Papp János színművésszel Bíró Bence dramaturg beszélgetett

2018. május 29.

Mi jut eszébe először, ha a Szentendrei Teátrumra gondol?

Az első gondolatom, hogy elképesztő, hogy abból a nagy színészgárdából, akik ezen az 50 évvel ezelőtti színháznyitáson szerepeltek, már csak Konrád Antal él. Úgy értem, akik már nem főiskolások voltak, én is épp csak akkor végeztem a harmadévet. Meghalt Básti Lajos, Mádi Szabó Gábor, Basilides Zoltán, Sztankay István, Szabó Gyula, Psota Irén… Mindenki meghalt. Akik akkor főiskolásként benne voltunk, a rendező osztály pl. Valló, Ascher, Kornis, Illés István vagy a színészosztályokból Szacsvay, Várdai Zoli, még többnyire megvannak, megvagyunk.

Az 1969-es nyitóévben két darabot játszottak. A Comico-tragoediát és a Pikkó herceg és Jutka Perzsit. Hogy emlékszik ezekre az előadásokra?

A Comico-tragoediában én voltam az Állhatatosság, és a jó oldalon álltam, az Erény oldalán, akit Szabó Gyula játszott. A rendező szakos hallgatók játszották az ördögöket a Bűn, Sztankay István vezetésével. Paudits Béla játszotta az angyalt, aki megjelent a templom erkélyen. Szász Endre fantasztikus jelmezeit viseltük, amelyek egészen elképesztő tervek, rajzok, festmények alapján készültek. Mi még nem tudtuk – gyerek voltam én még akkor, alig húsz éves –, hogy mekkora dolognak vagyunk a részesei, és hogy ez majd történelmet ír. Illetve azért valamit lehetett sejteni abból, hogy ekkora színészgárda, ilyen nagyszerű színészek dolgoztak együtt.

Az egyik legszebb emlékem Bástival kapcsolatos. Őt rettegte a szakma, mert elég szigorú, sprőd modora volt. A következő történt: valamelyik próbán összetűzésbe kerültem a rendezővel, Békés Andrással. Én, a taknyos, harmadéves főiskolás valamiért – már nem emlékszem, miért – szót emeltem, és balhé lett belőle. A próba leállt miattam. Másnap azt mondta nekem a súgó – Papp Jánosnak hívták őt is, a Nemzeti Színház legendás súgója volt –, hogy hívat a Básti művész úr. Na, mondom, lesz itt nemulass. Jézus Mária! Nagyon be voltam szarva. De olyan csoda történt, ami nagyon erősen befolyásolta a pályámat és gondolkodásomat. Azt mondta Básti: „Igazad volt, de nem lehet így viselkedni akkor sem, ha neked van igazad”. Okosan, bölcsen, halkan helyre tett. És igazából megdicsért.

Hogy emlékszik, ezek a nagy színészek, akik akkor ott játszottak Önökkel, nyitottak és kedvesek voltak a fiatalokkal?

Abszolút. A Sztankay, Szabó Gyula meg Konrád Antal, még ők is fiatalemberek voltak. Egy brancs voltunk. És ott voltak a nagy öregek, Básti, Mádi Szabó, Psota, Basilides. Mondok híres bakitörténeteket: Básti nem nagyon tanulta meg a szöveget, a súgó után ment, ahogy mindig, nagyon értett ehhez. Amit Papp János mondott, azt mondta utána. Ha a súgó azt mondta volna, hogy kelkáposzta, akkor Básti is kérdés nélkül mondta volna utána, hogy kelkáposzta. Persze Básti zseniális volt. Nem volt kétséges, hogy minden mondata érvényes, akkor is, ha súgó után mondja. Két gyönyörű bakijára emlékszem. Szerette röcögtetni a hangját. A Halált játszotta, és a következő volt a szövege: „Engemet rettegnek mind az Indusok, Arabia-béliek s az pártusok”. Ehelyett egy alkalommal így mondta: „Engemet rettegnek mind az Indusok, Arabia-beli-béliek és az pártusok”. (nevet) „Arabia-beli-béliek” – visítottunk a röhögéstől. Egy másik alkalommal pedig a hívó rím helyett valami mást mondott. Így volt a szövege: „tattaratta-rattatatta… adom, rútat, szépet egy verembe rakom”. Ehelyett egyszer a következőt mondta: „tattaratta-rattatatta vetem… – majd nagy szünet után: rútat, szépet egy verembe – tekerítem”. Ezek a bakik ott és akkor, a születés pillanatában frenetikusan hatottak. De ez is hozzátartozott az ő milyenségéhez, az ő bástiságához, hogy ilyen tüneményesen tudott bakizni.

Tehát a Comico-tragoediában én az Állhatatosságot játszottam, és komoly, nagy szerepem volt a Pikkóban, ahol Buksi voltam, Jutka Perzsi egyik hadvezére. A másik két hadvezért Sztankay és Szabó Gyula játszotta. Nagyon komoly dolog volt, hogy ekkora szerepet kaptam. Sztankay volt akkoriban a spét-király – olyan spéteket [késleltetett színpadi reakció – a szerk.] tudott csinálni, hogy dőlt a közönség a kacagástól. Szabó Gyula is hihetetlen komikus vénával volt megáldva. Mellettük én nem igazán rúghattam, és hogy őszinte legyek, nem is rúgtam labdába.

Ha jól tudom, Önt Békés András sosem rendezte korábban. Milyen volt vele a kapcsolata?

Nem tanított, de látott vizsgákban, és szeretett engem. Így van ez ma is a főiskolán, a tanárok nézik a vizsgákat, és nem csak a saját osztályukat látják. Békés úgy döntött, hogy belevesz engem ebbe a történetbe. És később is visszahívott, amikor a Comico és a Pikkó mellé megcsináltuk József és Potifárné történetét, a Szüzesség acél-tükörét. De az nem volt olyan erős előadás, mint az indulás. Már nem is emlékszem, hogy mit játszottam benne. Maros Gábor volt József – ő nagy kedvence volt Békés Andrásnak.

A színlap szerint Ön volt a fáraó főminisztere. És Sík Ferenc a rendező.

Hoppá! Mondom, hogy szinte semmi nem maradt meg belőle. Én lettem volna a fáraó főminisztere? Atyaúristen. Nagyon fiatal főminiszter lehettem.

Milyen volt a munka hangulata?

A dologhoz hozzátartozik, hogy mi, főiskolások, az egész brancs kint laktunk a Pap-szigeten, a kempingben. Amikor már nem voltak próbák, csak este előadás, akkor a szigeten napközben nagy élet ment. Kölcsönkértük a csónakokat a Magyar Rádió üdülőjéből, áteveztük és átúsztuk a Dunát, fociztunk a sárban… Hantos Balázs operaénekes esküvőjét például kint tartottuk a Pap-szigeten. Próbaidőszak alatt házasodtak. Emlékszem, ahogy vittük be az ifjú párt a sátorba, az nagy szcéna volt. Egyszer pedig kiöntött a Duna. Először a sátrainkból fel kellett költöznünk a lábakon álló kis faházakba. Másnap tovább emelkedett a vízszint, akkor felköltöztünk a recepció feletti szobákba. És amikor már csak csónakkal lehetett bemenni a szigetre, akkor átköltöztünk a Danubius Hotelbe. Már nem is tudom, hogy ez ’69-ben vagy ’70-ben történt-e. Az első évekről kicsit összefolynak az emlékek. Nagyon erős hatással volt rám ez az időszak. A hangulata, bizonyos képek a mai napig bennem vannak.

A nyári színházaknak még nem volt akkora kultúrája azokban az időkben. Ráadásul Békés András nagyon másfajta nyári színházat képzelt, mint amit azóta kénytelen, de megszoktunk. Hogy fogadták az ötletet?

Kezdő főiskolásként én ebbe nem voltam beavatva. Én csak azt éreztem, hogy ez valami nagyon-nagyon jó dolog. Nagyon jó benne lenni, és nagyon jó együtt lenni. Ugyanilyen szerelemmel és odaadással játszottak a nagy színészek. Mi pedig fürödtünk, lubickoltunk benne. A főiskola hangulata egyszerűen átplántálódott Szentendre főtérére. Egy kis túlzással mondhatom akár azt is, hogy gyakorlatilag ezek főiskolás előadások voltak, megspékelve néhány nagy színész alakításával.

Milyen volt a város?

Akkoriban még Szentendre nem volt olyan felkapott, kiépített. Volt egy-két múzeum, a templomok, a Borotai borozó, a lángossütő, a fagylaltos, a Béke étterem, a Görög kancsó. A város sajátos hangulata volt a kuriózum.

A Teátrum kezdeti időszakában Ön minden évben visszatért Szentendrére. Egészen 1975-ig, amikor Ádám Ottó rendezte a La Mancha lovagját. Arra az előadásra hogy emlékszik?

Nagyon szerettem, erős, jó előadás volt. Koltai János játszotta Don Quijote-t, Tímár Béla volt Sancho, Bencze Ica pedig Dulcinea. Volt valami ünnepségféle, akik már ’69 óta ott játszottak, emlékplakettet kaptak. Nagy volt a csodálkozás, amikor engem szólítottak: „Te itt voltál már a kezdet kezdetén?”

Még visszatérve a Comicora és a Pikkóra. Eleinte állítólag Békés András lakásán zajlottak a próbák. Ez igaz?

Erre már nem emlékszem, de könnyen lehet. Én inkább a vígszínházi próbatermi próbára emlékszem nagyon, mert ott megláttam az akkor frissen bekerült Főiskolások között egy lányt, aki nagyon tetszett. Nevet nem mondok. A lényeg, hogy lett is belőle valami. (nevet) Az egész szentendrei próbafolyamat alatt – akárcsak a főiskolán – szerelmek szövődtek, párok alakultak ki, szóval nagy élet volt. Nagyon szaftos, sűrű volt ez az időszak.

Szentendrén pedig a főtéren zajlottak a próbák. Úgy hallottam, hogy az emberek, a járókelők azokra is beültek, azokat is nézték. Milyen volt így próbálni?

Egyáltalán nem zavart bennünket. A kezdetekkor, az újdonság miatt a város is nagyon szerette az egészet. Úgy tudom, a városvezetés részéről volt eleinte némi ellenállás, de a lakók nagyon hamar megszerették. Együtt éltünk és játszottunk a várossal. A lángosos, a kemping, a borozó… A Görög Kancsó nevű hely volt a törzshelyünk. Ahogy a templom mellett a Duna felé lemegy az ember a kis utcán, ott volt a sarkon. Akkor a Görög Kancsó volt a szentendrei vendéglátóipar zászlóshajója. Fent a téren pedig ott volt a Béke Étterem – mindig oda ültünk be előadások után. Ez volt a két törzshelyünk, teljesen belaktuk őket.

Ezek szerint voltak nagy, hajnalig tartó kocsmázások és beszélgetések?

Hogyne, mindig voltak. Arra nagyon emlékszem, amikor a La Mancha premierje után szegény Koltai Janó az aznap felvett összes gázsiját elvesztette. Egyszerűen elhagyta valahol.

Az előadások után készpénzben történt a kifizetés?

Igen, mindig ott helyben megkaptuk a gázsit.

A Pikkó herceg és Jutka Perzsit állítólag Békés István találta. Emlékszik arra, hogy Békés István járt a próbákon?

Nem emlékszem. Nekem akkor még a fenekemen volt a tojáshéj. Sajnos nem emlékszem Szász Endrére sem, pedig biztos, hogy találkoztam velük. Jól emlékszem viszont Vujicsics Tihamérra, aki végig velünk volt.

Ő szerezte a zenét. Róla az a legenda, hogy a fejében már megvolt a zenei anyag, de szinte az utolsó pillanatig semmit nem írt le belőle.

Ez könnyen lehet. Ő az improvizáció nagymestere volt. Az ő zenéjét vagy az együttesének a zenéjét nem lehetett összetéveszteni semmivel. De nemcsak ő, mindenki hozzátett valamit az előadáshoz, valahogy minden alkotó nagyon jelen volt. Én, kezdőként csak azt tudtam, hogy valami nagyon jó dologban vagyok benne, és halálosan élveztem.

Ruszt Józsefre emlékszik? Az 1971-es Botcsinálta bölcsek színlapján rendezőként van feltüntetve, és Ascher Tamás szerint is megfordult Szentendrén.

Nem emlékszem rá sem. Sajnos vele is csak egyszer dolgoztam, de már jóval később, Gyulán. Akkor óriási hatással volt rám a munkamódszere. Fantasztikus művész volt. Tőle tanultam meg, hogy hogyan kell a dalok szövegét énekelni. Azt, hogy meg kell fogni a mássalhangzókat. Egy dalban a magánhangzók adják a testet, de a mássalhangzók adják a karaktert.

És mit tanult a szentendrei munkából? Hogy kellett játszani ezen a téren?

Már főiskolásként is játszottam Szegeden, a szabadtéri színpadon, mégpedig Vámos László rendezésében, Az ember tragédiájában. A szegedi szabadtérin aki megszólal, az jobban teszi, ha felemeli a kezét, ha azt akarja, hogy a közönség észrevegye őt. A Szentendrei Teátrum ehhez képest egy pici, zárt, intim tér. A nézőtér is úgy volt felépítve, hogy magasra emelkedett – 6-8 méter magasan volt az utolsó sor – de be volt építve az egész tér. Mögöttünk pedig a házak miatt szinte zárt tér volt, mi pedig végig előrefelé beszéltünk a közönségnek – gyakorlatilag mintha egy szobában játszottunk volna. Nem jelentett semmiféle különbséget vagy kihívást az, hogy szabadtéren játszunk.

És a komédiázás? Miket kért Békés, milyen játékstílust?

Engedte a bohóckodást. Úgy emlékszem, mint ahogy Szász Endrének a jelmezeket, úgy a játékot is nagyon erős színekkel kellett megtölteni. Ezt Békés nemhogy engedte, kérte is. Sztankaynak, Szabó Gyulának, Psota Irénnek persze nem kellett kétszer mondani, hogy adjanak bele apait-anyait a bohóckodásba. Az ő hihetetlen egyéniségük, vibrálásuk szabad teret kapott a rendezőtől, és ők éltek is ezzel a megszólalásokban, a mimikájukban, a gesztusaikban. Abszolút belefért minden. Psota például egyetlen szóban képes volt egy egész skálát végig dalolni.

Ön szerint ezeknek a már akkor is neves színészeknek a szentendrei játék csak egy volt a sok közül, vagy számukra is felszabadító, különleges erővel bírt?

Ezt én nem tudhatom. De ha nekik ez közömbös lett volna, ha csak a pénzért csinálják, akkor az a hangulat, amiről beszéltem, ami ott működött és élt, az nem lett volna. Biztos, hogy ők is szerették, ők is lubickoltak benne. A maga újdonságával, a maga vadságával, szertelenségével ez egy imádni való munka volt. Nem véletlen, hogy nyarakon keresztül, éveken át ugyanazt a darabot, ugyanazon a helyen játszottuk.

Az esti előadások előtt voltak előjátékok is. Abban játszott?

Nem játszottam benne, de isteni volt, imádtam. Mindig megnéztem Kemény Henriket, ahogy Vitéz Jánosként az ördöggel hadakozott. Óriási volt! És volt képmutogató színház is. Emlékszem, volt benne egy dal: „Gulás Miska és Káposzta Sári, kikek egymást nagyon szeretik…” – így kezdődött. A közönség is imádta.

Emlékszik Oberfrank Gézára?

Hogyne. Karmesterként ő is nagyon fontos alkotóeleme volt ennek a folyamatnak. Én mindig nagyon csodáltam a zenészeket, őt is. Egy prózai színész féltehetséggel átlébecolhat egy életet, a zenészek világa egészen más. Oberfrank Géza a szakmáját nagyon nagy tehetséggel és tisztelettel művelő művészember volt.

Tud valamit a teátrum létrejöttének hátteréről? Békés András hogy szervezte meg?

Rémlik valami, de lehet, hogy én emlékszem rosszul. Mintha igazából ez Zsámbéki Gábor ötlete lett volna. Volt egy ilyen pletyka, de én nem láttam bele, és őszintén szólva nem is érdekelt. Akárhogy is lett Békés a színház vezetője, azt gondolom, jól tette, mert a végeredmény jó lett.

Zsámbéki Gábor a színlapon fel van tüntetve munkatársként. Járt ott egyáltalán?

Nem emlékszem rá.

Úgy tudom, mind a ketten nagyon máshogy képzelték el ezt a színházat. Békés aztán át is adta Zsámbéki Gábornak. ’73-ban már Zsámbéki rendezte Goldonitól A kávéházat a főtéren. Vele szemben Békés András ragaszkodott a régi magyar drámai művek előadásához.

Nem tudom, lehet, hogy volt ilyen konfliktus. De az is lehet, hogy Békés egyszerűen elfáradt. Lehet, hogy úgy látta, ebben a műfajban ennyi volt.

Zsámbéki után a Teátrum irányítása a Madách Színházhoz került. Erre emlékszik?

Ezeknek a hatalmi harcoknak én mindig inkább az elszenvedője voltam. Az ilyesmikből mindig úgy jöttem ki, hogy „Jézusom, nem is tudtam róla”. És tényleg nem tudtam, nem érdekelt, akkoriban még fiatal voltam, szerelmes voltam. Azzal törődtem, hogy magamat megtaláljam. Mit érdekelt engem, hogy mások hatalmi harcában ki húzza a rövidebbet, és ki lesz a győztes. Lehet, hogy jobban tettem volna, ha érdekel, de nem érdekelt. Hogy őszinte legyek, én ezeket a dolgokat nem vettem észre. Én már akkor is naiv ember voltam, öregkoromra is az maradtam.

A La Mancha lovagja után többet nem játszott Szentendrén. Miért alakult ez így?

Nem hívtak. Volt más. Viszont láttam a Vízkeresztnek egy olyan előadását, amiben Őze Lajos játszotta Malvolio szerepét. Az frenetikus volt, döbbenetes, zokogni kellett. Pedig az egy vígjáték. De Őze eljátszotta ennek a megalázott szerencsétlennek az elképesztő tragédiáját.

Ezenkívül járt még vissza Szentendrére előadásokat nézni? Van, amire még emlékszik?

Láttam még egy Dandin Györgyöt, amire emlékszem, de nem maradt meg bennem igazán. Az elmúlt években pedig már egyáltalán nem jártam ott előadást nézni.

A későbbi pályáján is fontos szerepet játszottak a szabadtéri színházak. 1998 óta Ön az Aquincumi Nyári Játékok művészeti vezetője.

Igen, nekem az életem jelentős része kötődik különböző szabadtéri színpadokhoz. Beleértve Szegedet, Gyulát, Gorsiumot, de főként Aquincumot. Volt nekem egy ekhós színházam is. Peter Hacks A mundérvásárhelyi búcsú című darabját Bodolay Géza fordította és rendezte, és hárman játszottuk: Hernádi Judit, Verebes István és én – három színész 18 szerepben. Ezt Esztergomtól Kőszegig huszonnyolc nap alatt huszonötször játszottuk, minden este más városban vagy faluban. Én voltam a „direktor”. Volt öt teherautóm, tizenhárom katonám, és minden helyszínen felépítettünk egy komplett színpadot, 300 székes nézőtérrel, és így mentünk egy hónapon keresztül az országon át. Aztán itt van a Visegrádi Palotajátékok, ahol 33 éve narrálok főheroldként.