Schuller Gabriella: Tradíció és invenció

A magyar drámatörténeti hagyomány a Szentendrei Teátrum műsorán 1969–1989

  1. április-június

 

Tanulmányom a magyar drámatörténeti hagyomány változó szerepét vizsgálja a Szentendrei Teátrum történetében az alapítástól a rendszerváltásig.

A Szentendrei Teátrum megalapításának és működésének tágabb kultúrtörténeti kontextusát az urbanizáció, a szentendreiség feltalálása, megkonstruálása jelenti. Ahogy arról Kende Tamás Kádár Szentendréje című szövegében ír, a hatvanas évek közepétől a Kádár-korszak kulturális, politikai és gazdasági elitje fedezte fel és foglalta el a maga számára Szentendrét, megteremtve egy kirakatvárost,[1] melyet a nyugati diplomaták, politikusok számára is lehetett mutogatni: kis ékszerdoboz, tele múzeumokkal.[2] Ez a változás azonban nem organikusan történt, bár a későbbi kultúrpolitika és polgármesterek ilyen narratívát alkottak meg. Ez a mesterségesen létrehozott múlt és kulturális tradíció lényegében hasonlít a Szentendrei Teátrum vállalásához, és számos ponton egybefonódott azzal: egy nem jelenlévő, megszakadt hagyomány színrevitele révén történeti mélység érzetét kelteni az egydimenziós létre ítélt homo kadaricus számára. Ugyancsak Kende hívja fel a figyelmet arra, hogy a kedélyeskedő leírások ellenére a helyi lakosok számára idővel meglehetősen kényelmetlen helyzetet teremtett a Teátrum működése: „A hatvanas évek végén fedezték fel az akkori Marx (ma Fő) teret budapesti színházi szakemberek, hogy létrehozzák a Szentendrei Teátrumot, amely a nézőterével nyaranta teljesen elfoglalta a város főterét, abból gyakorlatilag kizárta a szentendreieket.[3] A kirakat- és díszletvárosban a látványosság mint termelési mód a helyieket türelemre és egy új térhasználatra késztette”.[4]

A Szentendrei Teátrum indulásakor, Békés András igazgatása idején a régi magyar dráma és a hivatásos színjátszás kezdeteihez való visszanyúlás különösen fontos szerepet kapott a repertoár építésében. Ezt a választást két dolog inspirálta: az elszakadás a lélektani realizmus színházi kódjától, mely csaknem teljes dominanciát élvezett a korabeli magyar színházban, de szabadtéri körülmények között kevéssé alkalmas előadások létrehozására illetve befogadására, másrészt a drámai hagyomány iránti nyitottság, tisztelet, kíváncsiság. Békés Andrást az utóbbi kapcsán családi elhivatottság is motiválta, a magyar drámai hagyomány ápolásának fontosságára édesapjától, Békés Istvántól nyert indíttatást, aki több előadás szövegkönyvének létrehozásában is részt vett.

A konkrét darabok kiválasztásában Békés saját elmondása szerint komoly szerepe volt a térnek: a szentendrei Fő tér barokk adottságaihoz keresett eljátszható művet, amely nemcsak hangulatában illeszkedik a miliőhöz, hanem a térre befutó utcák színpadi járásokként való használatát is lehetővé teszi. Ez a gondolat meglehetősen forradalminak hat a mából visszatekintve, hiszen a helyspecifikus gondolkodás a kőszínházak működéséből teljesen hiányzott, és bár a nem hivatásos („amatőr”) színházaknál találunk példát a dobozszínpadi szituáció megbontására, ezek az előadások sem a felhasznált játéktér történelmi-kulturális-építészeti adottságaiból indultak ki az előadások létrehozásakor. Az előadásokat este játszották, így éppen a természetes fény és az építészeti tér találkozása által kínált egyik legfontosabb (színháztörténeti írásaiban Gordon Craig által is kiemelt) sajátosság, a fény architektonikus tereken való áradása nem tudott érvényesülni, de az előadások így is bőven éltek a tér adta lehetőségekkel. Így például a Comico-tragoediában Básti Lajos a templomtoronyban jelent meg, hogy elmondja a prológust, komoly logisztikával a ready made elemként beemelt esti harangozáshoz időzítve belépőjét.

A nyitó évadban, 1969 nyarán két darab került színre, ezeket együtt játszották, szünettel elválasztva a két produkciót. Mindkettőt Békés András jegyezte rendezőként, a szentendrei szabadtéri színház alapítását elsőként kezdeményező Zsámbéki Gábort pedig „munkatársként” jelölte a színlap.

Az este első részében a Comico-tragoediát játszották, mely egy 17. századi ismeretlen magyar szerző számos hatást magába olvasztó, mégis eredeti (azaz sorról sorra egyezést egyetlen forrással sem mutató), előadásra készült műve. A darab műfaja szerint moralitás, azon belül pedig az úgynevezett Lázár-drámák közé tartozik: a gazdag és szegény ember életét állítja egymással szembe előbb a Földön, majd a túlvilágon, az örök élet fontosságára intve a nézőket. A darab a műfaji szabályoknak megfelelően erős stilizációt alkalmaz, melyet a szentendrei produkció is követett: feliratok jelezték a helyszíneket, számos allegorikus szereplő (pl. Erény, Bűn) is színre lépett, beazonosításukat szintén feliratok segítették a megszokottól eltérő színháznézési módozatra késztetve a publikumot. A darab muzeális és unikális voltát nemcsak a szcenikai megoldások, az erős stilizáció képviselte, de az általa sugallt világkép illetve értékrend sem volt evidens a szocializmusban, éppen ezért feltehetően sokkal inkább érdekes látványosságként szolgált a befogadók számára, mintsem morális intésként. Békés István komoly szövegalakító munkát végzett a játszhatóság érdekében: az eredetileg négy részes műből kettőt tartott meg (a kihagyott részek a másodikhoz hasonló tanulságot fogalmaztak meg csak éppen más szereplőkkel), az eredetiben szereplő latin helyett magyarította az allegorikus figurák neveit, továbbá „ódon hangulatú átírások”-kal élt a színi hatás érdekében.[5]

Az este folytatásaként látható Pikkó herceg és Jutka Perzsi című zenés mű Philipp Hafner német nyelvű operájának fordításaként készült, 1793-ban mutatta be Kelemen László társulata mint az első magyar nyelvű zenés művet.[6] A magyarított változat új színjátéktípust képviselt, az úgynevezett énekesjátékot (melynek forrásai az iskoladrámák és Pietro Metastasio librettói voltak). Az énekesjátékokban prózai dialógusban bonyolódik a cselekmény, a csúcspontokon hangzanak el zárt számok (áriák, együttesek), melyek a jelenetek hangulati tartalmát összegzik. Mivel a darab kottái elvesztek, a szentendrei bemutatóhoz Vujicsics Tihamért kérték fel, hogy korhű stílusimitációt készítsen. (Vujicsics később további szentendrei előadások létrehozásában is részt vett zeneszerzőként 1975-ben bekövetkezett haláláig.)

Mindkét produkcióban ismert és elismert művészek játszották a főbb szerepeket: a Pikkó herceg és Jutka Perzsi címszerepeit Psota Irén és Konrád Antal, a Comico-tragoediában Básti Lajos, Basilides Zoltán, Sztankay István és Szabó Gyula. A szabadtéri színpad és a jószerével ismeretlen (tehát bármiféle játékkonvenciót nélkülöző) darabok oldottabb, felszabadult játékot tettek lehetővé a résztvevő színészek számára. Ascher Tamás visszaemlékezése szerint: „Az egész egy ilyen jópofa dolog volt. Benne volt ez a naiv, iskoladrámás hangulat vegyítve a korabeli gimnáziumi színjátszással. Ugyanakkor Básti Lajos is szerepelt benne, a maga fenséges nyelvével. Gyönyörű szép, régi dalok hangzottak el, eredeti, régi zene, volt egy lantos is. Az egész megidézett valami régit.”[7] A kritikák többsége Psota Irén játékát emeli ki Jutka Perzsi szerepében, többen úgy vélik, sikeresen tért vissza korábbi önmagához. Illés Jenő szerint – aki egész cikket szánt a témának – Psota egészen sajátos színt képviselt, mivel játékát színéről és visszájáról is lehetett értelmezni, egyfajta folyamatos persziflázsként.[8] Feltehetően ez a kettős olvasatot lehetővé tevő játék az, ami a hagyomány nélküli hagyomány színreviteléhez, illetve megkonstruálásához leginkább passzolt.

A Szentendrei Teátrum nyitó évada és a többi nyári bemutató tapasztalata Hont Ferenc rendező, színháztörténész számára – aki cikke írásakor a Színházi Intézet igazgatója – a színházi struktúra bírálatára adott alkalmat: „A művészi koncepció érvényesítésének nagyobb lehetőséget biztosító, szabadabb működési keretekben vélem megtalálni az idei nyári produkciók sikerének egyik magyarázatát”.[9] Hont szerint a felszabadulás utáni államosítást és központosítást követően legfőbb ideje lenne a decentralizációnak, a sok, egymástól függetlenül munkálkodó színházi műhely megalapításának, mivel az „emberanyag”, a tanulmányaikat már a szocializmus idején végző rendezők és színészek rendelkezésre állnak. Érdemes megemlítenünk, hogy míg a hivatásos színházakban Hont diagnózisa szerint a túlzott centralizáció jelentett problémát, az amatőr színházak ezekben az években viszonylagos szabadságot élveztek: bár lehetőség volt előadásaik betiltására, jóval egyszerűbb volt az engedélyeztetési procedúra, mint a kőszínházak esetében, továbbá a befogadó intézmények – ahogy egy 1972-ben kelt, szigorítást sürgető jelentés is rámutat – jogi hiátus miatt csak korlátozott módon tudták ellenőrizni, illetve irányítani az amatőr együttesek működését.[10]

Hont mellett Pályi András volt az, aki a Szentendrei Teátrum indulásakor kicsit tágabb perspektívát használt, mint az előadásokról hírt adó napi publicisztikák. Ő magyar és európai színháztörténeti előzményekre hivatkozott a misztériumjátéktól és moralitásoktól való ihletődés, a naturalista-realista paradigmától való elfordulás kapcsán (Maeterlinck, Artaud, Claudel, Kazimierz Dejmek és Hevesi példáit hozva fel), ugyanakkor a színháztörténeti, irodalomtörténeti érték puszta felmutatását kevésnek érzi a szentendrei vállalkozás sikeréhez, meglátása szerint az előadások nem szólították meg a kor nézőjét.[11]

1970 nyarán a megelőző év két előadását újították fel és játszották tovább, de délutánonként ingyenes becsalogatásként a Színművészeti Főiskola hallgatói vásári komédiákat játszottak, méghozzá a Teátrum nézőterét körbeölelő palánkok mellett; előtte óriásbábokkal járták a várost, hogy összegyűjtsék az érdeklődőket. A Gulás Miska és Káposzta Sári érzékeny históriája és A vérpohár avagy a rang áldozatja című művek a képmutogatás és a néma ábrázolat színházi hagyományát elevenítették fel. Ennek során egy narrátor zeneszó mellett szövi a cselekményt és beszél, miközben néma szereplők pantomimikus játéka, illetve festett képek elevenítik meg a történet fordulópontjait. Szentendrén a két produkciót egy száz éves kintorna kísérte, melyet az Iparművészeti Múzeumból kölcsönöztek ki és restauráltak az alkalomra. Mindkét történet a társadalmi elvárásokkal szemben a szív szavát követő leány megbüntetésének történetét meséli el. A műsor arra is kiváló alkalmat adott, hogy Kemény Henrik az államosítást követően újra Vitéz László figurájával (és még tizenegy további bábbal) lépjen a közönség elé. A délutáni program lezárásaként Vitéz László az esti előadásokra szóló belépőjegyeket sorsolt ki a jelenlévők között, nagy derültséget keltve improvizációival. A vásári komédiák révén megvalósuló szociológiai nyitást (1972-es elemzésében) Spiró György ismeri fel és emeli ki: a délutáni előadás másokat szólít meg, mint a koraesti operaelőadások, véleménye szerint inkább az előbbieket kellene megszólítani, ez lenne/lehetne a „szentendreiség” lényege.[12]

Erika Fischer-Lichte (Jean Alter nyomán) különbséget tesz a színház performatív és referenciális funkciója között.[13] A Szentendrei Teátrum itt tárgyalt előadásaiban a referenciális funkcióval szemben a performatív dimenzió volt dominánsabb, a produkciók nem a megjelenített fiktív történet, hanem a hagyomány színrevitele miatt voltak érdekesek a nézők számára. Az előadások nem csak színházi produkciókként, de olyan kulturális performanszokként is értelmezhetők, amelyek egy kollektív kulturális identitás, a bevezetőben említett szentendreiség megkonstruálásához és közvetítéséhez járultak hozzá.

1971-ben tovább játszották az esti darabokat és a délutáni vásári komédiákat Magyar népi komédiák címen (utóbbiakban pedig már nem csak főiskolások játszottak, de néhányan a „nagy nevek” közül is). Ezek mellett két új darab is felkerült a Teátrum repertoárjára, melyeket a korábbi gyakorlathoz hasonlóan egyazon estén játszottak. Paisiello Botcsinálta bölcsek című darabja ugyan olasz szerző műve, előadását mégis a magyar színháztörténet szempontjából jelentős volta indokolta – ez volt az első magyar nyelven előadott olasz vígopera, 1793 őszén mutatta be a Kelemen-féle társulat. Szentendrén a darabot hivatalosan Oberfrank Géza és Ruszt József rendezte, de a visszaemlékezések szerint Békés András erős kézzel, aktívan alakította a végeredményt.[14] Az est második felében játszott produkció, a Szüzesség acél-tüköre a régi magyar drámák újabb megelevenítésére tett kísérlet volt, amelyet Sík Ferenc rendezésében mutattak be. A kiindulópontként használt darab Táncz Menyhért pálos szerzetes műve, a szöveg az általa összeállított kéziratos gyűjteményben maradt fenn. Békés István ezúttal aktívabb szövegalakítóként működött közre, neve társszerzőként felkerült a színlapra is: a fennmaradt barokk mű mellett a Bibliát és a József-történet ponyvakiadását is felhasználta (Békés István egyebek mellett a ponyvairodalom komoly szakértője volt). A Szentendrei Teátrum működése iránti megnövekedett érdeklődést mutatja, hogy a Színház folyóirat külön tanulmányban foglalkozott az elkészült darab dramaturgiai kérdéseivel.[15]

Az előadás – Paisiello darabjával együtt – szinte egyöntetű negatív kritikákat kapott. Többen úgy vélték, hangulata és témája túl súlyos, nem illik egy nyári szabadtéri előadáshoz. Ugyancsak hibaként rótták fel a darab dramaturgiai és nyelvi egyenetlenségeit, terjengősségét, Békés István „csengő-bongó” rímeit. Komoly kritika érte a szereplőket, különösen a címszerepet játszó Maros Gábort; játékáról Spiró György humorosnak szánt (MGP epés kritikáinak modorát idéző) sorokban értekezett.[16]

1972 nyarán a megelőző évek összes darabját repertoáron tartották, és hangulatos, a játszók és a város kapcsolatát szorosabbra fűző ünnepséggel zárták az évadot. Hamarosan azonban (a rákövetkező évben) Békés András helyett Zsámbéki Gábor lett a művészeti igazgató, ami markánsan kirajzolódó váltást hozott a műsorpolitikában: klasszikus világszínházi darabok alkották a repertoárt. Egészen 1977-ig nem kerül színre a régi magyar drámai hagyományt, illetve archaikus színháztörténeti műfajokat felvonultató színjáték. Ekkor azonban Kerényi Imre igazgatói szerepvállalása újabb fordulatot hoz. Kerényi a Zsámbéki Gábor és Békés András-féle hagyományt próbálta ötvözni és közös nevezőre hozni. Az esti darab Shakespeare Tévedések vígjátéka című darabjának helyi színekre hangolt előadása volt Kerényi rendezésében, ezt júliusban és augusztusban csütörtöktől vasárnapig játszották. Emellett a játékszezon alatt szombatonként és vasárnaponként – szintén Kerényi rendezésében – Templom-téri játékok címmel mutattak be iskolai színjátékok közjátékaiból válogatott összeállítást, amely köré az előadásokon túlnyúló komplex élményt próbáltak szőni.

Ezeket a vásári komédiás játékokat új helyszínen, a Templomdombon mutatták be. A Templomdomb a centrumtól kissé távolabb található, rövid sétával elérhető, és a felülről való szemlélődés tapasztalatával ajándékozza meg az ide látogatókat. Az itt álló templom udvarán több dobogót is felállítottak, ahogy az régen a vásárokban szokás volt, ugyanakkor a darabok szimultán játszását (szemben például az ugyancsak ezen hagyományhoz visszanyúló 1789 című 1974-es Ariane Mnouchkine-rendezéssel) Szentendrén nem merték megkockáztatni, a produkciók lineáris rendben követték egymást. Az esemény végén a színészek innen mentek az esti előadásra, megerősítve a két előadás közötti kapcsolódást, átjárást. A produkciót kísérő nyilatkozataiban Kerényi is igyekezett hangsúlyozni, hogy van kapcsolódás a főiskolások produkciója és az esti előadás között, egyebek mellett arra hívta fel a figyelmet, hogy a vásári komédiák játéktechnikája és fizikai körülményei a reneszánsz drámák dramaturgiáját is alakították.[17] Az előadott darabok 16–17. századi iskolai közjátékok voltak, az összeállítás folklór zenei összeállítással és a nézőket (résztvevőket) is bevonó kólóval zárult.[18] Kerényi szentendrei művészeket kért fel, hogy a helyszínen felállított sátrakban portékáik árusításával a vásári hangulatot fokozzák, illetve (ahogy azt minden cikk fontosnak tartja megjegyezni) enni és inni is lehetett. Az eseményhez kapcsolódva a Teátrum saját, igényesen tervezett pénzt is kibocsájtott, melyet fizetőeszközként lehetett használni az árusoknál, vagy emlékbe hazavinni. Ez a komplex kulturális élmény konkrét és szimbolikus kivonulást igényelt a befogadótól, amire a nézők – többek között Szántó Judit beszámolója szerint – megváltozott magatartással reagáltak: „Az egyes dobogókat körültolongó százas nagyságrendű csoportokban sehol egy hangos szó; a gyerekeket előreengedik; élvezik a mindennapokban oly ritka játékos, kedves kiszámíthatatlanságot: itt egy fa kínálkozik, ott egy hordó, amott egy batár, amire fel lehet mászni (de ahonnan senkit nem sodornak le). Az alkalmi szentendrei polgár a belépőjeggyel együtt mintha demokratizmust, életörömet, türelmet, magatartási kultúrát is beszerzett volna. (Még a ritka csemegékért: a csevabcsicsáért kígyózó sor is angyali békességet mutat.)”.[19] A leírásban a Victor Turner által liminoidnak nevezett, a határátlépés küszöbfázisát ideiglenesen megvalósító állapotra ismerhetünk. Nem lenne teljes a kép, ha nem tennénk hozzá: 1978-ban már kiábrándultabb beszámoló is születik, eszerint kezdett szervezettebb formát ölteni a délutáni látványosság megszervezése.[20]

Ez a sokféleség olyan színháztapasztalatot valósított meg a befogadó számára, ami leginkább egy kitágított színházfogalommal írható le: a kukucska-színpad passzív befogadói helyzetével szemben a néző fizikailag is involválva volt a körülötte zajló eseményekben, a hang és látvány befogadása helyett a komplex testi tapasztalat vált dominánssá, valamint az események és a tér színházszerű keretezése. Krizbainé Szabó Éva beszámolója szerint a Templom-téri játékokat ásatások miatt nem tudták 1980 nyarára is átvinni, ekkor a Duna-parton szerveződött egy vásár, amely azonban színvonalában jóval alulmúlta a Kerényi-féle templomdombi kezdeményezést. 1981–1983-ig Templomdombi sokadalom néven folytatták a vásározást, immár a Ferenczy Múzeum égisze alatt; a zsűrizett portékák árusítása mellett igényes kulturális programokat is kínálva a betérőknek.

1979-ben Békés András újra rendezőként tért vissza a Teátrumhoz; a korábbi távozását és visszatérése körülményeit firtató újságírói kérdésre azt válaszolta, hogy ugyan nem jószántából távozott, örömmel tért vissza a meghívásra, úgy is, mint a soros főiskolai osztály osztályfőnöke.[21] Békés a korábbi hagyomány folytatásaként, de egyben újítást kezdeményezve Köztársasági huntzutságok címmel rendelt a régi vásári komédiák stílusát imitáló kortárs darabot, melynek megírására írókat kért fel; szerzőként csatlakozott a projekthez többek között Bereményi Géza, Orbán Ottó, Görgey Gábor. Az új mű létrehozásának igényét Békés azzal magyarázta, hogy a magyar drámahagyomány közel sem kiapadhatatlan kincsesbánya, ráadásul a Szentendrei Teátrum indulásakor neki segédkezők a példától ihletve az ország különböző pontjain, illetve a televízióban apránként színre vitték a szóba jöhető darabokat, ezért neki már másfele kell keresni a folytatást. A létrejött előadás nyelvezete és a játékstílus a vásári komédiák hagyományát folytatta, de a kortárs közéletre reflektálva a korabeli jelenben játszódott, és a csúszópénz jelenségét állította fókuszba. Az előadás szereplői Békés saját másodéves színészosztálya és a párhuzamos évfolyam hallgatói voltak. Ezúttal is sor került külön pénz kibocsájtására, melyet meg kellett vásárolni a bejutáshoz; a pénzdarabok elnevezése és felhasználása a darab által körülírt visszás helyzetekre reflektált (pl. csúszópénz, kenőpénz, jatt stb.). A hagyomány megidézése nem látványosságként szolgált, hanem a szocialista életvilág kritizálására adott alkalmat, így – Békés értelmezése szerint – funkciójában az egykori vásári komédiákhoz vált hasonlatossá. Bár a fennmaradt cikkek kedveskedő hangnemben számolnak be az eseményről, Krizbainé Szabó Éva visszaemlékezése szerint a produkció csúfosan megbukott, mivel nem jöttek fizető vendégek, miközben az előadás létrehozása sokba került.[22]

Az 1979-es előadás a régi magyar drámai hagyomány hattyúdala volt az általunk vizsgált időszakban. A rendszerváltásig nem került sor újabb, az iskolai színjátszáshoz illetve a magyar hivatásos színjátszás kezdeteihez kötődő előadásra a Szentendrei Teátrum deszkáin, színre került azonban három 19. századi magyar darab: Csiky Gergely egy vígjátéka és két népszínmű.

Csiky Gergely Mukányi című darabját Lengyel György rendezésében 1981-ben mutatták be, az előadás egyedüli programként szerepelt a repertoáron ezen a nyáron. Az előadáshoz a rendező felkérésére az 1970-es években Szentendrén élő Szakonyi Károly készített átdolgozást: a négyfelvonásos, szövevényes művet radikálisan lerövidítette, hogy a másfél órányi játékidőbe beleférjen, és részben átírta, korabeli ízlésre szabta a darabot. Szakonyi a vele készült rádióinterjúban elmondta, hogy bár Csiky darabja nem remekmű, a talpnyaló, szervilis, rangkórságtól szenvedő hős figurája a korabeli néző számára is aktuális lehet, továbbá az előadás segítheti annak felismerését, hogy Csiky a korabeli francia szerzőkhöz mérhető tehetség volt, velük egyenrangú hely járna neki a magyar színházak repertoárjában.[23]

A rendezés látványos megoldásokra törekedett: az előadásban póniló vontatta hintó és kisvasút is megjelent. Ahogy a kritikák többsége megjegyzi, a bombasztikusnak szánt elemek ellenére meglehetősen felemásra sikeredett a produkció. A radikális lerövidítés laposabbá tette Csiky darabját, és leegyszerűsítette Mukányi jellemrajzát is. A kritika emellett a rendezés hibájául rótta fel, hogy nem simultak egybe a jelrendszerek: míg a díszlet (Götz Béla) stilizált elemeket használt, a jelmezek (Mialkovszky Erzsébet) részletező aprólékossággal éltek. Hiányzott az összhang a színészek játékából is, amit részben azzal is magyaráztak, hogy több színházból érkeztek a produkcióba.

A rendezés igyekezett maximálisan egymásba játszatni a tér valós építészeti adottságait és a darab fiktív helyszíneit, ami olykor erőltetetté vált; a szövegkönyv helyenként ironikus és önironikus kiszólásokkal fokozta a helyzetet. A radikális lerövidítés következtében azonban a darab elveszítette vígjátéki karakterét, a szétdarabolódó szerkezetbe illesztett poénok miatt sokkal inkább kabarészerű lett.[24] Az előadás főbb szerepeit a Teátrum „régi motorosai”, Szabó Gyula és Sunyovszky Szilvia játszották, de a produkciót ők sem tudták igényessé, színvonalassá tenni.

1985-ben Nagy Ignác Tisztújítás című darabját Pethes György, a Nemzeti Színház rendezője vitte színre. A repertoáron emellett Békés András A szerelmi bájital– és Galgóczy Judit Képzelt beteg-rendezései szerepeltek (utóbbi a Színház és Filmművészeti Főiskolával közös produkcióként készült). A Tisztújítás volt a szentendrei színházi szezon nyitódarabja. Az előadást beharangozó interjú érdekessége (a mai olvasó számára), hogy Pethes György hallani sem akart arról, hogy a darab politikailag is értelmezhető lehetne. Pethes így foglalja össze a cselekményt: „Úgy vélem, nem attól élő, mai egy színmű, ha ezt-azt belemagyaráznak, hanem ha a benne rejlő dolgok hatnak, ha »megszólal« a mű. (…) A Tisztújításban van szerelem, ármánykodás, kikapós férjek, női logika, póruljárt szerencselovagok, választás. A néző természetesen ráismerhet környezetére, napjainkra, de semmi esetre sem szabad ráerőszakolni a párhuzamokat. A Tisztújítás kedves, szórakoztató, remek szerepeket kínáló vígjáték, amely bizonyára Szentendrén is jó mulatságul szolgál”.[25] Ennek kapcsán fontos felidéznünk, hogy a nyolcvanas évek elejétől fogva a kettős beszéd, a sorok közötti kikacsintás a magyar színházi élet egyik meghatározó fejleménye volt. Pethes szavaiból az ettől a színházi „trendtől” való határozott elkülönülés szándéka olvasható ki, amihez feltehetően hozzá kell tennünk azt is, hogy az előadás a Nemzeti Színház (politikailag túldeterminált) égisze alatt jött létre.

Nagy Ignác darabját először 1843-ban Kolozsváron, majd ugyanezen év augusztusában a budapesti Nemzeti Színházban mutatták be. A mű színháztörténeti szempontból is fontos újabb premierje 1957-ben volt, Várkonyi Zoltán rendezésében vitték színre a Nemzeti Színházban. Pethes Várkonyi rendezőasszisztenseként vett részt a produkcióban, mely az addigra jócskán feledésbe merült darab újrafelfedezése okán kisebbfajta szenzáció volt. 1973-ban maga Pethes rendezte meg a darabot a veszprémi Petőfi Színházban.[26] A Tarján Tamás dramaturgi közreműködésével született szentendrei előadás kiindulópontja ez a veszprémi produkció volt, melynek szövegkönyve tökéletes alapanyagul szolgált a fent idézett depolitizált színházeszményhez és olvasathoz. Simon István ugyanis jelentősen átalakította a darabot: a politikai szatírának készült mű társadalmi élét elvette, és új, modern hangvételű dalok (zene: Rónai Pál), valamint a darab korához illetve miliőjéhez nem különösebben kapcsolódó táncbetétek beiktatásával könnyed vígjátékká alakította azt.

A kritika azonban egyöntetűen kimondta, hogy ez 1985-ben, a megváltozott politikai klímában már meglehetősen kevés a nézőknek.[27] A Teátrum deszkáin „szerelmi bonyodalmakkal átszőtt könnyed cselvígjáték” lett a politikai szatírából,[28] melyet „kabaréból idekeveredett magánszámok” súlyosbítanak.[29] Bár az előadás folytatta a magyar drámatörténeti ritkaságok színrevitelének hagyományát, árulkodó, hogy nem tartott igényt a szentendrei épületekre, szinte teljes egészében beépítették a Fő tér architektúráját – azaz meglehetősen messzire kerültünk a Békés András nevével fémjelzett indulástól.

1988-ban Ruszt József rendezésében egy népszínmű, Csepreghy Ferenc A piros bugyelláris című darabja került műsorra, utolsó magyar nyelvű drámaként az itt vizsgált időszakban. A népszínmű műfajával kapcsolatos zavart mutatja, hogy a cikkek szinte minden esetben hosszan értekeznek Csepreghy életrajzáról és a népszínmű műfajáról. Róna Katalin egyenesen a drámatörténeti hagyománnyal kapcsolatos ismeretterjesztés nemes hagyományának megszakadását látta az „álnépieskedő” darab kiválasztásában.[30] A kritikusok eltérő véleményen voltak azt illetően, vajon Ruszt rendezése és a színészi játék ironikusan fogta-e fel a műfajt. A Csányi Árpád tervezte díszlet mindenesetre a kikacsintást látszott megerősíteni: a Fő tér barokk környezetéből kirívó díszletben minden egyes ajtócsukáskor megremegett a díszlet.[31] Az iróniát illetően Koltai Tamás köztes véleményt fogalmazott meg; szerinte „sem parodizálni nem akarták a népszínművet, sem a becsületét helyreállítani, csupán eredeti természete szerint előadni egy ügyesen szerkesztett darabot”.[32]

A színészi játékot illetően viszont egyetértés mutatkozik a kritikákban: eszerint játékosság és derű árad a színészekből, különösen Rubold Ödön remekelt Csillag Pál szerepében; volt olyan vélemény is, miszerint az előadás létrejöttének egyetlen értelme az ő parádés alakítása.[33] Ruszt rendezését 1989-ben is előadták (Gulyás Dénes Bajazzók rendezése mellett), azonban a Szentendrei Teátrum működésének bizonytalansága miatt már nem a városban, hanem a budai Várszínház Karmelita udvarában.

Tanulmányomban a magyar drámatörténeti darabok színrevitelének eseteit vizsgáltam a Szentendrei Teátrum működésének 1969 és 1989 közötti időszakában. A kezdetekkor, Békés András igazgatása alatt fontos kísérlet helyszíne volt Szentendre: a régi magyar drámatörténeti hagyomány ismeretlen darabjaiból összeállított repertoár a dráma- és színháztörténeti hagyomány megismerését, valamint a megszokottól eltérő, másféle színházalkotói és -nézői gyakorlat megtapasztalását tette lehetővé a résztvevők számára. Az 1972-ben rövid időre megszakadó kísérletezés fonalát 1977-ben Kerényi Imre vette fel, ő a színház mint intézmény kereteit még jobban kitágítva, szentendrei művészek és civilek bevonásával olyan komplex kulturális eseményt hozott létre a Templomdombon, mely leginkább a kulturális performansz kategóriájával ragadható meg. 1979-ben Békés András Köztársasági huntzutságok című rendezése a korábbi hagyomány továbbgondolásaként kortárs helyzetre adaptálta a vásári komédia műfaját, de a kísérlet (talán a politikai él miatt) kudarcba fulladt. A nyolcvanas években 19. századi drámák színrevitelével folytatódott a magyar drámatörténeti sorozat, de ezek jellemzően kisebb szerepet kaptak a repertoárban, továbbá a színre vitt darabok közül a népszínműveket a kritikusok egy része eleve igénytelenebb műveknek tartotta, kevesebb népművelő potenciált láttak a műfajban, így a Teátrum működésében is. A megvalósult előadások közül Lengyel György és Pethes György rendezéseiben tetten érhető a nyolcvanas évek fősodorbeli színházi állóvize, a kockázatvállalás kerülése, a depolitizáltság és egyfajta permanens „jópofáskodás”.[34] A Szentendrei Teátrum rendszerváltás előtti története során egy szabad kulturális kezdeményezésből a Nemzeti Színház kihelyezett tagozata lett, azaz sokkal szabályozottabb körülmények között kellett működnie a nyolcvanas évek második felében, mint az induláskor és a hetvenes évek folyamán.

 

[1] „A város […] nem pusztán ’turisztikai és üdülési célpontként’, nem is csak az ezzel együtt ráruházott képzőművészek városaként tekinthetett magára, hanem mint a művészetek városára, amely a jelenkorig erősen áthatja a városidentitásról való közgondolkodást.” Idézi Kende Tamás írását Timár András: Megtalált történetek. A Szentendrei Teátrum50 kutatásról, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/treatise/timar-andras-hutvagner-eva-megtalalt-tortenetek/ Utolsó letöltés: 2021. május 8.

[2] Kende Tamás: Kádár Szentendréje – Magyarország vitrinje, muzeumcafe.hu, http://muzeumcafe.hu/hu/kadar-szentendreje-magyarorszag-vitrinje/ Utolsó letöltés: 2019. június 1.

[3] Vö. Politika, protokoll, pezsgés, Timár András és Deres Kornélia interjúja Benkovits Györggyel, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/peoples/benkovits-gyorgy/ Utolsó letöltés: 2021. május 8.

[4] Uo.

[5] Sz. G.: Mai színpadra igazította… Beszélgetés Békés Istvánnal régi drámák felújításáról, Magyar Hírlap, 1969. július 4. 8.

[6] A fordító Szerelemhegyi András volt, a darab zenéjét Chudy József szerezte. Kelemenék idején a nézők nem ismerték Hafner művét, ezért eredeti műként fogadták a bemutatót.

[7] „Akkoriban engem csak a kaland vonzott”, Závada Péter interjúja Ascher Tamással, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/peoples/ascher-tamas/ Utolsó letöltés: 2019. június 1.

[8] Illés Jenő: Humor, kedély, irónia (A hét portréja Psota Irénről), Film Színház Muzsika, 1969. július 26. 11.

[9] Hont Ferenc: Újításról és hagyományról, Népszabadság, 1969. július 19. 9.

[10] Lásd a témával foglalkozó belügyi jelentést: Klaniczay Júlia, Sasvári Edit (szerk.): Törvénytelen avantgárd. Galántai György balatonboglári kápolnaműterme 1970–1973, Budapest, Artpool–Balassi, 2003. 12.

[11] Pályi András: Színházi krónika, Vigília, 1969/9. 631–632.

[12] „A délutáni nézősereg csak részben azonos az estivel. Az esti nézők között sokaknak nem a produkció milyensége, hanem a résztvevők személye fontos. Az esti nézők többsége a HÉV-et is lekésheti, mégis haza tud menni éjféltájban. Az esti nézősereg tehát szükségképpen homogén rétegből kerül ki. A délutáni bolondozás ezzel szemben mindenkire számít, közönségesebb, közvetlenebb, vásáribb, naivabb, és középkoriságát egy kis igyekezettel könnyedén lehetne maibbra hangolni. Bár a tömörítés a délutáni programnak se ártana, így sem válik unalmassá. Ez a hang illik ahhoz a helyszínhez, ahová nem kell ünneplőruhát venni, nem kell feltenni az ékszereket, ahol a nagyképű műélvezet kizáratik, ahol jót lehet enni, ha akad hely a Görög Kancsóban, ahol hűvösebb időben forralt bort árulnak, bár a híres lángossütő sajnálatos módon megszűnt.” Spiró György: Szentendre kritikus tüköre, Színház, 1971/10. 18–19.

[13] Erika Fischer-Lichte: Határátlépés és cserekereskedelem. Útban egy performatív kultúra felé, Kricsfalusi Beatrix (ford.), Magyar Műhely, 2003/4–5. 25–40.

[14] „Akkoriban engem csak a kaland vonzott”, Závada Péter interjúja Ascher Tamással, i. m.

[15] Dán Róbert: A Szüzesség Acél-Tüköre forrásai és alkotásmódja, i. m.

[16] „A zavart talán leginkább a főszereplő okozza. Maros Gábor alakítja Józsefet, pontosabban nem alakít senkit, hanem hímnemű naivát játszik, ami vadonatúj kísérlet a magyar színháztörténetben. Szép ártatlanra van mázolva, hófehér leplében majd felröppen a deszkákról, és ezt csak azért nem teszi, mert lehúzza fiatal kora ellenére is tekintélyes tömeggel rendelkező alakja. Nem könnyű felfogni, honnét vette ez a fiatal színész azokat a sehol nem látható, senkitől meg nem tanulható, elvont és poros manírokat, amelyekkel újabb és újabb alakításait gazdagítja. Jelen esetben az átélést vagy a megmutatást, vagy akár az iróniát nyugodt lélekkel arra a hihetetlen mutatványra redukálja, hogy még mozdulatlan arcán is állandóan valami oda nem illő grimasz sejlik.” Spiró György: Szentendre kritikus-tüköre, i. m. 17–18.

[17] Takács István: Szentendre: Játékok fent és lent (Még a próbán…), Pesti Műsor, 1977. július 6. 20–22.

[18] A kóló balkáni tánc, melyet körben vagy sorban összekapaszkodva zárnak

[19] Szántó Judit: Élet és játék Szentendrén, Színház, 1977/9. 6.

[20] Zelei Miklós: Mutatványos mint „hatóság”, Lehervadó hangulatok Szentendrén, Magyar Hírlap, 1978. július 19. 6.

[21] Kertész Péter: Szentendrei beszélgetések. Nem, ez nem nyári hakni: Beszélgetés Békés András rendezővel, Szentendrei Műsor, 1979/6. 44–47.

[22] Teátrum a kispadról nézve, Krizbainé Szabó Évával beszélget Kende Tamás, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/peoples/krizbaine-szabo-eva/ Utolsó letöltés: 2019. június 2.

[23] Esti Magazin, 1981. július 3. 18:30 [rádióadás]

[24] Hegyi Gyula: Csiky–Szakonyi: Mukányi, Kritika, 1981/9. 35–36.

[25] Tarján Vera: A Tisztújítás Szentendrén, Pesti Műsor, 1985. július 3–10. 29.

[26] Várkonyi és Pethes rendezése között egy további magyarországi bemutatója volt a darabnak, 1984-ben Valló Péter rendezésében Egerben mutatták be Nagy Ignác művét.

[27]Takács István: Tisztújítás tánclépésben, Pest Megyei Hírlap, 1985. július 6. 12. Takács István cikke valószínűleg a választási rendszer 1985-ös átalakítására utal: ekkor kötelezővé vált a többes jelölés a szavazásnál, ami a rendszer nyitását, pluralizálását jelentette. Az előadás bátortalanságát illetően Takácshoz hasonló véleményen van Barta András és Róna Katalin is. Vö. Barta András: Tisztújítás, Nagy Ignác darabja Szentendrén, Magyar Nemzet, 1985. augusztus 3. 8. Róna Katalin: A Tisztújítás, Film Színház Muzsika, 1985. július 13. 4–5.

[28] Barta András: Tisztújítás…, i. m.

[29] Róna Katalin: A Tisztújítás…, i. m.

[30] Róna Katalin: A piros bugyelláris, Film Színház Muzsika, 1988. július. 16. 4–5.

[31] Csizner Ildikó: Megkerült, A piros bugyelláris Szentendrén, Új Tükör, 1988. július 31. 29.

[32] Koltai Tamás: Kulőr lokál, Élet és Irodalom, 1988. július 22. 13.

[33] Csizner Ildikó: Megkerült…, i. m.

[34] Koltai Tamás így fogalmaz az 1981-es Mukányi kapcsán: „Szentendrére néhány évvel ezelőtt beszökött egy ártalmatlanul jópofáskodó színházi stílus, amelyet nem terhelnek gondok és gondolatok, s amelyben tort ül egy régi vágású kabaré.” Koltai Tamás: Csikyland, Mukányi Szentendrén, Tükör, 1981. július 19. 29.