Kerényi Imre munkássága a Szentendrei Teátrumban

Budapest, 2019. március 23.

Az 1970-es évek közepére tehető, hogy az akkor már lassan fél évtizedes múlttal rendelkező Szentendrei Teátrum az Ádám Ottó igazgatta Madách Színház művészeti főhatósága alá került. Kerényi Imre rendező 1977 nyarán bukkant fel a Duna-parti kisvárosban a nyári színházi program gazdájaként, s rögtön szélesebbre tárta a kapukat minden értelemben: kibővítette az események, a helyszínek és a résztvevő művészek körét. Együttműködést hozott létre a szentendrei művésztelep fiatal alkotóival, vásárt szervezett, helyi valutát alapított, amelyért könyvet, cserépedényt, népművészeti tárgyakat vagy bort is lehetett venni a vásárban. (Épp csak a Teátrumba szóló színházjegyeket nem, mert azokat nyárra már réges-rég eladták a pesti színházi pénztárakban mind egy szálig.)

Kerényi Imre elképzelése alapján 1977-ben a Szentendrei Teátrum látogatása egész napos programmá vált: délután a Templom-téri játékok keretében Rákóczi-nóták, délszláv dalok, Vujicsics Együttes, Bakfark lantegyüttes, színművészeti főiskolások maskarás bolondozásai szórakoztatták a város vendégeit. (Ez a terjeszkedés ugyan nem volt egészen problémamentes, amint arról az időszak egyik helyi tanúja és közreműködője, Krizbainé Szabó Éva múzeumpedagógus beszámolt: „[Kerényi Imre] nem egyeztetett az egyházzal. Volt is belőle jó nagy botrány, amikor a kissé pikáns népi farce-okkal körbejátszatta a plébániatemplomot. Más idők voltak azok, nyilván az egyház végül megengedte, hogy ott legyenek a színészek, és tulajdonképpen a Teátrum egyik legjobb programját csinálják meg. Abban aztán részt vett mindenki, aki Szentendrén élt és mozgott.”[1])

A térben és időben is kiszélesedő szentendrei teátrumi program egész napos kirándulásra csábította a látogatókat: a sokadalomban való jó kedélyű elkeveredés után még talán egy-egy múzeum felkeresése, vagy vacsora is belefért, majd az est fénypontjaként következett a főtéren a színházi produkció, a Tévedések vígjátéka Kerényi Imre rendezésében: A fellehető printkiadványok alapján 1977-ben július 2-án és további tizenhárom estén, majd a következő év júliusában ismét tizennégy alkalommal.

Kerényi Imre 34 éves, hosszú hajú, szakállas, lángoló tekintetű, tehetséges fiatal rendező. Több mint tíz éve tagja az Ádám Ottó igazgatta Madách Színháznak, ott kezdte a pályát még főiskolásként, s máshol nem is igen rendezett azóta. (Viszont diplomázás után nagyon hamar tanítani kezdett a Vas utcában, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.) Ekkoriban évente 2-3-4 darabot visz színre a Madáchban. Nyilván nem a legfontosabb bemutatókat szignálják ki rá a nagykörúti színházban, de bizonyára szívesen dolgoznak vele a társulat rangos színészei – hiszen szép sikereket ért el velük, például korábban a Kaviár és lencsével,[2] a Léni nénivel,[3] a Vonó Ignáccal,[4] Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Garas Dezső vagy Tolnay Klári szereplésével. A fiatalokkal is eredményes az együttműködés: akik nyáron Shakespeare-ben bolondoznak nála – Gyabronka József, Tímár Béla, Márton András –, azok télen Brechtben, a Mahagonny-rendezésében[5] játszanak. Bizalomra és pozitív hozzáállásra utal az is, hogy az ifjú színészekkel és a rendező másodéves színinövendékeivel készülő Shakespeare-előadásban kisebb szerepet vállalt – dacára a kényelmetlenségeknek, a színházi infrastruktúra hiányának – egy olyan színésznagyság, mint Tolnay Klári. (Utóbb Kelemen Éva vette át tőle a Zárdafőnöknő szerepét.)

Személycserék minden szinten

A rendező ötletei és energiái a Madách színházi működésen túl is teret kértek maguknak, ezt nemcsak az 1977-es és ’78-as gazdag, egész Szentendrét betöltő rendezvénysorozat bizonyítja, hanem az is, hogy Kerényi Imre 1978-ban elvállalta a szolnoki Szigligeti Színház igazgatását. A helyzetet vis maior szülte. Alapvetően abból indult ki a színházi földmozgás, hogy Székely Gábort és Zsámbéki Gábort – a szolnoki, illetve a kaposvári színház igazgatóját – kinevezték a budapesti Nemzeti Színház élére. Négyéves vezetői korszakuk izgalmas fejezete volt az ország első színháza történetének, de ennek az érának legfényesebb és megmaradandóbb eredménye mégiscsak az, hogy 1982-ben távozva Székely és Zsámbéki megalakíthatták a Katona József Színházat.

Az 1978-ban igazgató nélkül maradt szolnoki színházat a társulatban dramaturgként dolgozó Schwajda György kapta meg, akinek legelső tervei között szerepelt, hogy az 1978/79-es évad kezdeteként színre viszi Shakespeare évtizedek óta színre nem engedett drámáját, A velencei kalmárt Major Tamással Shylock szerepében. Kilátásba is helyezte, hogy lemond, ha meggátolják a darab színrevitelében. Nyár elején még úgy tűnt, a dolog sínen van. Augusztusban azonban a megyei párttitkár már felszólal az antiszemitának mondott mű bemutatása ellen, az évadnyitó ülésen pedig bejelentik, hogy Schwajda Györgyöt színházigazgatói beosztásából – saját kérésére – felmentették, és új igazgatónak Kerényi Imrét nevezték ki, egyeztetve a legfelsőbb vezetéssel. [6]

A Szentendrei Teátrum Shakespeare-bemutatójának második, 1978-as szezonját Kerényi Imre személyében tehát voltaképp már nem a Madách Színház beosztott rendezője, hanem a szolnoki Szigligeti Színház Schwajda helyére beugró igazgatója vezényli. Talán össze is függ evvel, hogy az ezt követő, 1979-es év júliusában a szolnoki Szigligeti Színház Vérrokonok-előadása[7] (Örkény István műve, Csiszár Imre rendezésében) vendégszerepel Szentendrén.

Az 1977-es szentendrei nyárban a Kerényi-féle innováció sikeresnek, eredményesnek bizonyul. Jól illeszkedik a Templom-téri játékok derűs felfordulása mellé központi elemként a Tévedések vígjátéka bemutatója. Shakespeare-nek ezt a (talán) első, de mindenképpen korai komédiáját természetesen lehet úgy is olvasni és interpretálni, hogy sötétebb és mélyebb történet egy könnyű nyári vígjátéknál. Hogy mást ne mondjunk: a darab első jelenetében halálra ítélnek egy derék, ártatlan, szerencsétlen sorsú idős embert pusztán azért, mert syracusai létére Ephesusba tette a lábát, márpedig azt törvény tiltja. Tovább árnyalja (sötétre) a képet, hogy az életét megválthatja, ha fizet 1000 márkát.

A darab főszereplői a különös módon teljesen azonos nevű két ikerpár, a syracusai Antipholus és Dromio, valamint az ephesusi Antipholus és Dromio. Az úr és szolga kettősök tagjainak folytonos összetévesztése, felcserélése, az ebből fakadó, számukra érthetetlen és feldolgozhatatlan helyzetek elmehetnek akár az identitásválságig is – ahogyan az például a némiképp hasonló történetű Amphytrion esetében megtörténhet, ha Molière-nél még talán nem is, de Heinrich von Kleist feldolgozásában már mindenképpen. A darabválasztást mindazonáltal elsősorban a praktikum határozta meg. Amint azt az Esti Hírlap tudósítójának a rendező elmondta: „Ugye, nem kell magyaráznom – kezdi a beszélgetést Kerényi Imre, a Madách Színház rendezője –, miért választottam ezt a darabot? Shakespeare művei, örök mondanivalót hordoznak, s a választást csupán az befolyásolta: Magyarországon ritkán játszott, rövid, szünet nélküli, s ép ezért szabadtéren eljátszható legyen.”[8]

Tartalomhoz a forma

A produkció létrehozásának minimum két telitalálata volt. Az egyik a helyszín. A szentendrei főtér, amely még az 1960-as évek végén, Zsámbéki Gábor ötletéből és Békés András megvalósításában vált színházi helyszínné. Egy terecske a maga elragadó hangulatával, a Blagovestenszka templommal, a kalmárkereszttel, az egyszintes barokk, rokokó, copf stílusú épületekkel, a szerb kereskedőházzal. A Tévedések vígjátéka tévéfelvételét nézve a színhely annyira valódinak látszik, hogy a Götz Béla tervezte színpadképben a szökőkútról minden további nélkül azt hihetjük, hogy igazi – bár az éppen díszlet. A syracusai Dromiót játszó Gyabronka József így emlékszik: „Zöldséges működött abban az épületben, amelyik Süciék [az Ephesusi Antipholus feleségét játszó Schütz Ila] házaként szerepelt az előadásban, onnan jöttek ki, oda mentek be. A ház falára építettek valami papundekli álcát, de különben csak a szökőkút volt díszlet. Az iskolában öltöztünk hátul mi, színészek. Tejivóra emlékszem szemben, és arra, hogy mennyire polgári volt Szentendre.”[9]

Kiváló ötletnek bizonyult a rendezői elképzelésben, hogy a Tévedések vígjátéka ezúttal valahol egy délszláv városkában játszódjon. Ehhez igazodtak a macedónnak vagy dalmátnak tippelhető jelmezek és zenék. A mese egyrészt megtalálta ideális helyét a szerb kötődésű Szentendrén, másrészt bizonyos sóhajtozós elvágyódásérzést is kelthetett némelyik nézőben, hiszen az akkori („Második”) Jugoszláviát idézhette, amely kicsit hasonlított a vágyott Nyugatra. Legalábbis sok magyar járt oda a hetvenes években farmernadrágért, Rolling Stones-lemezért, tojáslikőrért és még ki tudja, mi mindenért.

A zene – Makláry László zenei vezetésével – meghatározó és a stílushoz illeszkedő eleme a produkciónak. Bár a műsorfüzet és a tévéfelvétel stáblistája ezt az adatot nem rögzítette, de tudható, hogy a szerb és horvát népzenei hagyományokra alapított Vujicsics Együttes játszik, mégpedig a névadó, Vujicsics Tihamér gyűjtéséből Kerényi Imre által válogatott dalmát zenéket. [Vujicsics Tihamér 1975-ben repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett, jelképes sírja Szentendrén található az ortodox templom kertjében.]

Már az előadás kezdése is pompás zenei felütés: a Kurtizánt játszó vérbő főiskolás, Kishonti Ildikó énekel, táncol, bűvöli a közönséget és a játszókat. Mint arról már szó esett, a darab halálos ítélettel kezdődik, amelyet Horváth Sándor syracusai Aegeonjára ró ki Solinus ephesusi herceg, akit Székhelyi József alakít. (A műsorfüzet Dózsa Lászlót jelöli Solinusként, de csak a neve szerepelt, testi valójában nem jelent meg az előadásban, úgyhogy a műsorfüzetben a nevét áthúzták, s ceruzával írták a helyére Székhelyi Józsefet.)

Kerényi Imre rendező kétségkívül bírt formaérzékkel, ezt olyan, legendás sikerei bizonyítják majd a nyolcvanas években, mint a Csíksomlyói passió a Várszínházban[10] vagy a János király az Ódry Színpadon,[11] illetve utóbb a Várszínházban.[12] A Tévedések vígjátékánál a népszínműből, népi játékból éppúgy merített, mint a vásári komédiából. De amire a leginkább alapozott, az az előadás fiatal szereplőinek – színészek és színinövendékek – humora és játékkedve. Amibe a viccességen és a bájosságon kívül beleszivárgott az életkezdés derűs csodálkozása is. Ahogy például Tímár Béla ephesusi Antipholusa meglepődik egy-egy teljességgel nem várt bonyodalmon. Vagy ahogy Kalocsay Miklós syracusai Antipholusa felfedezi, hogy őbenne talán valami különös nemi vagy miféle vonzerő lehet, ha ilyen nagy elánnal rohan a karjaiba egy ismeretlen nő.[13]

A fiatal férfifőszereplők üdítő játékát attól különösen szívfájdító nézni a tévéfelvételen, hogy már réges rég nem él egyik Antipholusunk sem. Kalocsay Miklós is, Tímár Béla is fájdalmasan korán, negyvenegy évesen távozott közülünk. Nem maradt róluk idős kori kép a nézők emlékezetében, csak ez a kedves ifjúi arc és a markáns, érettebb harmincas színészi lényük.

Mindenki kedvére

A még fiatalabbaknak, a statisztáló-asszisztáló színésztanoncoknak még csupán egy (majd a következő évben már kettő) főiskolai tanév van a hátuk mögött. Rendkívüli ez, korábban a növendékeket ilyen hamar nem engedték ki játszani – ez is a Szentendrei Teátrum újításai közé tartozott, hogy itt már harmadéves koruk előtt találkozhattak a diákok a színházi munkával és a közönséggel. Különösen szép és gazdag feladat volt ez Kerényi Imre osztálya számára, hiszen a Templom-téri játékokkal és az egész napos buzgással messze túlteljesítették a statisztálást. Gáspár Tibor egykori főiskolai hallgató így idézi fel: „Meghatározó élményem. Még szinte civilek voltunk a szakmában, ott kaptunk először alapos ízelítőt abból, hogy mi lesz a dolgunk a pályán. A nyár még el sem kezdődött, és már jelentős dózisként hatott, hogy a Madách Színházban próbáltunk nagy színészekkel. Aztán elfoglaltuk Szentendrét, egész nap a placcon dolgoztunk jelmezben, élveztük, és hulla fáradtak voltunk. Én mint Bacchus legalább négy éttermet megnyitottam és bemutattam a közönségnek. Kerényi Imrét távolságtartó, szigorú tanárként ismertük meg, de itt a nyárban kicsit szakmai társsá fogadott bennünket; nagyon bízott az improvizációs készségünkben.”[14]

A közönség a tévéfelvételen jól hallhatóan sokat nevet az előadáson, szinte meghatóan naiv örömmel fogad mindenféle poént. De a kritikusok véleménye is kedvezőnek mondható. Jellemzéséül a korszak rangos színibírálója, a Magyar Nemzet szakírója, Mátray-Betegh Béla sorait hozhatjuk fel példának: „Nem biztos, hogy ez pedánsul és pontosan a Tévedések vígjátéka. De tévedhetetlenül víg játék. A rendező nagy csínytevése, hogy mindabban, ami ennyire nem biztos, teljes biztonsággal teremt egységet, életszerű piaci mozgalmasságot és stílust. Teljes biztonsággal játszik valódi színházat az utcán, Levantét csinál Szentendréből, mer vásári keretbe tenni klasszikust és Shakespeare fejéről nem esik le ettől a korona. De még a buznyák se. Míg Szentendre Köztársaság színpad-utcáján nyugtalanul repkednek a reflektorfénytől hajszolt fecskék, a közönség azon kapja magát, hogy mégiscsak olyan játékos kedve támadt, hogy madarat lehetne fogatni vele.”[15]

Felvéve az előadáskezdésnél elejtett fonalat: rögtön az indítás megteremti a megfelelő hangulatot. Az énekelve besétáló Kurtizán (Kishonti Ildikó), mögötte a fölé napernyőt tartó szolgálólány (Herczeg Csilla), a térre kecskével bebóklászó fiú, a szökőkút mellett lebzselő, a lány után kapó fiatalember, majd a szétszaladó nép nyomában megjelenő délceg katonák – az atmoszférát tekintve kész is a szép nyári nap, és már jön az azt (átmenetileg) beborúsító törvénykezési ügy. Az előadás fontos erénye, hogy a természetes környezethez természetes pillanatokat társít, életkép jellegű, hangulatos kis történéseket. Az utcán helybéliek üldögélnek, egyikük masszírozza a szomszédja vállát. Máskor ortodox pópa gyalogol keresztül a téren. Nyílt színi tapsot kap a két poroszló (Gáspár Tibor és Kelemen Csaba), amikor syracusai betolakodókat keresve kecskét vezetnek körbe, Szimat! Szimat! – sőt: Kántor nyomoz, szimat! – felszólítással. Lesz például olyan betét, amikor egy kövér szakácsnő nagy fakanállal a kezében megkergeti a színen Dromiót. A tettes, Igó Éva így emlékszik az eseményekre: „Alig fértem ki az ajtón, úgy ki voltam tömve! Egy csomó mindennel akkor, ennél az első színházi munkánknál találkoztam először. Kezdve onnan, hogy Tolnay Klári, a sztárszínésznő a Madách Színházban zajló próbákon még nem vett részt. Azon át, hogy a színészek gyerekei ott ültek a próbán, nézték, ahogy dolgozunk. Nagyon családias volt az egész nyár, szeretett bennünket a város, igazi sikert aratott a produkció. Odáig, hogy egyszer a takarásban állva elgondolkodtam valamin, és ettől pár másodpercet késtem a kergetőzős jelenettel. Akkor megtanultam egy életre, hogy soha egy pillanatig sem járhat máshol az eszem.”[16]

Felhős derű

A Tévedések vígjátéka – bonyodalmát tekintve – helyzetkomikumokra épül, s ezek szépen kivirágoztak a szentendrei Fő tér élettel teli színpadán. Tímár Bélát mint tisztességes helyi Antipholust rendre negligálják, mert helyét a városban és a saját házában is a hozzá hajszálra hasonlító syracusai Antipholus, vagyis Kalocsay Miklós veszi át. Kalocsay Antipholusát ugyan kicsit aggasztja az a váratlan ajnározás, amiben része van, érzi is, hogy jobb lenne csendben és gyorsan lelépni a városból, de hirtelen rabul ejti őt nem a „saját” felesége, Schütz Ila Adrianája, hanem az asszony hajadon húga, Luciana, vagyis Sunyovszky Szilvia. Két szép, odaadó nő népviseletben. (A jelmezeket Piros Sándor tervezte.) A szolgák, a két Dromio – Gyabronka József és Józsa Imre f. h. – esete egyszerűbb: őket általában megverik, akár ephesusinak, akár syracusainak hiszik őket.

Kiveszi a részét a komédiázásból két további epizódszereplő, a szorult helyzetbe kerülő aranyművest illedelmes humorral adó Márton András és a szökőkutat is elállítani képes Csipkedi doktor alakjában erőteljes komikusi eszközöket használó, nagyjából Mekk mester küllemű Dunai Tamás, aki így emlékszik vissza a történtekre: „Egy éve voltam diplomás színész, úgyhogy megtiszteltetésnek vettem a felkérést. Csipkedi kis szerep, és minél kisebb a szerep, az ember hajlamos annál nagyobb maszkot használni. Őrült forma parókát viseltem, a szemem körül fekete maszat. Mohácsi születésemhez méltón úgy festettem, mint egy busó, és hozzá rémisztő csatakiáltásokat hallattam. Valójában arabul számoltam tízig, erre a feleségem tanított meg. Függetlenül a későbbiektől, nekem akkor minden okom megvolt, hogy hálát érezzek Kerényi Imre rendező iránt, hiszen már harmadéves koromban meghívott a Madáchba egy szerepre, Bessenyei Ferenc fiát játszhattam a Hetvenes évek[17] című Karinthy Ferenc-darabban. Egyébként nem az egyetlen szereplésem volt a Szentendrei Teátrumban a Tévedések vígjátéka, mert 1975 nyarán főiskolásként a La Mancha lovagjában[18] is részt vettem öszvérhajcsárként. Emlékszem, ahogy tisztünk szerint aláztuk a darabban a szép, szőke Bencze Ilona Aldonzáját.”[19]

A Tévedések vígjátéka végén persze minden ügy-baj és bonyodalom elsimul, ki-ki megleli új párját, vagy visszatalál a régihez. Szentendrén együtt kólózott a díszes társaság a fináléban.

De volt ebben a jókedvűen bolondozó Shakespeare-előadásban egy megrázó pillanat.[20] Amikor Kalocsay Miklós syracusai Antipholusa viharos gyorsasággal lelépni készül, akkor belefut Kishonti Ildikó táncoló-mulatozó Kurtizánjába, megforgatja a nőt, majd kislisszol. A Kurtizán két sasszé után váratlanul a balról érkező ephesusi Antipholus, Tímár Béla karjaiban találja magát. Megtorpan, röviden és zavartan körbenéz, jól látta-e, hogy kettőt lát. Arcán káosz. Nem csoda. A világ voltaképp érthetetlen. „Káprázatok közt botladozunk” – ahogy Antipholus mondja, Szász Imre fordításában.[21]

Schubert az éjszakában

Az 1979-es szentendrei nyár sikere a Dundo Maroje volt,[22] ezt Szirtes Tamás rendezte, aki örökletes úton jutott a feladathoz, mint nyilatkozta: „Eredetileg ugyanis Kerényi Imrének volt kiosztva, ám neki valami közbejött, s Ádám Ottó döntésére ezután került hozzám ez a komédia.”[23] Kerényi Imre legközelebb 1982-ben rendezett Szentendrén, amikor a Három a kislány című Schubert-daljátékot vitte színre, szokás szerint két nyárra biztosítva a programot a főterén. A Pest Megyei Hírlap cikkírója szerint ebben az évben „a Templom téri sokadalom megújult. Nemcsak a kék-sárga sátrak jelentettek új színt, kulturális bemutatkozási és árusításai lehetőséget a kismesterségek gyakorlóinak, hanem a város is önmagát adta”.[24]

A Pest Megyei Hírlapból derül ki az is, hogy a zenés mű soron kívül került színre, amennyiben az előző évi bemutató – Csiky Gergely–Szakonyi Károly: Mukányi, Lengyel György rendezésében, Szabó Gyulával a címszerepben – megbukott.[25] „A szakvélemények és horribile dictu (kimondani is szörnyű) a kritikusok véleménye alapján Mukányink jobblétre szenderült, új darab kellett tehát.”[26] A Mukányi korrigálásaként a Három a kislány – meglehetősen éles váltás. Kerényi Imre fogott hozzá a feladathoz, aki értett a zenés műfajhoz, tanult muzsikálni valaha, és hogy volt érzéke a zenés színházhoz, mi sem bizonyítja jobban, mint az ebben az évtizedben színre vitt István, a király-rendezése.[27]

A Három a kislány-előadásról néhány rövid részlet kivételével nem maradt fenn felvétel,[28] így csak a kritikákra és a színészek visszaemlékezésére hagyatkozhatunk. A színibírálók többsége értetlenségének adott hangot: hogyan kerül ez a mű a főtérre? Semmilyen módon nem látszik kapcsolódni a helyszín sajátosságaihoz, ráadásul a MÁV Szimfonikusok számára a nézőtérrel szemben felépített emelvény látványa zavarónak bizonyult. „A nagy létszámú zenekar elhelyezése egy ilyen csöpp kis téren nagy gondot jelenthetett, mégis, kár volt többféle hangulatot emiatt összezsúfolni”[29] – írta Forray Katalin a Színház folyóiratban. Róna Katalin, a Film Színház Muzsika kritikusa ezt kérdezte cikkében: „Miféle ötlet vezette a Szentendrei Teátrumot a Három a kislány bemutatására? Az előadás semmiféle meggyőző választ nem ad a kérdésre. Mindenesetre megfontolandó lenne, hogy legalább a jó színházi hagyományokat ne vessük el mindenáron.”[30] Volt olyan újságíró is, aki mást reklamál: „e sorok írójának nagyon hiányzik az, ami ezt a daljátékot is valódi élménnyé teheti: a vérbeli, jelentékeny énekes-teljesítmény”.[31]

Dacára a színikritikusok kedvezőtlen ítéletének, úgy sejtjük, hogy a Szentendrei Teátrum közönsége tetszéssel és örömmel fogadta a Három a kislányt, különös tekintettel a Tschöll szülőket játszó Fónay Márta és Rátonyi Róbert szereplésére. De ott komédiázott mellettük többek között Benedek Miklós, Benkóczy Zoltán, Lehoczky Zsuzsa és Szacsvay László is, kisebb szerepekben pedig Kerényi Imre akkori színészosztályának növendékei léphettek fel. Ketten közülük, Funtek Frigyes és Mácsai Pál napközben a Templomdombi Sokadalomban garabonciásként, vásári képmutatóként virgonckodhatott. Mácsai Pál a szentendrei élményeire így emlékszik: „Egészen addig apró, pici, sötét termekben éltünk és dolgoztunk a főiskolán, aztán hirtelen ott találtuk magunkat szabadtéren, egy nagy apparátus mellett: zenészek, énekesek, színészek. Kicsit hígított, operettesített Schubertnek tűnt az a Három a kislány, szórakoztatóipari felhasználásra készült, de így is nagy ereje volt, ahogy szólt a szentendrei éjszakában. Mi statisztáltunk, és én főleg Benedek Miklós alakítását csodáltam. Aztán a második nyáron be kellett ugranom Szacsvay László szerepébe – ilyet is először csináltam. Szakmailag nagy hatással volt rám az egész. Tátott szájjal néztem, hogy ilyenféle színház is van, és ez is lehet érvényes”.[32]

A Szentendrei Teátrum évtizedeinek ez az egyik legszebb, az aktuális produkciókon túlmutató eredménye és hatása: ahogy az újabb és újabb színésznemzedékek belekerültek a nyári színház mindent betöltő, munkás forgatagába. Bekapcsolódtak az „igazi életbe”.