Závada Péter interjúja Zsámbéki Gáborral

2018. április 20.

Köszönöm, hogy igent mondtál az interjúra, és hozzájárulsz a kutatáshoz. Kezdjük azzal, hogyan indult a kapcsolatod Szentendrével? Mintha a Teátrum 40. éves évfordulójára készült filmben azt nyilatkoztad volna, hogy a főiskolán untad az órákat, ezért is jártál olyan sokat Szentendrére.

Azért, hogy elkezdtem Szentendrére járni, részint tényleg a Színművészeti Főiskola rendezőképzésének rossz és unalmas órái voltak felelősek. Ezalatt nem a szakmai órákat értem, mert azok nagyszerűek voltak, hanem ezeken kívül mindenféle marhaságot kellett volna még tanulni, például tudományos szocializmust. Nekem meg a motorom ott volt a Vas utcában, úgyhogy ha ilyen óra következett, és szép idő volt, akkor már húsz perc múlva kint is voltam Szentendrén. És addig üldögéltem ott a Duna-parton vagy a Fő téren, míg eszembe nem jutott, hogy itt kéne csinálni nyári játékokat.

Mi ragadott meg Szentendrében?

A főtér északi részén egy kis bolt állt. Akkoriban tejbolt volt. Tőle jobbra és balra két, a térre befutó utca, csakhogy az egyik fentről ereszkedik, a másik alulról kúszik fel. Ez és a másik négy utca, jobbra egy templom, balról egy sikátor nagyszerű színpadi lehetőségeket ígért. Szentendre akkor még természetesen nem ez a túlzsúfolt turistaváros volt, mint ma, hanem egy kisváros részint a múzeumok, részint az ott élő képzőművészek miatt erős kulturális kisugárzással.

A főiskolásokat mindig feszíti valamiféle kifejezési vágy. Mi is mások akartunk lenni, mint az akkor létező színház. Többek és mások. A főiskolának akkoriban folyamatosan működő stúdiószínháza, az Ódry Színpadnak pedig a maihoz fogható repertoárja nem volt. Ebből sok minden megoldódott volna Szentendrén, hiszen az olyan produkciók, melyek még az osztályokban készültek el, és érdekesnek bizonyultak, így be tudtak volna mutatkozni közönség előtt is.

Hogyan kezdtétek el szervezni a Szentendrei Teátrumot?

Az ötletemet elmeséltem az osztálytársaimnak. Volt, aki nemigen reagált, és volt, akit érdekelt a dolog. Határozottan emlékszem, hogy érdekelte például Iglódit. Az lett a vége, hogy beadtunk egy javaslatot a minisztériumba. Hárman írtuk alá: rajtam kívül Garas Dezső, akivel jóban voltam és Török Iván díszlettervező barátom. (Néhány év múlva házassága révén Izlandra költözött, ott is halt meg.) Írásos választ sohasem kaptunk, de találkoztam Malonyai Dezsővel, aki akkor a színházi főosztály vezetője volt. Megkérdezte tőlem, hogy mi lehet az az összeg, amiből egy ilyet létre lehetne hozni. Azért emlékszem rá, mert olyan elképesztően hatna ma azt mondani, amit akkor válaszoltam, hogy hatszázezer forint. Világos volt, mindenki abszurdnak hitte, hogy egy harmadéves főiskolás ezt meg tudja csinálni. Pedig nem azt gondoltam, hogy ez az én színházam lenne, hanem hogy a főiskolások színháza. Egy nyári megjelenési lehetőség.

Hogyan találkoztál Békés Andrással? Tanított téged a Színműn? Milyen volt a viszonyotok?

Negyedéves koromban Békés meghívott, hogy afféle nem hivatalos tanársegédként dolgozzam vele a színész osztályával. Annyira jó viszonyba kerültünk, hogy elmeséltem neki a szentendrei tervet. Nagyon fellelkesítette, és azonnal tevékenykedni kezdett.

A legitimitás miatt lett 1969-ben Békés András művészeti vezető Szentendrén?

Sem én, sem más osztálytársam nem tudott volna elérni semmit. Valamikor kértem egy találkozót Kirilla Ferenctől, aki akkor Szentendre tanácselnöke volt. A beszélgetés mondataira már nem emlékszem, de a hangulatára igen. Lényegében úgy beszélt velem, mintha valami gyanús porszívóügynök lennék. És ez azért maradt így meg bennem, mert aztán kimentem Békéssel is, és megfigyelhettem, hogyan fogad a szentendrei tanácselnök egy beérkezett művészt. Mint kés a vajba, úgy ment előre Békés. Hamar akadt egy nagyvállalat is, aki a tervet pénzügyileg segítette. (A vezérigazgató egy hatalmas, fekete Mercedest küldött értünk, akkor ültem először ilyenben. A sofőr rám szólt, hogy ne csapkodjam az ajtót, ez nem Trabant.)

Ha Békés nincs, akkor a Teátrum nem jött volna létre. Ezt nem szabad eltagadni. Hogy legyen, azt én gondoltam ki, de hogy lett, az Békés Andrásnak köszönhető. A Teátrum tervezett jellege nyilvánvalóan eltért attól, amit én gondoltam. Ebben Békés édesapjának, Békés Istvánnak is nagy szerepe volt. Tőle jött az ötlet, hogy a magyar drámai hagyatékot kell földolgozni, és ő javasolta a Teátrum nevet is.

Hogy jutottatok el a ’69-es Comico-tragoediáig és a Pikkó hercegig?

A Comico-tragoedia nemes anyag. Az ennél jóval, de jóval sikeresebb Pikkó herceg és Jutka Perzsivel már akkor erős kétségeim voltak, és vannak azóta is. Mert épp ez az előadás nyitott utat abba az irányba, amerre aztán a Teátrum elment. Hiszen ez bizonyos értelemben tényleg az első magyar opera. Egy Chudy József nevű, Bécsben dolgozó magyar karmester szerezte, de a zenéje elveszett. Békés pedig tehetségesen találta ki, hogy Vujicsics Tihamér kérte föl zeneszerzőnek. De az előadás olcsó, népszerű nyári bolondozás lett. Békéssel is megváltozott a viszonyunk. Kevés dologgal értettem egyet abból, ami végül elkészült. Például az a lehetőség, hogy ebben teljes egészében főiskolások vegyenek részt, tehát nemcsak mint szereplők, hanem mint rendezőhallgatók és dramaturgok is, teljesen elsikkadt. És azt hiszem, ki is vonultam belőle egy év után.

Láttál Békéstől más rendezéseket is?

Több operarendezéséről és főiskolai vizsgájáról, például a nagyszerű Offenbach-vizsgáról van emlékem. Egyszer egy Bajazzók-rendezésében asszisztens is voltam. Kitűnő rendező volt.

Az induláskor tehát Békés volt az igazgató, és te lettél a művészeti titkár. Mit jelentett ez a művészeti titkári szerep?

Akkor ez a szerep teljesen hidegen hagyott. Az ég egy világon nem jelentett semmit. A dolgot talán nehezítette némiképp, hogy Békés, aki úgy érezte, hogy ez az ő nevéhez fűződik, egy darabig nem is nagyon tette nyilvánossá, hogy ez kinek az ötlete egyáltalán. Egyszer olvastam valami nyilatkozatát arról, hogy főiskolások egy csoportja állt elő vele. Gondoltam, megkérdezem, hogy kik lehettek a többiek. De nem volt érdemes. Viszont az idős Békés megkeresett, és többször találkoztunk az utolsó éveiben. Sőt, azt lehet mondani, hogy újra igen jó viszonyba kerültünk. Nyilvánosan elismerte, hogy honnan jött a Teátrum ötlete, sőt, ennél többet is tett. Nádasdy az Operától kapott aranygyűrűt neki adta tovább azzal a céllal, hogy aztán majd Békés is továbbadja. Ő ezt nekem adta. És én is valakinek oda fogom adni.

Egyszóval azt mondhatnám, hogy a Teátrumból nem az lett, aminek én gondoltam. De hogy egyáltalán lehetett volna-e olyan, az nagy kérdés. Én nagyon szerettem volna, hogy ne olyan legyen, mint egy átlagos színház, és azt hiszem, hogy olyan lett.

Emlékszel esetleg, hogy miért mond le Békés?

Hogy Békés rossz viszonyba került-e a szentendrei vezetéssel, vagy hogy miért kértek föl engem ’72-ben igazgatni, nem tudom. Soha nem kérdeztem meg tőle, hogy miért mondott le. Viszont még egy emberről beszélni kell, aki nagyon nagy támogatója volt az egész ügynek. Ez Csicsay Iván volt, a Pest Megyei Tanács kulturális elnökhelyettese, amúgy is egy, a kultúra iránt rendkívül fogékony ember.

Igen, 1972. december 23-tól te vagy az új igazgató és művészeti vezető. A következő szezon műsorterve már megvolt, Békés András Csokonai Özvegy Karnyónéját és Bornemisza Péter Magyar Elektráját akarta bemutatni. Te mégsem ezek mellett döntöttél. Miért?

Erre már egyáltalán nem emlékszem. A továbbiakban arra se emlékszem, hogy én rendeztem-e előbb Goldonit, vagy Iglódi rendezett Shakespeare-t.

’73-as Iglódi Vízkeresztje.

Az én emlékeim szerint Iglódi kiváló előadás csinált belőle. Még Bereményi és Cseh Tamás is ott voltak. Az a számuk a színházról [Cseh Tamás–Bereményi Géza: Dal a ravaszdi Shakespeare Williamről – Z. P.] ehhez az előadáshoz íródott. Hiszen a Vízkereszt nagy mértékben szól a színház szabadságáról és szolgaságáról. Malvolionak van az a mondata végén, hogy: „Majd bosszút állok én ezen a csürhén!” Ez a valóságban is bekövetkezett, hiszen Shakespeare korában már megindultak a színház elleni támadások, és amikor a puritánok hatalomra jutottak, be is tiltották a színházakat. Tényleg bosszút álltak ezen a csürhén.

A Vízkereszt szereposztása is kitűnő volt. Nagyszerű Olivia volt Béres Ilona, remek fiatalok, Vajda László, Szacsvay László, Zala Márk, Lázár Kati, Reviczky Gábor játszottak fontos szerepeket és bár sok Vízkereszt-előadást láttam Európában, de jobb Malvoliót, mint Őze Lajos, sehol.

1974-ben rendezed meg Goldoni A kávéház című vígjátékát. Jól tudom, hogy már korábban, 1970-ben Kaposváron is megcsináltad?

Igen, először Kaposvárott próbáltam meg egy komolyan vett Goldoni előadást csinálni. A darab főszereplője Don Marzio, aki egy kávéházban üldögélve figyeli rosszindulatúan a téren és a kávéházban megjelenők mindennapi gondjait és civakodásait. Olyan figura, aki mindig is létezett és létezni fog. A többiek gyengeségeit és esendőségeit árgus szemmel vizslató, és az egész emberiséggel szemben a lehető legsötétebb véleményt megalkotó karakter. Bár kitűnő színészek játszottak az előadásban, élükön a nagyszerű Garassal, a magam munkájával nem voltam elégedett. Később Németországban is megrendeztem A kávéházat, legutóbb pedig Rómában fiatalokkal. Itt már A város dolgairól volt az előadás címe, Don Marzio állandóan jegyzeteket készített és leleplező munkáját kiadni készült.

1975-ben Major Tamás rendezett volna Botcsinálta doktort Szentendrén. Ez végül miért nem valósult meg?

Amikor én lettem az igazgató, hosszan tárgyaltam Majorral, akinek kedve lett volna megrendezni a Botcsinálta doktort. Épp elég virgoncság volt benne ahhoz, hogy érdekesnek ígérkezzen az előadás. A Botcsinálta… igen rövid darab. Major azt mondta, hogy közjátékokkal fogja kibővíteni, de valahogy elakadt a dolog. Díszlettervezőnek Pauert Gyulát kértem meg. Érdekes és utólag mulatságos tárgyalások voltak, mikor Major, Pauer és én találkoztunk, és próbáltunk erről beszélni. Pauer egy pillanat alatt azt gondolta ki, hogy különböző szekerekre kell ültetni majd a közönséget, és úgy kell vinni őket körbe, mert Szentendre több pontján tervezték a darabot játszani. Major ennek egyáltalán nem mondott ellent, de valójában láttam, hogy azt gondolja, ez nehezen fog menni. Végül kiszaladtunk az időből. Lehetett látni, hogy Major ezt már nem fogja tudni megcsinálni, hiszen az ilyen szabadtéri játékoknál, ha februárban nincsenek a színészek egyeztetve, akkor bizony nagyon nagy zűrök lehetnek. Úgyhogy ebből sajnos nem lett semmi.

És te végül miért mondtál le?

Őszintén szólva már erre sem emlékszem. De mintha hűvös vagy leginkább semmilyen lett volna a viszony a helyiekkel. Nyilván azt éreztem, hogy ők is ilyen játszadozósabb nyári színházat akarnak csinálni.

Már volt róla szó, hogy 1970-ben benyújtottál egy tervezetet a Teátrum művészeti koncepciójáról, melyben egy új, ideális színház formai igényeit fogalmazod meg. Azt írod: „Ha a Teátrum csupán az elfeledett vagy föl sem talált magyar drámai hagyomány megkeresésére és fölmutatására specializálódik, az előbb-utóbb vékony viaszréteget vonna az előadásokra, és ünnepélyessé merevítené őket.” Mintha ez lenne az alapvető eltérés a Békés-irány és az te irányod között, hiszen Békés pályázata épp a magyar drámahagyomány felkutatását tűzi ki célul: „A magyar színjátszás elfeledett értékeinek feltámasztása” – írja. Ez nemzeti érzelműbb terv, és végül ez kap támogatást.

A magyar drámai hagyomány (különösen az eredeti világi műveket tekintve) meglehetősen vékony, arra színházat alapozni túlzott merészség.

A korabeli kritika viszont felrótta a Teátrumnak, hogy a beígért régi magyar drámák máig ott porosodnak a polcon, és helyettük külföldieket tűznek műsorra. Hogy emlékszel vissza, milyen volt A kávéház kritikai fogadtatása?

Azt hiszem, vegyes volt.

Megkerestem a korabeli kritikákat, Koltai Tamás a Népszabadságban, Létay Vera az ÉS-ben például dicséri. Pór Anna viszont bírálja a Színházban, azt írja: „A karikatúrára épít a rendezés, túl avultnak tartja ezt a kis a tanmesét”, és hogy Goldoni sikeressége a couleur locale-ra épül, csak azzal együtt áll meg: „Goldonit legjobb úgy játszani, ahogy van”. Erről mit gondolsz?

Nem kell ezzel foglalkozni.

A már említett 1970-es tervezetben azt írod, hogy Goldoni sokkal jobban illik Szentendre főteréhez, mint például a Bánk bán vagy Az ember tragédiája. Ennek mi az oka?

Akkor úgy gondoltam, hogy van bennük valami kötelező és rideg, ami ehhez a térhez nem illik.

Ha nem a magyar színházi hagyomány, akkor kik voltak számodra a fontos elődök?

Nádasdy meghatározó volt számomra. Szenvedélyes színházcsinálása és ugyanakkor minden nagyképű fennköltséget azonnal kipukkasztó iróniája ma is hat. Öregen azonban másképp gondolok azokra is, akikre fiatalon elégedetlenül tekintettem. Sokakkal vagyok így, de a legjellemzőbb talán az, hogy ellenségesen tekintettem arra, ahogy Várkonyi ügyesen és sikeresen elsiklik az elől, hogy a magyar valóság mély szakadékait mutassa. Ma inkább csodálom erőfeszítését arra, hogy európai színházat hozzon létre. Legbátrabban ezt az 1948-ban államosított Művész Színházban tette.

A külföldiek közül talán Brook a legfontosabb. Strehler, Stein, Mnouchkine, Efrosz számos előadása vagy színházcsinálási elvei is hatottak rám, és nagy tisztelője voltam a cseh Otomar Krejčának vagy a Stary Teatr hetvenes évekbeli munkásságának és rendezői karának.

Mit jelentett neked akkoriban az utcai, szabadtéri, nyári színjátszás? És azóta milyen a hozzá fűződő viszonyod?

A szabadtéri színház kötetlenebb és szertelenebb. És ezért az ember azt gondolta, hogy bátrabb is tud lenni. Valószínűleg ez vonzott benne. De ma már erős kétségeim vannak. Nem nagyon láttam olyan szabadtéri helyszíneket, amelyek ne mentek volna el kommersz irányba. Talán a nyár vonzása, hogy ez egy olyan kedves, link dolog legyen. Az igazi kérdés az, hogy mennyire volt törvényszerű – és attól tartok, hogy igen, mindegy, mi volt a kiindulópont –, hogy a Teátrum betagozódjon az általános, nyári szórakoztató színházak sorába.

Soha nem az volt a vágyam, hogy egyedül csináljak ott magamnak színházat. Nem tudni, hogy ha folyton érdekes és friss erőkkel dúsul, akkor fenntartható lett volna-e az eredeti elképzelés. Talán nem kellett volna túl hangzatosra csinálni, hanem hagyni nevenincs főiskolásoknak, hadd csinálják, és annyinak nézni, amennyi. Hagyni abból kifejlődni.

Ez álmodozás. Az akkori Magyarországon ez nem jöhetett létre. Ma pedig még annyira sem.