár már nem volt olyan domináns, mint az északin, de – még meghatározta a szabadtéri előadás hangulatát.

Városháza, udvar

Az 1990-es évek közepétől a Fő tér után a barokk eredetű, 20. században bővített Városháza udvara lesz a Teátrum főelőadásainak színhelye. A klasszikus zárt udvar egyik végén már az 1980-as években megrendezték a Városházudvari színjátékok eseménysorozatát. A Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatói, illetve az Egyetemi Színpad tagjai tartották itt előadásaikat. Egy 1984-es sajtóhírben olvasható, hogy itt, a városi tanács „kényszerből kijelölt udvarán” volt látható a főiskolások A végzetes szerelem játéka című előadása (rendező: Galgóczy Judit).[13] Az előadásról megmaradt néhány fotó, ezek alapján az udvaron egy fa köré (melyről egy hinta lógott) kialakított, alacsony, ácsolt színpadot állítottak fel az udvarban. A színpad körül az épület falait drapériákkal kitakarták. Szinte nyoma sem maradt a szentendrei környezetnek.

Két évvel később, 1986 októberében egy másik hír arról tudósított, hogy a tanács épületének váratlan megsüllyedése miatt a Városházudvari színjátékok előadása, a Paraszt Biblia (rendező: Vándorfi László) átkerült a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár színháztermébe.[14] A problémákat hamar megoldották, és 1987-ben már a Városháza udvarán játsszák újra Vándorfi rendezését. A komolyabb színpadtechnikával kibővített, klasszikus dobozterű helyszín csak az 1990-es évek közepétől vált a Teátrum számára meghatározóvá, s a mai napig rendszeresen ide szervezik a Teátrum nagyszínpadi előadásait.

Több szempontból is emlékezetes a 2006-ban Alföldi Róbert által itt megrendezett Tartuffe, ezek közül az egyik az előadás látványa. A Nemzeti Színházzal koprodukcióban bemutatott, először Szentendrén játszott előadás komolyabb anyagi háttérrel rendelkezett, ami rögtön feltűnik a Városháza udvarára érkező, helyét kereső nézőnek, amint megpillantja a még üres játékteret. Alföldinek az volt a célja, hogy a nézőt is belevonja a történetbe ezért, teljesen megbontotta a Városháza udvarán megszokott látványt, megtörte a nézőtér és a klasszikus dobozterű színpad frontális viszonyát. A Menczel Róbert által tervezett köralaprajzú színpadnak – a szentendrei korlátozott lehetőségek miatt – a nézők itt még csak a háromnegyedét ülhették körbe. A teljes körré kiegészítő ívet a városháza egyik szárnya foglalta el, amelynek homlokzatán, az ablaküvegen kirajzolódó fák árnyékának rajzolatát sejtető, festett drapériák lógtak. A Nemzeti Színházban a járásokkal megtört nézőtér már teljesen körbeölelte a színpadot. A nézők mögött az egész tér falát ezek a fotogramhatású drapériák díszítették. Így kerültek be a nézők is Orgon házába.

A házban egy fémes felületű, fekete kerek asztalt fekete kerek székek vettek körbe. A monumentális asztal fölött izzók halmazából csokorba fűzött csillárkonstrukció lógott, alatta csipogó, piaci játékkutya-falka feküdt. Az asztal funkciója az előadás során folyamatosan változott: valódi asztalként, ágyként s főleg a színpad színpadaként került játékba. Az utolsó felvonásban újabb funkciójára is fény derült, közepéből egy körforgó kivált, amely az orgazmusnál emelte Tartuffe-öt és Elmirát a magasba.

A játéktér kialakítása a színészektől nagyon fegyelmezett mozgást követelt, a koreográfiát (Király Attila) a rendezésen kívül erősen befolyásolta Parti Nagy Lajos fordítása. A térből adódóan a koreográfia főként diagonális és körmozgásokra épült, melynek iránya a párbeszédekhez igazodva dinamikusan változott. A legjelentősebb kellék Tartuffe attribútuma, a feszület és – Alföldi értelmezésében – a korbács, amelyeket folyamatosan bevontak a játékba, illetve az asztal alatt fekvő, csipogó kutyák, melyek az előadás legvégén az Orgon család vagyonaként, örökségeként Tartuffe asztalára kerültek. Gyarmathy Ágnes Parti Nagy új fordításához illő, 17. századot idéző, de mégis modern, ekrü kosztümöket tervezett. A jelmezek kialakítása a helyzetkomikum számára is lehetőséget adott, pl. Pernelle asszony a ruha fenékpárnája miatt még nevetségesebbé vált, amikor négykézláb lemászott az asztalról. A 2006-ban Szentendrén bemutatott előadást 2013-ig játszották a Nemzeti Színházban.

A Városháza udvarának szabadtéri színpada jól illeszkedett a 2013-ban bemutatott, Réthly Attila (rendező) és Lőrinczy Attila (író) által közösen színpadra állított Könnyű préda című zenés komédiához, melynek alaptörténete egy özvegy kertjében zajló halotti tor. A hatalmas vagyont öröklő, fiatal özvegy (Pikali Gerda) családja és barátai társaságában eleveníti fel életét, tárja fel álmait, míg a körülötte élők más-más indíttatásból, de könnyű prédának tekintik. A fiatal, friss diplomás látványtervezőnek, Fógel Adriennek, aki az előadás játékterét és jelmezeit is tervezte, ennél a könnyed, nyári darabnál lényegesen szerényebb anyagi keretei voltak, mint a korábban bemutatott teátrumi nagyprodukcióknak. Új színpadi tér kialakításában így egyáltalán nem is volt lehetősége gondolkodni. A dokumentációk alapján az előadáshoz egy látványterv készült, és az előadáson készült fotókkal összevetve látszik, hogy nem volt komolyabb átrendezés a térben.[15] A két egységre tagolt játékteret a kerti rendezvények hangulata határozza meg, jobbra az előtérben vízálló kerti bútorok állnak, balra a halotti lakoma hosszú asztala székekkel. A színpadon nincs takarás, így nincs is külön játszó díszlet, ebben a két egységben zajlanak a történések. Egy hátsó dobogón ülnek a zenészek. A színpad széléhez illesztett kerítéselemek jelzik a birtok határát. Felülről szelet átengedő, bevilágítható, fehér árnyékoló ponyvák lógnak kerti lámpákkal. A tervhez képest kisebb eltérés, hogy mivel a színpad a valóságban sokkal kisebb belmagasságú, ezért a vitorlavásznak számát kettőre kellett redukálni, s kissé másképp kifeszíteni. A ponyvák elé a halott fotóját függesztették.

MűvészetMalom

A 19. század végén épült fűrészmalmot az 1990-es években a helyi képzőművészek és építészek kezdeményezésére 1997 és 1999 között újították fel új funkciója szerint, kiállítótérként. 1999-ben nyílt meg, 2000-ben már társművészeti programokat is szerveztek. A Teátrum 2000 és 2010 között rendszeresen tartott itt vendégjátékokat és koprodukciós előadásokat. Ezzel a helyszínnel kapcsolatban is erős vita alakult, ugyanis a képzőművészek egy része nem nézte jó szemmel, hogy a nagy energiabefektetések árán megszerzett kiállítóterükben a színházi produkciók miatt az ő tevékenységük másodlagossá válik. 2010 után két évig egyetlen előadást sem szerveztek ide, majd 2013-tól a Teátrum egy-egy vendégjátékának ismét a helyszíne lett (főként az udvar). A Malom különböző tereinek adottságai egyrészt nagyon inspiratívak, másrészt rengeteg kötöttséget, technikai problémát (például akusztikait vagy a nézőtér kialakítására vonatkozót) rejtenek.

A változatos terek különböző lehetőségeinek kihasználására jó példa a Kovalik Balázs által 2004-ben rendezett, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem végzőseivel hallgatóival eljátszatott Artemis diadala című előadás. A látvány kialakítását (Horgas Péter) meghatározta az opera öt helyszínének kijelölése a Malom különböző területein. A jelenetek között a színészek terelgették megfelelő irányba a nézőket, akik az előadás során az udvartól, a pincén keresztül a tetőtérig bejárták a Malom épületét. A nyitójelenet helyszíne Diana ligete, ami ebben az esetben a Malom előtti füves terület, ahová az épület nyílásokkal áttört homlokzatáról kötélen ereszkedtek le az erdőlakók. A lepusztult téglafal előtt állva izgalmas kontrasztot nyújtott az alpinista felszerelésük alatt viselt graffiti mintás fehér kezeslábasuk (jelmez: Benedek Mari). Míg Diana/Artemis (Szabó Veronika) és Ámor (Hajnóczy Júlia) Jupiter hatalmáról énekeltek, az erdőlakók megpróbálták behívni a füvön felállított szobrok közé a nézőket. Ennek a visszafogott interaktivitásnak lényeges szerepe volt egy olyan előadásnál, ahol folyamatosan irányítani kellett a nézőket. A ligetből a lepusztult épületben kialakított Diana-templomba lehetett jutni. A székekkel kialakított nézőtérrel szemben állt a téglapillérek közé beékelt lépcsőzetes pódiumszentély. A szüzességi fogadalmi szertartásra Aricia (Gál Gabriella) vörös ruhában érkezett, majd világos honvédruhában Hippolytus (Bucsi Annamária) tűnt fel. A színészek innen az alvilágba terelték a tömeget. A Malom alagút jellegű, keskeny, dongaboltozatos pincéjének két hosszanti oldalán sorakoztak fel a székek, így az egymással szemben ülő, az alvilág látogatóivá váló nézők között közvetlenül bontakozott ki Theseus (Rezsnyák Róbert) és Pluto (Bretz Gábor) párbeszéde. Az alvilág sötétségében az énekesek által irányított zseblámpák különböző fénye is a dramaturgia eszköze lett. A jelenet végén a csőalagút másik oldaláról közeledtek a párkák. Kísértetiesen hatott az ellenfényben kirajzolódó, csuklyás, sötét ruhájuk felett viselt áttetsző bő köpenyük sziluettje. Az alvilágból a Malom kiállítóterébe, azaz Theseus palotájába érkezett nézők a földszintről nézhették az emeleten vívódó Phaedrát (Mester Viktória) és Hippolytust, majd átjuthattak a Malom kétszintes, átriumos terébe, Diana szent területére, ahova Aricia és Hippolytus menekültek. Idilljüket sellőuszonyban, részegen hempergőző, zöldre festett felsőtestű szörny zavarta meg, aki a vizes téglamedencében ficánkolva tüzet gyújtott a pezsgővel, mintegy utalva Hippolytus elragadására. A nézők előtt közvetlenül zajlottak az események. A második szintről, a padlástérből kötélen csúszva érkezett meg Phaedra. Aricia és Hippolytus egymásra találása is ebben a térben történt, de ezt a nézők már egy szinttel feljebbről, a padlástérből láthatták a peremre kihelyezett mécsesek fényén keresztül.

Dunaparti Művelődési Ház (DMH), udvar

A polgárházból kialakított művelődési ház udvarán lévő játéktér látványtervezés szempontjából nem rendelkezik túl sok előnyös tulajdonsággal. A látogatók a Dunának háttal ülve nézhetik az előadásokat. Már 1996-tól tartottak itt vendégelőadásokat, az első saját produkciót, Puskás Tivadar Liliomfiját pedig 1999-ben mutatták be. Ekkor még nem volt épített színpad, a játszótérhez hozzátartozott a művelődési ház épülete. A nézők frontális helyzete miatt a színészek főként az előreugró bejárati lépcsőn, s annak két oldalán, a murván játszottak, de a beépített, zárt tornác, illetve a pincelejáró is a játéktér része lett. A korabeli híradás szerint anyagi okok miatt nem készültek díszletek, így csupán az adott környezethez igazították a látványtervező nélküli előadást.[16]

2002 és 2006 között Hajdu István és Magyar Attila tartott itt néhány bemutatót, majd 2007-től a vendégjátékok mellett a Teátrum ezen a helyszínen tartja felolvasószínházi estjeit. Ez a műfaj szerencsésen illeszthető egybe a korlátozott lehetőségekkel, így az épület homlokzata előtt, a lépcsőtől balra elhelyezkedő kisszínpadon rendezik meg az előadásokat. A pódium kialakításával a pincelejáró funkciója is megszűnt, a beépített tornác ablakain lehet esetleg a felolvasó-színészeket játékba hozni. 2015-ben a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínházi rendező szakos hallgatói kaptak itt lehetőséget: Szenteczki Zita a Szerelem, Szilágyi Bálint az Özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak, Markó Róbert pedig A helység kalapácsa című darabot rendezték meg látványtervezők segítsége nélkül. Szenteczki az ablakokon keresztül történő dialógusokkal kitágította a pódiumon túlra a játékteret, Szilágyi kellékeket (például színes gumimatracot) használt, míg Markó díszletelemekkel töltötte be a teret. A művelődési ház homlokzatára különböző népművészeti tárgyakat helyeztek. A színpad közepén asztal állt, a háttérben áldásokkal és bölcsességekkel hímzett falvédők lógtak (például „Adjon Isten egészséget, Búzát, bort és békességet”), az előtérben berendezett konyhára utalt a gázrezsó, illetve a pódium elé helyezett, és kockás terítővel letakart kis asztal székekkel.

Ferenczy Múzeum, udvar

Teljesen más lehetőséget kínál a Ferenczy Múzeum udvara.[17] A Kossuth Lajos utcában található 19. századi Pajor kúriában 2013-ban, jelentős felújítást követően nyílt meg a Ferenczy Múzeum, és azzal párhuzamosan azóta is a Teátrum egyik – főként vendégelőadásainak – helyszíne. Az eredetileg nyugat felé nyitott, U alakú udvart a renoválás során egy egyszintes összekötő szárnnyal zárták le, így alakult ki a szabálytalan négyszög alaprajzú, enyhén lejtős tér. Ezen a kisméretű területen nézőtér elkülönítésére nincs nagyon lehetőség, így azt bele kell illeszteni a játéktérbe. Ezt a megoldást választotta Fehér Balázs Benő is, aki a 2018-ban itt bemutatott Mi és ők című darabnak volt a rendezője és egyben a látványtervezője is. A beszláni túszdrámát feldolgozó mű két gyerek (László Lili, Vilmányi Benett) szemszögéből mutatja be az eseményeket. A nézők az udvar keleti és nyugati oldalán, egymással szemben felállított széksoron ülve, a padlóra fektetett lámpacsövek mögött kerülnek bele a játéktérbe. Az északi oldalon alacsony, kis színpad mögött a múzeum falához rögzített, fekete fólia lóg. A játékteret déli irányból a Pajor kúria udvarra nyíló üveg függönyfala határolja. A színészpáros az előadás egyórás időtartama alatt a szűk, zárt teret folyamatosan dinamikusan használja. Az udvar térkövén a cselekmény helyszínéül szolgáló általános iskolának az alaprajza bontakozik ki a darab első perceiben. A színészek által topografikus hűséggel leírt helyszín függőlegesen is láthatóvá válik, míg a padlón a Fiú a tornatermekből is ismert kék ragasztószalaggal jelöli a teret, addig a Lány azt a pódiumon mozogva a falra feszített fóliára fújja fel kék festékszóró spray-vel. Az alaprajz fölé rajzolt kis házak az erdőkkel körülvett „édenkertet”, Beszlánt, míg a szemben lévő üres üvegfal – ahol a legkevesebb a színpadi játék – az erdő végén kezdődő semmit, az unalmas Csecsenföldet szimbolizálják. A kis színpad a tanévnyitó ünnepség környezetére is utal, illetve egy fehér luficsokor is hozzájárul a szikár szövegben leírt fennkölt hangulat érzékeltetéséhez. A térben elszórtan megjelenő gömbsúlyzók is jelzik a tornatermi helyszínt. A terrortámadás kezdetével a fekete fólia a matematikai példák megoldásának lesz a felülete. Ezek a példák a terroristák és túszok arányainak kiszámítására, illetve a gyerekek által a béke elérése érdekében naivan felajánlott rubelek összesítésére vonatkoznak. Ezen a felületen jelenik meg a játékidő felénél a Lány által feltett kérdésre (Miért vagyunk itt?) a válasz, a foglyul ejtők követelései. A színészek a gyerekek sajátos eszköztárával szemléltetik a tragikus eseményeket, illetve fiziológiai állapotuk változását. Legófigurák, fekete lufik és fonaljáték köré épül az előadás. A drámai események kezdetekor a rendezett, fehér luficsokor elszáll. A férfiak kivégzésére legóbábuk utalnak. A gyerekek bombákat szimbolizáló fekete lufikat kötöznek fel a tér több pontján. Az eddig látványelemként funkcionáló súlyzók ekkor kapnak tényleges szerepet, ezekhez piros fonalat rögzítve felépítik a túszejtés három napjának környezetét. A fekete bomba-lufik piros madzaggal való összekötése, bedrótozása meghatározza az egész játékteret. Ebben a fonalinstallációban a színészek mozgása még korlátozottabbá válik, hol átbújnak, hol átcsúsznak, hol magasan átlépnek az életüket veszélyeztető madzagkonstrukción. Kezük gyakran a parancs szerint felemelve. Minden mozdulatnak tétje van, s ugyanez vonatkozik a terroristákra is, egy detonátorként játékba emelt könyv görcsös szorításán múlik az életük. A tárgyak játékba hozása az események illusztrálásán túl a fizikai állapotok, érzelmek jelzését is szolgálja. Fémcsavarok fényjátékkal kísért zajos földhöz csapódása utal a terrortámadás kezdetére, a ragasztószalag heves eltépése illusztrálja a gyerekek elájulását, az égő piros madzag rángatózása, összezsugorodása az áldozatok szenvedéseit mutatja be ridegen. A fekete lufi erőszakos összenyomása, majd kipukkadása a terroristák fizikai megterhelését reprezentálja. A többi fekete lufi is kipukkad, a gyerekek levágják a madzagokat, a leharcolt térre átlátszó fólia kerül, amelyre a Lány óvatosan, a Fiú pedig agresszíven a fekete vödörből piros folyadékot önt. A tér mozgalmas kialakítása a mennyezet leszakadását jelzi. A „játék” vége közeleg, a különböző kimeneteli lehetőségek (megmenekülés, halál, bocsánatkérés) felvetése közben a Lány megsebesül, a három napig tartó tragédia vértócsában úszó teréből pillanatok alatt a média képterébe kerül.

A korlátozott lehetőséggel bíró tér megköveteli a színészek állandó aktivitását, a látványelemek, kellékek használata funkcionális, dramaturgiai célokat szolgál. A második előadás a kedvezőtlen időjárási körülmények miatt zárt térbe került, a Városháza dísztermébe, 2018 őszétől pedig a Jurányi Házba, ahol a fekete fólia és a festékszóró spray helyett fekete táblát és fehér krétát használtak.

Volt szovjet katonai laktanya

A Teátrum hivatalos helyszínei mellett két továbbit érdemes még megemlíteni, mindkettő Schilling Árpád nevéhez köthető. Az egyik a szentendrei volt szovjet katonai laktanya, itt mutatta be 2005-ben társulatával, a Krétakör Színházzal a FEKETEországot; a másik a Szentendrei-sziget, ahol Philippe Phéraille-jel hozták létre a Kurázsi papát. Schilling ezeken kívül még három alkalommal szerepelt a Teátrum programjában, s mindig más helyszínt választott. 1999-ben a Szerelem, vagy amit akartok című előadását a Fő téren egy IFA teherutó rakterében, 2003-ban a Liliomot a Városháza udvarán, 2004-ben a Sirájt a Pest Megyei Könyvtár színháztermében játszották.

A FEKETEország tulajdonképpen a 2002-es Hazámhazám folytatása, Schilling itt is az aktuális társadalmi-politikai valóságra reflektált. A 2004 első felében a telefonjára érkező 600 wap-hírt összegyűjtötte és témák szerint csoportosította. A politikai botrányokat, katasztrófákat, erőszakos bűneseteket ismertető hírekből és Babits verséből kiindulva hozta létre a társulattal a jeleneteket. Az így megszületett előadás nem egy történetet követ végig lineárisan, hanem történéseket tár fel a nézőnek. Az előadás a Millenáris Teátrumának műsorához (díszlet: Ágh Márton, jelmez: Kiss Julcsi) tartozott, így került vendégprodukcióként a Szentendrei Teátrumba. A szentendrei helyszín kiválasztásának szempontjából érdemes végigkövetni a darab létrejöttének folyamatát, melyben Veress Anna és Ari-Nagy Barbara próbanaplói nyújtanak segítséget.[18]

2014 júniusában Bódvarákón, a kőfejtő elhagyott gazdasági épületében és környékén rakták össze az első improvizációkat. A többszintes, lepusztult épület szobáival, termeivel, folyosóival, csupasz falaival, betört ablakaival rengeteg improvizációs és térbeli variációs lehetőséget rejtett. Júliusban a Művészetek Völgyében, Monostorapátiban készülhettek a munkabemutatóra: az első két hétben a művelődési ház egyik termében, majd a Művészetek Völgyében kialakított helyszínen, egy cirkuszsátorban. A próbanapló szerint a legnagyobb feladatot azt jelentette, hogyan lehet a jeleneteket egy egészen más helyszín terébe áttenni úgy, hogy továbbra is működjön azok összekötése. A sátorban fekete szőnyegen játszották az előadást, jobb oldalt hátul zenekari pódium, bal oldalt kifeszített vetítővászon határolta le a teret. Augusztusban a Millenáris Teátrumban mutatták be az előadást lényegesen más hangulatú, „elegánsabbnak ható” környezetben, a rózsaszín, magas falú, hatalmas dobozszerű teret három oldalán 13-13 darab fehér, magas ajtó törte meg, a kilincsek ezekhez a torzított arányokhoz alkalmazkodva magasan helyezkedtek el. Az ajtók száma, és az U alakú elrendezés miatt a színpadra érkezésnek számos lehetősége adódott.

A szentendrei volt szovjet laktanya közelebb állt a bódvarákói elvonulás helyszínéhez, talán ez lehetett a választás oka is. A Dózsa György úti lepusztult, ipari mozaikkal burkolt, ötszintes épület esetében a Millenáris horizontális ajtóelrendezése után itt a vertikális irány vált hangsúlyossá. Ez az irányváltás, illetve hogy a doboztér helyett itt egy frontális síkban, az épület homlokzatához illeszkedtek a jelenetek, korlátozta azoknak a színészeknek a mozgását, akik a lépcsőház ablakaiban és az erkélyeken jelentek meg. Számos jelenetben a bejárati kapu előtti térben bontakoztak ki a történések, melyet egy kordon választott el a közönségtől. A kapu fölött helyezték el a jelenetekhez tartozó híreket, videókat. Állandó díszleti elemként itt is látható volt a rózsaszín kereszt.

Szentendrei-sziget, volt úttörőtábor

2008-ban Schilling Árpád és Philippe Phéraille társulataikkal a Szentendrei-szigetet választották ki közös munkájuk, a Kurázsi papa színteréül. Az utcaszínházi projektről készült filmben Schilling úgy emlékszik vissza, hogy Phéraille érdeklődését Szentendre egyáltalán nem keltette fel, s végül a Krétakör produkciós vezetőjének, Gáspár Máténak a javaslatára mentek át a szigetre, amelyet már izgalmasnak talált.[19] Az alaptörténet szerint Andrej, a festő egy életnagyságú, mechanikus vas ló, Kurázsi papa hátán menekül a nemek háborújából a Duna partján, majd a szigetre érve az elhagyott úttörőtáborban rátalál egy semleges, nyugodt környezetre, ahol hadsereget toboroz magának. A közönséget a Teátrum kishajóval vitte át a Szentendrei-szigetre, onnan a Jean-Baptiste Gaudin által készített lovon ülő Andrejt követve vonultak végig a játékon. Az elhagyatott, lepusztult faházakban bontakoztak ki különös megvilágításban a jelenetek.

Összegzés

A korábban idézett 1968-as tervezet szerint a szentendrei Fő tér összképe feleslegessé tesz minden színpadot, festett díszletet, maguk a házak alakítják a látványt.[20] A Fő tér a Teátrum eddigi ötven évének első felét határozta meg, és a tanulmányban bemutatott előadások jól szemléltetik, hogy látvány szempontjából is mennyire különböző megoldások születtek ugyanazon a helyszínen. Az 1990-es évektől az előadások zártabb terekbe, Szentendre műemlékvédelmi épületeinek udvaraiba kerültek, a homlokzatok itt hangsúlytalanná váltak, ugyanakkor a látványtervezőknek a mai napig kötöttséget, ugyanakkor újító lehetőségeket is rejt a szentendrei szabadtéri környezet bekapcsolása a játékba.