Máté Gáborral Jászay Tamás beszélgetett

Budapest, 2018. május 30.

Mi jut eszedbe először Szentendréről?

Elsősorban késő gyerekkori emlékek jönnek elő, amikor először találkoztam ezzel a különös, hangulatos városkával. Akkor még nem volt ekkora az idegenforgalom, de az már látszott, hogy egy igazi ékszerdoboz a hely. Minden érthető, ami azóta Szentendrével történt, mégis mostanában akkor ugrik be főleg, amikor külföldön látok egy kisvárost, amit elárasztanak a turisták.

Először a főiskolás osztályoddal, majd a Katona József Színházzal dolgoztál Szentendrén. Ki hívott oda?

Békés András keresett meg. Mindketten tanítottunk a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Amikor a kétezres évek elején újra megbízták a művészeti tanácsadással, felhívta a figyelmemet Orbán János Dénesre, akit különösen tehetséges költőnek tartott. Az osztályommal ráharaptunk, csináltunk is egy összeállítást a verseiből, így jutottunk el a MűvészetMalomba, és megszerettük a helyet. Utána jött Esterházy Pétertől az Egy nő, közben zajlottak Kovalik Balázs előadásai is, amiket szintén láttam. És akkor Békés megkeresett, hogy örülne, ha a Katona hangsúlyosabban jelen lenne Szentendrén. Közte és Zsámbéki Gábor között akkoriban nem volt feszültségmentes a viszony, nyilván ezért hívott engem. Ugyanakkor Gábor sem tartotta rossz gondolatnak, hogy néhány produkciónknak Szentendrén legyen a bemutatója, és aztán hozzuk be a Katonába.

Milyen emlékeid vannak Békés Andrásról?

A főiskolával kapcsolatban az ember kétféle emléket őriz: azt, amikor ő járt oda, illetve ha abba a helyzetbe kerül, hogy ott taníthat. Békéssel kapcsolatban mindkét típusú emlékem megvan. Amikor sikerrel felvételiztem színész szakra, a harmadik rostán azt kérte, hogy a Ne nézzen úgy rám című dalt úgy énekeljem el, mint egy öregember. A többi tanárnak ez nem nagyon tetszett, én viszont azt éreztem, hogy lát bennem valamit. Volt egy velünk párhuzamos rendezőosztálya, ahová sikertelenül jelentkeztem. Később az ő vizsgáikba többünk bekerült, én például Schwajda György Csoda című darabjában, Hulesch Endre rendezésében játszottam Schuszter Vilmost, egy nyugdíjast. Békés bejárt a próbákra, instruált is, beleszólt a folyamatba. Egyszer éppen jöttem ki, megállított, két kézzel megfogta az arcomat, és azt mondta: „Nagyon tehetséges vagy. Nem azért mondtam, amit mondtam”. Ezekre a pillanatokra emlékszik az ember. Vagy arra, amikor 1980-ban Major Tamás Tudós nőket rendezett, én egy elég extrém karaktert alakítottam benne. Békés a Vas utcában jött szembe, már messziről integetett, és elmondta, hogy tudja, kit alakítok, ismeri ezt az embert. Én persze nem tudtam, kire gondol. (nevet) Osztályvezető tanárként volt párhuzamos osztályunk, nézte az összes vizsgánkat, lelkes volt, és hozott anyagokat is. Fontos volt, hogy egy idősebb mester ennyire odafigyel valamire.

Mit tudtál a Szentendrei Teátrumról, amikor először hívott?

Érdeklődő fiatalember voltam, így aztán tudtam az ott bemutatott előadások nagy részéről, többet láttam is. A Pikkó herceg és Jutka Perzsit is, és bár a kritikák lelkesebbek voltak, mint amennyire nekem tetszett, az egész vállalás jelentősége átjött. Bár nem a teátrumhoz kötődik, de emlékezetes volt, amikor két, egymás utáni évben a művészeti főiskolák találkozóját Szentendrén rendezték meg. A főiskoláról pedig több osztály is dolgozott ekkoriban ott nyaranta.

Többek között Kerényi Imre, Ascher Tamás, Lukáts Andor és a te osztályaid szerepeltek, meg persze Kovalik Balázs hallgatói a Zeneakadémiáról. Mai szemmel a fiatalok meghívása meglehetősen előremutató dolog volt Békés részéről.

Valóban, meg akarta mutatni a főiskolásokat a közönségnek, és ez mindannyiunknak nagyon jól jött. Békés azt akarta, hogy a MűvészetMalmot a fiatalok vegyék birtokba. És bár Szentendrén elsősorban a szórakoztató műfajok voltak népszerűek, azon belül is a progresszió irányába tette le a voksát. Innen nézve is kiváló pedagógusnak mutatkozott: terelgette és segítette a tanítványait a főiskola után is.

Hogyan emlékszel az Orbán János Dénes-estetekre?

Egyetlen alkalommal ment, a verseket felosztottuk egymás között. Fenyő Iván zongorázott, Mészáros Máté gitározott, Szantner Anna és Jordán Adél dalokat farigcsáltak meglehetős kreativitással. És az osztály első közös száma is itt született, az est végén hangzott el. Ha most lenne nagylemezünk, akkor ez biztosan rajta lenne.

Az a munkamódszer, ahogy később dolgoztatok az AlkalMáté Trupp előadásaiban, már itt körvonalazódott?

Nem, az a tanítási módszeremből következik. Mindegyik osztályomnál van egy olyan félév, amikor a hallgatók a saját életükből csinálnak jeleneteket. A színésznek fel kell tudni fedeznie önmagát egy szerepben. Ez egy éngyakorlat, amiben a saját személyisége mutatkozik meg egy szerepen keresztül. Ezt minden színésznek el kell tudnia végeznie: megkapod a szerepet, kutatod, hogy mi a közös benne és benned, hogy miért kell ezt neked játszani. A módszer annyiban mégis kötődik Szentendréhez, hogy az Egy nő, amit ott mutattunk be, valamennyiünknek fontos emlék.

Orbán, Esterházy – tudatos döntés volt a részedről a hallgatóid kortárs írók felé terelése?

Vonzódom a kortárs magyar irodalomhoz, és szeretném, hogy a tanítványaim kapcsolódjanak a magyar irodalom jelenéhez, találkozzanak a fontos szerzőkkel. Gondolj csak bele, az, hogy egy egész színészosztály Esterházy-kötettel a hóna alatt mászkál két hétig, már önmagában impozáns látvány! Az Egy nőt Szombathelyen készítettük, Esterházy el is jött hozzánk, megnézte, mit csináltunk, ez mindannyiunknak rendkívüli élmény volt. Valami, ami egy fiatal művészt később is orientálni tud.

A 2001-ben bemutatott Egy nő kapcsán azt írtad a szentendrei műsorfüzetben, hogy már korábban is küzdöttél a szöveggel, de az intézményesített prüdéria megakadályozott a munkában.

Pedagógusi működésem vadhajtásaként tekintek arra az esetre. Saját élményekből kiindulva úgy gondoltam, hogy egy színésznek túl kell esnie azon, hogy meztelenül dolgozik a színpadon. Úgy találtam, hogy mindezt legegyszerűbb egy kis közösségben megvalósítani, így nem a szóban forgó, hanem az előző Horvai-osztálynál próbálkoztam ezzel. A lényeg az volt, hogy egy pillanatban mindenkinek, mindegy volt, hogyan, de le kellett dobnia a ruhát. Esterházyt megkérdeztem, hogy mit szól, támogatott, dolgozhattunk szabadon az anyaggal. A vizsgát természetesen kizárólag neki és a tanároknak mutattuk volna be, és csak akkor, ha minden hallgató beleegyezik. A főiskolán azonban mindennek azonnal híre megy, így a büfében elkezdett indázni a történet, végül néhány hallgató nemet mondott, de közben jött is az üzenet, hogy ilyet itt nem lehet csinálni. Azért fájt a dolog, mert remek jelenetek születtek, különös, felszabadító kreativitással dolgoztunk. Azután soha többet nem csináltam ilyet, tanultam az esetből. Ugyanakkor az Egy nőt alkalmas anyagnak gondoltam, ezért is folytattuk a munkát a következő osztályommal.

Hogyan próbáltatok?

Mindenki elolvasta a könyvet. Mindenkinek kellett, hogy legyen képe arról, mi tetszik belőle, aztán elkezdett dolgozni a szöveggel. Én az első két évben az osztályomnál nem rendezek, nem is nagyon instruálok, inkább a szövegbeli konfliktusok alapján terelgetem őket, igyekszem az ízléseket irányítani kicsit. Az elkészült jelenetek az első mutatás utáni továbbdolgozás eredményei, amiben az osztály minden tagja részt vesz az én irányításommal. Vannak persze jelenetek, amiket alaposan átalakítok, van szerep, amit átosztunk másra, de fontos, hogy az osztály bármelyik tagja élhet javaslatokkal. A dolog a koncentrált munkáról szól: napközben dolgozunk, este közösen megnézzük a jeleneteket. Rendkívül inspirálóan hat, ha valaki eltalál egy hangot. Folyamatos a szellemi pezsgés, minden a jelenetek körül forog, és a hallgatók hozzászoknak ahhoz, hogy a színház összes termében kizárólag arról legyen szó, amit éppen akkor csinálunk. Megtanulják, hogy ha munka van, akkor az a legfontosabb az életben. Ez az AlkalMáté-estek titka is.

Az Egy nőt ma helyspecifikus előadásnak neveznénk. Hogy vették ezt a hallgatók és a nézők?

Valóban, vándorlós, mászkálós előadás volt. A nézők jöttek velünk, arra sétáltak, amerre hallották, hogy történik valami. És bár a közönség nagyon szerette a formát, én tisztában voltam vele, hogy nem újszerű a dolog, inkább a kényszer szülte. A próbafolyamat során egy épületben mindenki máshol próbál, mindenkinek más jut eszébe egy lépcsőről, egy ablakról, egy kiszögellésről, és menet közben kiderül, hogy ez működik. Meg az is, hogy mindezt nem lehet egyszerűen feltenni egy színpadra, hanem ott kell bemutatni, ahol született az ötlet. Amúgy Ascher és én Zalaszentgróton [A zalaszentgróti nyári színjátszó tábor 1974 óta folyamatosan működik. Ez idő alatt színházi generációk egész sora nevelődött itt olyan kiváló gyakorlati és elméleti szakemberek irányításával, mint Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor, Bécsy Tamás, Máté Gábor vagy Gabnai Katalin. – J. T.] évekig csináltuk ezt: birtokba lehetett venni helyszíneket, és az járt igazán jól, aki meglepő helyekre bukkant. Az osztály tagjainak többsége, akikkel az Egy nőt csináltuk, járt is Zalaszentgróton, nem volt idegen ez a módszer.

Aztán 2002-ben Ács János Szentivánéji álmot rendezett az osztályodnak, amiről egy mérsékelten lelkes kritikát találtam.

Voltak erényei az előadásnak, de valóban nem állt össze annyira, hogy jelentős vizsgaelőadás legyen belőle. Ács nagyon szerette az osztályt, és ez kölcsönös volt, sokukkal még az Új Színház stúdiójában dolgozott együtt. Mi még Kaposváron csináltunk egy igen szép Szentivánéji-előadást vele. Vagyis minden okom megvolt rá, hogy azt gondoljam, jó lesz. Eljátszottuk Szentendrén is, de nem ide készült. Ezután nem volt itt több főiskolás bemutatónk, a MűvészetMalom megszűnt mint lehetséges színházi tér, a vezetésben is voltak változások.

A Katona József Színház rendezőjeként és színészeként viszont még jelen voltál egy ideig. 2000-ben A talizmánt mutattátok be Szentendrén.

Igen, és ezt követően hoztuk be a Katonába. A szentendrei klasszikus előbemutató volt, ami megmutatta a darab szépségeit, ám akkor ért be igazán, amikor bekerült a színházba. A nyári premier is több volt egy átlagos szórakoztató előadásnál, de a szabadtéri színházban az elemeknek kiszolgáltatva egyszerűen nem lehet ugyanaz az élmény. Horgas Péter dobozdíszletét a mai napig kiválónak gondolom, de Szentendrén csak bizonyos elemei jelenhettek meg, amikről tudtuk, hogy a Katonában nyerik majd el a teljes jelentésüket. Egy vidám torzó volt A talizmán, a színházban még egy hónapig próbáltuk. Mégis hasznosnak gondolom ezt az alkalmat: a közönséget teszteltük, a reakcióikra figyeltünk. Meg izgultunk kicsit, hogy ne legyen a dolognak akkora súlya, hogy addigra már le is írnak minket, mire bekerül az előadás a színházba. A kritika azonban – szerencsére – nemigen írt ezekről az előbemutatókról.

Aztán 2004-ben jött a Puntila úr és szolgája. Brecht való Szentendrére?

Erre határozott igennel tudok válaszolni. Korábban láttam Szentendrén egy Horváth Csaba-előadást, és akkor kicsit el is szégyelltem magam, hogy miért gondolja azt az ember, hogy szabadtéren mindenáron könnyebb hangvételű dolgot kell csinálni. Erős élmény volt, amiből megértettem, hogy a másfajta irány is tud működni.

A Zsámbéki Gábor rendezte Médeia, amiben Iasont alakítottad, klasszikus tragédiaként nekem mégis kilóg a sorból.

Az a meghívás újra Békés Andrásnak volt köszönhető, aki szerette volna, hogy Zsámbéki megjelenjen Szentendrén. A Médeiát a Katonában mutattuk be, és 2005-ben vittük ki Szentendrére. Jó emlékeim vannak róla, nem működött rosszul szabadtéren: az autóduda kevésbé, a tücskök ciripelése annál inkább illett az előadáshoz. A természet, a szabad ég, az, hogy távlat van a fejed fölött, rengeteget segített. Ennek a helyzetnek van izgalma nézőként is, színészként is.

Aztán 2009-ben A hős és a csokoládékatona volt az utolsó itteni rendezésed.

G. B. Shaw darabjára, ahogy annak idején A talizmánra is, Fodor Géza hívta fel a figyelmemet. Úgy gondoltuk, hogy alkalmas az anyag, még a balkáni zenei világról is közösen döntöttünk. Aztán valóban véget ért Szentendre, színészként még az Ascher Tamás rendezte A szerelem diadalában léptem fel. Azóta is volt még több megkeresés a Katona József Színház felé Szentendréről, de valahogy soha nem jött össze. Többen akarták azt a konstrukciót, hogy ott bemutatunk valamit, ami aztán bekerül a színházba, de fontos kimondani, hogy mi nem tudunk erre szakosodni, évi rendszerességgel nem tud működni ez a felállás. És valamikor a színészeknek is pihenniük kell.