Timár András–Hutvágner Éva: Megtalált történetek

A Teátrum50-kutatásról

 

Az 1969 nyarán életre hívott Szentendrei Teátrum alapításának 50. évfordulója – ünnepi eseményjellege mellett – lehetőséget adott arra, hogy a szabadtéri nyári játékok historiográfiai vizsgálatát a kortárs színháztörténet kutatásmódszertanának alkalmazásával végezhessük el, és ezáltal az intézmény az őt megillető helyre kerülhessen a színháztörténeti kánonban. A jubiláló Teátrum történetének vizsgálata mindenekelőtt olyan alapkutatást (anyaggyűjtést és anyagmentést) igényelt, amelynek során feltérképeztük, rendszereztük és rögzítettük a még rendelkezésünkre álló, illetve felkutatható dokumentumokat, írásos és szóbeli információkat. Tettük ezt többek között azért is, mert a Teátrum élő és működő hagyománya folyamatos újraolvasást, újragondolást igényel, s a jelen és a jövő értelmezői, illetve a nemzetközi térben működő kutatók a 21. század tudományos igényeivel, azaz nyílt rendszerben és bárhonnan hozzáférhető anyagokkal tudnak csak dolgozni. Az alapkutatások elvégzése és teljes anyaguk rendszerezett közzététele a jelen kutatásszervezőinek kiemelten fontos feladata.

A Teátrum50-kutatás néhány év alatt gyűjtőneve lett annak a komplex vizsgálati hálózatnak, ami összefoglalja azt a több éves programot, amelynek része az alapkutatás kiépítése mellett a konferenciák, a kiállítások, a publikált honlap és a tanulmánykötet is. Bízunk abban, hogy munkánk további kutatásokat támogat, s így a felépített adattár és az ebből kiinduló interjúk, előadáselemzések és tanulmányok felhasználásával folyamatosan képes lesz írni és újraírni önmagát.

Alapkutatásunk lineárisan rendszerez, az adatbázis az 1969-es első előadástól a jelenig foglalja magába a szentendrei játszóhelyek repertoárjának (saját és koprodukciós előadásainak teljes, a vendégjátékoknak pedig válogatott) adatait.[1] Célunk a saját és koprodukciós előadásokhoz kapcsolódó anyagok teljességre törekvő összegyűjtése: feldolgozni és rendszerezésével elemezni a kéziratos és printanyagokat, képi és tárgyi dokumentációnkban pedig a fotókat, képzőművészeti munkákat, díszlet- és jelmezterveket, illetve néhány kiváló állapotban fennmaradt jelmezt és emléktárgyat. Az előadások mozgóképi és hangfelvételeinek felkutatásával és a felvételek archiválásával, digitalizálásával megteremtettük egy jól kutatható és a szélesebb nézőközönség számára is hozzáférhető, netfelületű adatbázis alapjait, amelyet a www.teatrum50.hu oldalon tettünk nyilvánossá.

Az alapkutatás során szembesültünk a színházi adatbázis-építés kutatásmódszertani alapproblémájával, ugyanis már az is nehéz munka volt, hogy egyáltalán a nyári színház előadásait feltérképezhessük. Mivel a Teátrum rendszerezett, kurrens gyűjtése nem történt meg az elmúlt ötven év alatt, a műsorfüzetek hiánytalan, a plakátok és kisnyomtatványok teljességre törekvő összegyűjtése hosszú hónapokat, egyes esetekben több évet vett igénybe. Sokszor hosszadalmas kutatás áll egy-egy olyan alapvető adat mögött, mint hogy mit, hol, mikor, kik és hányszor játszottak. A műsorfüzetek, plakátok, beszámolók és kritikák nemegyszer ellentmondásosak, a fesztiválon fellépő színházak rendszeren kívülisége, a Teátrumban megjelenő (pl. matiné vagy ingyenes) előadások rögzítésének hiánya vagy éppen a társulatok névváltoztatásai miatt gyakran azt sem tudtuk egyértelműen megállapítani, melyik előadást pontosan mikor játszották, és kik voltak a résztvevői. A kutatás során valódi detektívmunkát kellett végeznünk, hiszen a gyűjteményi források szerencsés esetben is csak egy-egy szeletét mutatták meg a kapcsolódó anyagoknak, így a hivatalos, intézményi gyűjtemények leginkább arra világítottak rá, milyen irányokba indulhat a kutató, kinek a pincéjéből, padlásáról, mely épület vagy lakás faláról, melyik fiók mélyéről kerülhet még elő lényeges dokumentum. Ebben a munkafolyamatban a kutatóintézetekre, az alkotókra és a magánszemélyek (gyűjtők) anyagaira és emlékeire is majdhogynem hasonló súllyal kellett hagyatkoznunk. Jelentős intézményi támogatást kaptunk a Petőfi Irodalmi Múzeum–Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézettől, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárától, a Ferenczy Múzeumi Centrum Muzeológiai és Irodalmi Osztályától, a Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár Helytörténeti gyűjteményétől és a Szentendrei Teátrum saját gyűjteményétől. Kifejezetten izgalmas úton jutottunk hozzá például Békés András teátrumi hagyatékához, benne Sulyok Mária köszöntőleveléhez csakúgy, mint Szántó Piroska selyemfestményéhez, amely a Teátrumot több éven keresztül reprezentáló, ikonikus alkotás volt;[2] vagy olyan, egészen a nyitóévtől gyűjtött, megóvott és rendszerezett Teátrum-történeti gyűjteményhez, amely a nyomtatványokon, fotókon, kéz- és gépiratokon túl egész jelmezegyütteseket óvott meg az utókor számára (így például Psota Irén 1969–72-ig viselt, hibátlan állapotú Jutka Perzsi jelmezét vagy Csomós Mari és több csoportos szereplő teljes viseletét, amelyet Keserü Ilona tervezett Iglódi István Vízkereszt vagy amit akartok 1973-as előadásához).[3]

A Szentendrei Teátrum történetének alakulása a gyakori fenntartóváltással, a szervezeti átalakításokkal és igazgatóváltozásokkal nemcsak a Teátrum tervezhető működésének és hosszútávú művészeti koncepciójának tart ellen, hanem a Teátrum dokumentációját, felelős gyűjteményi gondozását (vagy gyűjteménybe juttatását) is hátráltatta. Kutatásunk szerencséje, hogy az anyagok megmentői, továbbhagyományozói sorába olyan egykori résztvevők, teátrumi munkatársak is felsorakoztak, akik szívükön viselték az évtizedes dokumentumok gondozását. A Teátrum 50 éves jubileumához kapcsolódó, 2017-ben megkezdett kutatómunkában olyan kollégák, alkotók, segítők vettek részt, akiknek élő emlékei mellett rendszerező-agnoszkáló tudására is számíthattunk.[4]

A történeti megalapozást tehát három emlékegyüttes jelentette számunkra: (1) az írásos emlékek (újságcikkek, műsorfüzetek, kisnyomtatványok, plakátok, egyéb dokumentumok, magán- és hivatalos iratok), (2) a tárgyi emlékek (díszlet-és jelmeztervek, képzőművészeti munkák, plakettek, érmek, emléktárgyak a mézeskalács-figuráktól kezdve Pikkó herceg műbajuszáig), és végül (3) a képi, hangzó és mozgóképi emlékek (MTI fotók, MTVA előadás-felvételek és felvételtöredékek, a Műegyetemi Szimfonikus Zenekar őselőadásainak hangfelvételei, a Zeneakadémia előadás-felvételei, Konrád Antal saját előadás-felvételei, illetve fotósok, fotóművészek felvételei). Mivel a kutatás említett célja az anyag net-filológiai közreadása volt, így munkánk során felmerült a jogtisztaság mint egyfajta keretszabály kérdése – ami a digitális gyűjtemények esetében kifejezetten problémát (sőt, akadályt) jelenthet, akár egy adattár építéséről, akár a gyűjteményezésről vagy kutatói közlésről legyen is szó.[5]

Az alapkutatáshoz kapcsolódó második kutatói fázisunkban színháztörténészek, várostörténészek és egyéb tudományos szakemberek részvételével hármas osztatú kutatói-írói programot indítottunk el: egy oral history-kutatást, egy előadáselemzésekből álló értelmezői blokkot és egy témaspecifikus, történeti tanulmányokra alapuló, rendszerező munkafolyamatot.

Az alapkutatás kiemelkedően fontos feladata volt a Szentendrei Teátrum történetében jelentős alkotók, művészeti és a színház működését elősegítő (háttér)szakemberek, kultúrpolitikai vezetők és helytörténészek meginterjúvolása. A huszonegy elkészült interjúban többek közt sikerült megszólaltatnunk Zsámbéki Gábort, aki Békés András mellett az induló Teátrum alapítója volt, Konrád Antalt, Papp Jánost, Szacsvay Lászlót és Ascher Tamást, akik az 1969-es nyitóelőadások kisebb-nagyobb szerepekben fellépő résztvevői voltak. Beszélgettünk a város történetét, kultúráját, kultúrpolitikáját és a Teátrum viszonyát megvilágító történészekkel, a helyi politikai és kulturális élet meghatározó alakjaival. Szintén fontosnak találtuk, hogy a Teátrum történetében meghatározó alkotókat és előadókat, így Kovalik Balázst, Ladányi Andreát, Máté Gábort, Szirtes Tamást és Zempléni Mária operaénekest, Békés András özvegyét is megszólítsuk.

Az oral history szóbeli közlései nemcsak érdekességekkel, „műhelytitkokkal” színesítették a kutatást, hanem annak mélyszerkezetét is nagyban befolyásolták: a személyes elbeszélések új és új aspektusokra hívták fel a figyelmünket, töredékekben fennmaradt információkat rendszereztek, hiányzó mozaikdarabokra és a fennmaradt dokumentumokból korábban át nem látható kapcsolatokra mutattak rá. S abban is segítettek bennünket, hogy a kutatás során elkészített tanulmányokhoz – felhasználva az intézmény- és személytörténet létrejövő narratíváinak tapasztalatait – minél pontosabban jelölhessük ki vizsgálatunk témaköreit, illetve a Teátrum ötven évének kiemelkedő előadásairól készítendő komplex előadáselemzések tárgyait. A tanulmányok vizsgálták a Teátrum ötven éves repertoárját, így a régi magyar drámák, a gyerek- és bábelőadások, a zenés színházi és táncszínházi formák megjelenését és változásait, a Teátrum történeti viszonyát Szentendre városához, létrejöttének politikai, kultúrpolitikai kontextusát a Kádár-korban csakúgy, mint a színház képzőművészettel és szcenográfiával való kapcsolatát vagy a pályakezdő művészek, kiemelten a Színház- és Filmművészeti Főiskola/Egyetem és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola/Egyetem innovatív szerepét a Teátrum történetében. Szintén fontos feladatunknak tekintettük olyan alkotók életműveinek bemutatását, akik hosszabb időn keresztül meghatározták a Teátrum történetét, így Békés Andrásét és Kerényi Imréét.

Választott előadáselemzéseink a magyar színháztörténet elmúlt ötven évének kontextusában láttatják a Szentendrei Teátrum helyét és szerepét. Az elemzések vállalt célja, hogy a színházi emlékezet megőrzésének kanonizációs folyamatába illesszék a Teátrumot és annak kiemelkedő produkcióit. Részletes elemzések a következő előadásokról készültek: Békés András: Pikkó herceg és Jutka Perzsi, 1969. és Ruszt József: Pikko hertzeg és Jutka Perzsi, 1993., Iglódi István: Vízkereszt vagy amit akartok, 1973., Zsámbéki Gábor: A kávéház, 1974., Szirtes Tamás: Dundo Maroje, 1979., Keszég László: Dundo Maroje, 2005., Vidnyánszky Attila: Dundo Maroje, 2008., Vámos László: Scapin furfangjai, 1986., Kovalik Balázs: Artemis diadala, 2004.

Érdemes felfigyelni arra, hogy a kutatás minden fóruma – legyenek azok az interjúalanyok visszaemlékezései, a kiemelkedő előadások elemzései vagy a tanulmányok megállapításai – rendre visszatérnek a nyitóév és a nyitóévtized idillivé alakult emlékeihez, és átgondolni azt, hogy az érthető nosztalgián túl mik lehetnek ennek az aranykorélménynek a további okai. Zsámbéki Gábor Szentendréről és a Teátrum másságáról 1973-ban így fogalmazott: „[s]zabad teret ad mindenfajta alkotókedvnek, kihasználatlan energiának, túl az anyaszínház természetes és szükségszerű kötöttségein. Művészi lényege is éppen az, hogy kötetlen”.[6]

A Szentendrei Teátrum a létrejöttét fémjelző időszakban kevéssé támaszkodhatott a szabadtéri színházak bevett szokásaira, magyar vagy akár nemzetközi fesztiválhagyományokra. Ugyan 1931-től, majd a háborút követően, megújult formában 1959-től már létezett a Szegedi Szabadtéri Játékok, 1938-tól a Margitszigeti Szabadtéri Színpad, sőt, 1963-tól megnyitja kapuit a Gyulai Várszínház a magyar történelmi drámák és vígjátékok játszóhelyeként, 1966-tól pedig a Városmajori Szabadtéri Színpad, amely könnyed bohózatokat és zenés vígjátékokat kínál, a kezdeti célokat és a színház kialakítását tekintve a Teátrum annyi újdonsággal szolgál, hogy elmondható: csak később tagozódik be a magyarországi fesztiválok hagyományos keretei közé, s akkor sem teljesen. Mégis – az interjúk alapján egyértelmű, hogy – a résztvevők és emlékezők egyfajta romlást érzékelnek, hiszen a fesztivál kezdeti hangsúlyai (ahogy a történeti és politikai-gazdasági kontextus is változik) értelemszerűen eltolódnak.

Az alapítás környékén létrejött iratokban és preambulumokban,[7] akárcsak a visszaemlékezésekben a szabadság, a tér adta markáns jelenlét, a város mint díszlet, a régi és elfeledett értékek megtalálása, a régi magyar drámák bemutatása és a népi színjáték, a valódi komédiázás lehetnek e Zsámbéki említette másságra vonatkozó hívószavaink.[8] Az interjúkban ezek az értékek a múltba utalódnak, és olyan negatív értelmezői keretet hoznak létre, amelyben a Teátrum óhatatlan átalakulását és betagozódását a nyári színházi rendszerbe kizárólag veszteségként (például elhivatalosodásnak,[9] populárissá válásnak[10]) képesek csak érzékelni és elbeszélni.

S noha az interjúalanyok beszámolói alapján egyértelmű, hogy évtizedekkel az alapítás után is progresszívnek érzik a Teátrum műsorát, a kezdeti játékokban részt vevő alkotók és a szentendrei lakosok valamit hiányolnak az első időszak szellemiségéből. „A Teátrum történetében 1973 után jelentkező válságtünetek egyik okára Zsámbéki Gábor már 1970-ben figyelmeztetett: a szentendrei szabadtéri színpad elveszti egyéni karakterét, ha színházi nagyüzemmé válik” – idézi G. Sin Edit Drámatörténeti emlékeink újjáélesztésének kísérlete Szentendre főterén című, a Teátrum első tíz évét vizsgáló írásában.[11] Mintegy Zsámbéki figyelmeztetésének beteljesüléséről beszél Konrád Antal 2018-ban: „Ez a Teátrum elsüllyedt a nagy fesztiválozásban. Amikor már minden falu minden sarkán előadtak valamit, akkor a Szentendrei Teátrum is egy lett a sok közül. A ’80-as években lassan mindenki felébredt, mindenki azt gondolta: ha Szentendrének sikerült, akkor nekem is sikerülni fog. Sorra indultak a hasonló kezdeményezések”.[12]

Általános vélekedés, hogy a nyári színházak szórakoztató színházak, és valóban, az interjúk és tanulmányok alapján látható az az erőteljes tendencia, ami a kezdetekben meghatározott céloktól (régi magyar drámák bemutatása, szabad játékkedv, közvetlen kapcsolat a nézőkkel, egyfajta anyagiasságon túlmutató művészeti program) elmozdulást láttat a nagyobb közönség könnyed szórakoztatása irányába, párhuzamosan az elanyagiasodás, az idegenforgalmi termékké vagy a kommersszé válás folyamatával. De látnunk kell azt is, hogy a szórakoztató és a kommersz mint fogalmak rendkívül nehezen értelmezhetőek a Szentendrei Teátrum indulásának kultúrtörténeti kontextusában. A szabadtéri színház adottságaiból adódóan helyspecifikus, a város főterére és környezetére reagáló előadásokkal jelentkezett, ami aztán – szerencsés esetben – összekapcsolódott a kőszínházak és a színházi képzés rigid, szabályozott munkamódszerétől és az egységesítő, realista játékstílustól való, sokak számára óriási szabadságként megélt elhajlás lehetőségével. Meglátásunk szerint éppen ezért az általánosító érzetű könnyed vagy fajsúlyos, szórakoztató vagy elgondolkodtató oppozícióknak aligha van létjogosultsága az előadások jelen felől történő vizsgálatában.

A szentendrei nyári színházat maguk az alkotók és a városi résztvevők választják el mind a korabeli kőszínházi játékhagyománytól, mind pedig a kortárs nyári színházaktól,[13] s ezt az igényt a kezdetektől megfogalmazzák és beépítik a Teátrum koncepciójába. A fél évszázad során a Szentendrei Teátrum több jelentős alkotója is definiáltan szembe akart fordulni a nyári szabadtéri színházak sztereotipikus megítélésével. Az újfajta látásmódok a teljes elutasítástól a radikális újragondolásokig sokféle arcukat mutatták. Ascher Tamás például a szabadtéri színházak problémáját a következőkben látja: „a közönség nem tud igazán kapcsolódni hozzá, mert messze van a színpad. Próbálni lehetetlen, mert meleg van. A tűző napon képtelenség dolgozni. És az élmény nem tud megszületni, mert nincs csend”.[14] Ezzel szemben Kovalik Balázs operarendezései a MűvészetMalomban innovatívan értelmezték újra nemcsak a színpadi térhasználatot, hanem az operajátszás fogalmát is.[15]

Sokféle aspektusból lehet tehát leírni azt a progressziót és másságot, amit a Teátrum képviselt, mindezek között azonban a leggyakrabban előkerülő, szinte megkerülhetetlen állítás maga a város egyedisége. Szentendre ódon, barokk főtere, majd később a város legkülönbözőbb pontjainak talált játékterei egyértelműen kiemelt szereppel bírnak, ami megmutatkozik mind a hivatalos beadványok szövegezésében, mind a visszaemlékezésekben. A barokk főtér nemcsak a Teátrum első játéktere, de alapgondolata, viszonyítási pontja, majd botránya is.[16] Olykor hasonlóan nehéz utat kell bejárniuk a későbbi talált és épített játéktereknek is, amelyek újabb és újabb kihívások elé állítják a Szentendrei Teátrumot, és árnyalják azt a gondolatot, miszerint a város maga lényegül át színpaddá.[17]

A Teátrum történetének létrejötte, az ötletadó személyének, céljainak és feladatainak vizsgálata kimeríthetetlen témája a visszaemlékezőknek. Szinte egytől egyig kitérnek az indulás momentumára, egyfajta (talán mitikus) keletkezéstörténetet építenek a nyári színház létrejötte köré, amelyben éppúgy helyet kap a legendás motor, amin Zsámbéki Gábor az unalmas tudományos szocializmus tanórák látogatása helyett kijárt Szentendrére, mint a létrehozatal körül bábáskodó alkotók hatalmi hierarchiájának utólagos értékelése (kié volt valójában az ötlet).

Kutatásunk során sokféle történettel találkoztunk, amelyek hasonló mintázatot mutattak. Egyrészt valóban a színháztörténet alakulásának élő folyamatát követhetjük nyomon: az emlékek és emlékezők, a tárgyi anyagok, beszámolók és felvételek dinamikájából végül kialakul a tényekkel alátámasztott történet – így például a sokféleképpen látott és láttatott eseményekből kirajzolódik a két alapító, Békés András és Zsámbéki Gábor kapcsolatának alakulása. Másrészt azonban lehetőséget kapunk arra is, hogy az igazságközpontú olvasatokat újra és újra megkérdőjelezzük, s hogy a narratívák sokszínűsége, a különböző nézőpontok együttesen alakítsák színházolvasatunkat. Az így létrejövő személyes színháztörténetekben a sokféleség nem egymást kizáró, hanem egymással párbeszédbe lépő, folyamatosan (és izgalmasan) újraértelmező olvasatait képes adni a Szentendrei Teátrumnak vagy tágabban nézve a magyar színháztörténetnek.

Az aczéli kultúrpolitika által maximálisan támogatott színházalapítás bármennyire is a sokak által megélt színházi szabadsággal kapcsolódott össze, mégis azt az irányított és ellenőrzött szabadságot kell látnunk benne, amely a kirakatvárosi pozíció részévé tette a Teátrumot. A város így már nem pusztán „turisztikai és üdülési célpontként”[18], nem is csak az ezzel együtt ráruházott képzőművészek városaként tekinthetett magára, hanem mint a művészetek városára, amely a jelenkorig erősen áthatja a városidentitásról való közgondolkodást.

„A Szentendrei Teátrum eredeti szándéka szerint nem kísérleti, hanem kísérletező színház.”[19] S valóban, előadásai bármennyire is újítónak tűnhettek, megmaradtak a politikai, művészeti és színházi közeg legitim és támogatott értelmezési terrénumában. Így például a nyitóelőadásként bemutatott Comico-tragoedia, amelynek politikussága az írásos dokumentumok alapján teljesen visszhangtalan maradt, bár „mégiscsak egy vallásos, szakrális történet – ráadásul ott Szentendrén, a templom tövében. Ma már el sem lehet képzelni, mit jelentett ez akkor”.[20] Kutatásunkba éppen ezért tartottuk fontosnak beemelni – a nyilván nem a Teátrum műsorának részeként, de – a Teátrum színpadán 1970-ben előadott Nalaja happeninget, egy véletlenszerűen szerveződő alkalmi művészeti kezdeményezést, amelyet a hatalom egyértelműen rendszerellenes, felforgató politikai gesztusnak értelmezett. Ef Zámbó Istvánnal készített beszélgetésünk nemcsak azt mutatja be, hogy egy művészi, a totális színház lehetőségét kutató performanszra milyen brutális erővel támadt az önmagát veszélyben érzékelő hatalom, s hogyan zárta börtönbe és elmegyógyintézetbe a résztvevő fiatalokat, hanem azt is árnyalja, hogy a Teátrum létrejöttét milyen keretek között lehetett és lehet a fiatalság-szabadság-újítás eszményei felől tekinteni.[21]

A folyamatos vezetőségi és fenntartói átrendeződések és válságok, a megváltozott pénzügyi és történelmi kontextus ellenére kirajzolódnak olyan műfaji területek és színházi nézőpontok, amelyek rendre visszatérnek a Teátrum történetének öt évtizede alatt. Reményeink szerint tanulmányainkból és elemzéseinkből láthatóvá válik, hogyan épült fel egy-egy ilyen narratíva: hogyan lett meghatározó a színház történetében a sztárok mellett a pályakezdők jelenléte, vagy éppen hogyan lehet a kezdeti évektől a jelenig nyomon követni a zenés színház, így az operajátszás hagyományát. Hasonlóképpen izgalmas látni, hogy a Teátrum saját előadásai sokkal inkább formálták a színházról alkotott történeti képet, mint a ’80-as évek közepétől megjelenő, gyakran gazdasági okokra és a bővülő repertoár szükségességére visszavezethető, mégoly nagyszerű koprodukciók és a már nemcsak gyerek- és bábelőadások vendégjátékai.

Igencsak úgy fest, hogy ennek az egységességnek része a város és a Teátrum közt fennálló viszony ingatagsága is, ami olykor a helyszínek kiválasztására, a műsorpolitikára, a költségvetés kérdéseire, sőt, a kinevezésekre és azok elfogadására is rányomta bélyegét. A gyakori igazgatóváltás és az ebből fakadó problémák mutatják, hogy a frissen kinevezett vezetés(ek) évtizedek (talán a rendszerváltás, talán Békés András 1972-es távozása) óta nem kapnak megfelelő időt és lehetőséget, hogy egységes karaktert, ízlésvilágot hozhassanak létre, tehát, hogy összegezzék a Teátrum történetéből továbbvinni kívánt hagyományt, és erre építve megszólaltathassák a saját Szentendrei Teátrum víziójukat.

A Teátrumról szóló alapkutatás hiánypótló és előremutató, hiszen a gyűjtés, rögzítés és rendszeralkotás az empirikus kutatások nulladik lépcsőfoka, amely kihat a színháztörténet egészére. Nemcsak a Szentendrei Teátrum, de a tágabban vett tudományterület kérdései is új megvilágításba kerülhetnek, hiszen megnyílik a lehetőség az összehasonlításra. Az új tudástár lehetőséget ad a hatvanas évek végétől megjelenő több kulcskérdés újragondolására, sőt, más megvilágításba helyezheti azokat, így például válaszokat kereshetünk a színházkulturális közeg működésére és összefüggéseire a kultúrpolitikai vagy akár politikai érdekekkel,[22] vagy éppen megfigyelhetjük a korai imázsalkotás technikáit, amely dialógust épített ki a festők városa-elképzelés és a Teátrum városa- elgondolás között. Megfigyelhetjük és elemezhetjük a Teátrum öndefiníciójának alakulását és hatását a műsorpolitikára, sőt, lehetőséget adhatunk kötetünkkel a majdani igazgatók és fenntartók számára a hagyomány és innováció kérdéseinek mélyebb megértéséhez. A jövő kutatóira és értelmezőire gondolva a teljessé tett adatok és dokumentumok olvasásának első nagy lépését tettük meg jelen kötetünkkel és a kapcsolódó, folyamatosan bővülő honlap közreadásával.

 

[1] Korpuszunk óriási, adatbázisunkban 1969–2019-ig 621 előadást találunk, amelyben 296 rendező és 858 színész dolgozott. Lásd honlapunk adattárának keresőfelületét, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/?s= Utolsó letöltés: 2021. június 19.

[2] Köszönet érte Zempléni Máriának, Békés András özvegyének.

[3] Köszönet Györe Zsófiának a több évtizedes gyűjtőmunkájáért, illetve Radák Juditnak, aki több díszlet- és jelmezterv között Keserü Ilona terveit is megszerezte kutatásunk számára. Az állományőrzésről és -pusztulásról bővebben lásd kötetünkben: Hommage à Békés András. Timár András és Huber Beáta interjúja Györe Zsófiával, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/peoples/gyore-zsofia/ Utolsó letöltés: 2021. június 19. és Radák Judit: Szentendrei városnéző séta fél-pénzen. A Szentendrei Teátrum játékterei, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/treatise/radak-judit-a-szentendrei-teatrum-jatekterei/ Utolsó letöltés: 2021. június 19.

[4] Feltétlenül meg kell említenünk az időközben elhunyt Dr. G. Sin Editet és Perjéssy Barnabást, illetve Kiss Zsuzsát, a Szentendrei Teátrum munkatársát, Gaján Évát, a Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár Helytörténeti gyűjteményének nyugalmazott könyvtárosát, Krizbainé Szabó Évát, a Ferenczy Múzeumi Centrum nyugalmazott munkatársát és dr. Török Katalin helytörténészt, akiknek a támogatása nélkül a színház elmúlt évtizedeinek történetét aligha láthatnánk át ilyen átfogóan.

[5] A jogosítási folyamatban nagy segítségünkre volt a HUNGART (Vizuális Művészek Közös Jogkezelő Társasága Egyesület) és az MTVA (Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap), illetve mindazok a gyűjtők és fotográfusok, akik munkáikat felajánlották kutatásunk számára.

[6] Róna Katalin: Shakespeare a fiatalok színpadán. Új évadra készül a Szentendrei Teátrum, Film Színház Muzsika, 1973. június 9. 8.

[7] Lásd például: Zsámbéki Gábor és Békés András tervezete a Szentendrén létesítendő Nyári Előadások ügyében 1968. április 23-án. Forrás: Ferenczy Múzeumi Centrum, Történeti gyűjtemény, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/documents/iratok/#14 Utolsó letöltés: 2021. június 19.

[8] Kötetünk majd minden szövegében az itt felsoroltak valamelyike (vagy közülük több is) megjelenik.

[9] Kezdetben minden nagyon spontán volt… Csíkszentmihályi Róbert szobrászművésszel beszélget Török Katalin, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/peoples/kezdetben-minden-nagyon-spontan-volt/ Utolsó letöltés: 2021. június 19.

[10] Suska, Picula és a Hétfejű sárkány… Asszonyi Tamás szobrászművésszel beszélget Török Katalin, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/peoples/asszonyi-tamas/ Utolsó letöltés: 2021. június 19.

[11] A 2020-ban elhunyt G. Sin Edit személyes támogatása és idézett tanulmánya kutatásunk számára fontos kiindulópont volt. G. Sin Edit: Drámatörténeti emlékeink újjáélesztésének kísérletei Szentendre főterén (A Szentendrei Teátrum első tíz évének történeti áttekintése), in: Farkas Péter, Novák László (szerk.): Irodalomtörténeti tanulmányok, (Studia Comitatensia 19.), Szentendre, Pest megyei Múzeumok Igazgatósága, 1989. 597–633.

[12] „Népünnepély volt, nem csak színház”. Konrád Antal színésszel Bíró Bence dramaturg beszélgetett, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/peoples/konrad-antal/ Utolsó letöltés: 2021. június 19.

[13] „A szegedi szabadtérin, aki megszólal, az jobban teszi, ha felemeli a kezét, ha azt akarja, hogy a közönség észrevegye őt. A Szentendrei Teátrum ehhez képest egy pici, zárt, intim tér.” „Együtt éltünk és játszottunk a várossal”. Papp János színművésszel Bíró Bence dramaturg beszélgetett, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/peoples/papp-janos/ Utolsó letöltés: 2021. június 19.

[14] „Akkoriban engem csak a kaland vonzott”. Závada Péter interjúja Ascher Tamással, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/peoples/ascher-tamas/ Utolsó letöltés: 2021. június 19.

[15] A témáról lásd bővebben kötetünkben: Bóka Gábor: Kovalik-korszak Szentendrén?. A Szentendrei Teátrum és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem közös operaprodukciói 2000–2005. teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/treatise/boka-gabor-kovalik-korszak-szentendren/ Utolsó letöltés: 2021. június 19. és Bóka Gábor: A malomtól a fűtőműig. Az Artemis diadala című operaprodukció fogadtatásáról és hatástörténetéről (2004), teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/performance_analyzes/boka-gabor-a-malomtol-a-futomuig/ Utolsó letöltés: 2021. június 19.

[16] Vö. Kende Tamás: Díszletből színház. Szentendre a Teátrumban 1989 előtt, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/treatise/kende-tamas-diszletbol-szinhaz/ Utolsó letöltés: 2021. június 19.

[17] A városi és a színházi tér elméleti viszonyával is részletesen foglalkozik kötetünkben Závada Péter: Vonakodó házak. A valós környezet mint díszlet Zsámbéki Gábor szentendrei A kávéházában (1974) elemzése, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/performance_analyzes/zavada-peter-vonakodo-hazak/ Utolsó letöltés: 2021. június 19., illetve Díszletváros. Kende Tamás interjúja Száva Pállal, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/peoples/szava-pal/ Utolsó letöltés: 2021. június 19.

[18] Kende Tamás: Kádár Szentendréje – Magyarország vitrinje. Hogyan tanította meg Kovács Margit az országot múzeumba járni?, MúzeumCafé, 2016. szeptember–október, 129.

[19] Idézi G. Sin Edit: Drámatörténeti emlékeink újjáélesztésének kísérletei…, i. m. 607.

[20] „Népünnepély volt, nem csak színház”…, i. m.

[21] Lásd kötetünkben: „A totális életszínház érdekelt”. Schuller Gabriella beszélget ef Zámbó Istvánnal a Nalaja happeningről, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/peoples/ef-zambo-istvan/ Utolsó letöltés: 2021. június 19., valamint honlapunk Nalaja happeningről szóló adatlapját, benne Az utolsó Nalaja, avagy ne kövessetek el lobektómiát szövegközlésével, teatrum50.hu, https://teatrum50.szentendreiteatrum.hu/photos/nalaja-happening-1970/ Utolsó letöltés: 2021. június 19

[22] Vö. Szentendre létrehozásával és a szentendreiség ideologikusságával.